Tolna Megyei Népújság, 1980. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-12 / 214. szám
1980. szeptember 12. Képújság 5 Vlll#ftnlni Diktálni — a köztudatban leginkább azt jelenti, hogy a gépírónak, gyorsírónak leírás végett szöveget mondunk. Hasonló értelmű és ugyancsak ismert az iskolai tollbamondás. Köznapi használatban iramot is diktálunk, munkatempót és ta szívünk is diktál néha valami jót. De ismerünk diktatúrákat, diktátorokat és olyan munkatársakat, akik ellentmondást nem türö módon előírnak, meghatároznak, ránk kényszerítenek valamit. . ' - ' Objektív nehézségek Nem akartam könnyelműen hozzáfogni a húrok pengetéséhez, pedig mi sem lett volna egyszerűbb, mint leírni a diktálásról az eddigi is- méreteimet. De nem, én ki akartam menni az Életbe, hogy a saját bőrömön tapasztaljam, másoknak milyen is az a bizonyos diktálás. Ám ekkor jöttek az objektív nehézségek, amelyekkel egyesek manapság is fejtől lábig takaróznak, s nemcsak addig, ameddig a nehézségek érnek. Először is túlzott optimizmussal abban reménykedtem, hogy felvesznek valahová gépírónőnek. Nos, az egyik helyen alkalmaztak volna ugyan fizikai munkás státusú gépelőhölgynek, de mégis csalatkoznom kellett. Úgy látszik, az egyenjogúságért folytatott harcnak itt- ott még a XX. század 80. évében is akadnak tennivalói: férfit nem alkalmaznak gépírónőnek. Sebaj, el a csüggedéssel, elő a csalhatatlan félreértelmező szótárammal! Csak bele kellett írni azt, hogy a király, kiskirály mintájára a kisstílű diktátorok kisdiktá- torok, s máris kiolvashattam belőle ugyanezt. Namármost, ennek értelmében miért ne lehetnék jómagam is kisdik- tátor, aki ráerőszakol, illetve rádiktál környezetére ezt meg azt? Ez se sikerült! A kollégák félreérthetetlenül kinyilvánították: nem tűrik meg a legkisebb diktátort sem, tehát végül is ők erőszakolták rám nézetüket, a kis diktátorok. Nem adtam fel! Na, majd otthon! És máig sem értem, hogy a családom miért nem fogadta lelkendezve elképzelésemet, miszerint ezután én diktálok majd mindenben őnekik. A gyerek vigyorogva kijelentette: „Két diktátor sok egy családban, s az anyu különben sem tűr el semmiféle puccsot.” Aztán megpróbáltam írógépbe diktálni saját magamnak, de gépírónő nélkül nagyon hibás lett a mondanivalóm, s végül a szívemre és az eszemre hallgattam, amelyek azt diktálták, hogy ezt az Objektív nehézségek című írást mielőbb fejezzem be, mind a magam, mind az olvasók érdekében. Megtettem. Diktálásunkat Párizs irányítja Hogy is van a divattal ? Bizonyos — minden magyarázat mellőzendő —, hogy Párizs diktálja a divatot az egész világnak, így nekünk, magyar vásárlóközönségnek is. Namármost, mi diktálunk az áruházaknak, az áruházak pedig az iparnak... Az ipar vagy tudja követni a diktálási tempót, vagy nem. Vélem együtt, azt hiszem, mindenki valahogy így gondolja a sort. Vajon mit mond a szakember, Aradi János, a szekszárdi Korzó Áruház áruforgalmi osztályvezetője? — Évekkel ezelőtt nem volt ilyen erős véleményezési joga a kiskereskedelmi vállalatoknak. Későn találkoztak az áruval, akkori, amikor már gyártották azokat. Három évvel ezelőtt jelent meg a Belkereskedelmi Minisztérium határozata^ melynek szelleméiben a következők szerint történik a „divatdi'ktálás”. A vásárlókkal együtt természetesen a tervezők is jól ismerik a divatot, s ennek alapján tervezik meg a modelleket, melyeket rendszeresen bemutatnak a kereskedelem és az ipar szakembereinek. Mi az ott rendszeresiíitett véleménykutató lapokon adjuk le vóksunkat, rangsoroljuk a ruhákat, cipőket, kötött termékeket, strandcikkeket stb. Ezután az ipar a leadott szavazatok arányában gyártja a modelleket. — Felötlik a kérdés : A bemutatón részt vevő szakemberek valóban a mi — a vásárlók — véleményünket képviselik? — Tény, hogy választásunk nem mellőzi a szubjektivitást, de szakmai tapasztalataink alapján ismerjük a vásárlók igényeit, mégpedig minden réteg igényét, s döntésünket ennek szellemében hozzuk. Megrendeléseinkbe nyilvánvalóan bekalkuláljuk a termékek színét, árát és a fazont is. Egyetlen probléma viszont van, történetesen az, hogy mi nem tudunk olyan hamar áttérni egy-egy divatcikk gyártására. Hogy úgymondjam, gyártás előtt „meg kell érnie” a divatcikkeknek. — Azért ellenpélda is van. — Szerencsére igen. Néhány naippal ezelőtt voltaim a Horizont Ipari Szövetkezet bemutatóján, amely olasz alapanyagból hét színben gyártja a most nemrég divatba jött széles gumiöveket. Azon- nyombam, áruk ismerete nélkül megrendeltem háromszáz darabot. Pro es kontra Az ember olyan, hogy magától nem tudja, mi a jó és helyes. Meg kell neki mondani már kiskorában, hogy ne piszkáld az orrodat, tanuljál, mert, ha nem, mehetsz a termelésbe dolgozni, ne ölj, ne lopj, a jobb jobb, mint a jó, de van úgy, hogy azt is magyarázzuk, hogy a rossz a jobb, és van olyan is, hogy egyik magyarázatunkkal a másik ellen vagyunk. A kereskedelem diktálni akar és diktál is. íme egy üzlet részlete roskadozó konzerv- és édességpolcokkal. Tudott dolog, a pépes étel és a cukor árt a fognak, így állunk fogászatilag. A képen ott sorakoznak a sörösládák is. Nagy harc folyik nálunk az alkoholizmus ellen. Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt. Diktál az egyik oldal, a másik oldalon pedig ... nem hiszem, hogy nálunk van még egy cikk, amiben olyan óriás volna a választék, mint a szeszekben. Ott van a cigaretta. És így tovább. Jelenleg így diktálgatunk. Diktodráma I képben — Irénke... — Parancsoljon, igazgató elvtárs. — Diktálni fogok, kérem, szíveskerjék felkészülni. — Milyen alkalomra? — Hogy-hogy milyen alkalomra? , — Csak azért merészeled! megkérdezni, mert nem tetszett mondani, hogy hová lesz a levél. — Hogy-hogy hová? — Ha a fölöttes hatóságnak megy, akkor rózsaszín ceruzával szoktuk, ha közvetlenül a beosztottaknak készülünk rendelkezést kiadni, akkor megteszi a leghétköznapibb, komoran utasító fekete ceruza is. Igaz, igazgató elvtárs még nagyon új fiú. — Tudja mit, használja egyszerre mindkettőt! — Látom, bölcsnek tetszik lenni, igazgató elvtárs. — Miért? — Mert így a föntről jött ellenőrzés, sem pedig az üzemi négyszögből megmaradt háromszög nem vethet semmit az igazgató elvtárs szemére akkor, ha mindegyiknek a másik példányt mutatja meg, ha hivatkozni kell valamikor és valakire. Zsargont használjunk? — Micsodát? Én a tiszta magyar nyelv híve vagyok. — Azzal nem tetszik működése alatt elérni semmi jót. Azt tessék csak meghagyni a nyelvészeknek. A zsargon egyfajta védőeszköz nekünk. A beosztottak előtt elködösíthetjük vele a rendelkezés tartalmát, a fölöttes hatóság emberei pedig biztosan nem égetik azzal magukat, hogy kérdezzenek, ha nem értenek valamit. Nemde? — Kérdezhetek én "magától valamit, Irénke? — Amikor, ahol és ahogyan akarja... — Mióta dolgozik a vállalatnál? — Tizenharmadik esztendeje. ön a tizedik igazgató, akinek a pályafutását egyengetem. — Felkészült? Tehát, a szöveg: Üzemünk területén nemrégiben... — Kitűnő, igazgató elvtárs! Ügy nagy vonalakban közölni a cselekmény napját. Úgyis mindenki mást fog mondani, ha vizsgálatra kerül majd a sor. — ...felvetette fejét a kétely, miszerint egyes dolgozók nem a Munka Törvény- könyvében meghatározott jogosítvánnyal a birtokukoan dolgoznak, utasítanak... — Jaj, igazgató elvtárs. neveket ugye nem tetszik mondani! — Igenis fogok! Írja: Kovács 13 Béla, a szállítási csoport vezetője. — A férjemet is bele tetszik keverni? — Írja: Kovács 13 Bélá- né, igazgatósági titkárnő... — Én? Hogyan merészeli ezt, új fiú létére? Ilyen nem volt honos a régi vezéreknél. — Utasítom, hogy írja tovább! — Nem írom! Felmondok! — Akkor magnetofonba diktálom a jelentést. Kovács 13 Béláné igazgatósági titkárnő el. Az igazgató előveszi a magnetofont. Lenyomja a kék gombot, diktálni akarna, amikor egy géphang megszólal: — Keerem, a jelzees nem volt vilaagos. Nem ismeretes eloottem, hovaa keeszül a je- lentees. Nem koozoolte, milyen szalagot hasznaaljak; rózsaszínt avagy feketeet! Vége Az oldalt V. Horváth Mária, Szűcs László János, Vita- szék Zoltán és saját munkáiból összeállította Czakó Sándor. A legnagyobb Korunk legnagyobb diktátora a gép. Felment minket a nehéz munka végzése alól, megnöveli képességeinket, meggyorsítja a gondolatok cseréjét, új élettempót diktál. De nem folytatom. Inkább nézzük egy kicsit a képet. Hogy miként diktálunk — jól-rosszul, jót-rosszat —, ahhoz a szív kell. Igaz, a képen látható a krumpliföldön született, de emlékeztessen az igazira. A szappan Hogy diktálta-e valami vagy nem, nem tudni, de az biztos, hogy már háromezer évvel ezelőtt is ismerte és használta az ember a szappant. Nevezetesen a föníciaiak és az egyiptomiak. Lehet, hogy a tengerparti szikes területeken oszladozó halak adták az ötletet a felfedezőknek, mert a klasszikus alapképlet azóta sem változott: zsiradék, szóda, fahamu. Am az idők változnak. Üj idők jöttek, új időknek új szagaival. Az ember már újabban — az új szagú időben — nem igen ért rá a csipi-csupi zsiradékokkal foglalkozni, és a nagy tömeg bálnazsírt adó bálnák is megfogyatkoztak, hát áthelyezte a szappanipart is a kőolajalapra és szintetizálni kezdett. ■Ezt diktálta a fejlődés. Az ember ugyanis nem elégszik meg a természettől való szerzéssel, a természet nyersesége, mondhatni, bántja. Finomságokra, finom illatokra vágyik, és azt csak a mesterséges adhatja. Véljük. A hiba csak egy: az ember nem teremtő Isten, nem varázsló, aki a semmiből állít elő valamit. Akármit is szintetizálunk, akármit is kotyvasztgatunk, akármilyen alapon is állunk, mindenhez a természetből vesszük az anyagot, mindennek az alapja a természetből való. Annak oda vissza is kell származni, mert ha nem, akkor a természet fogy, az a közeg, mely —- mondjon akárki, akármit — az ember megtartója. Ma már tudjuk azt, hogy a természetes alapanyagú embernek, természetes alapanyagú szappan kell. És ez jó. Legyen bár alma-, pézsma-, akác- vagy bármilyen illatú, bármilyen halmazállapotú, szilárd, folyékony vagy kenhető, a lényeg egy — a szappan tanulsága szerint —, a természet kevéssé fogadja el diktálásainkat. Ez a dolog sehogyan el nem kenhető. Ami nélkülözhetetlen
