Tolna Megyei Népújság, 1980. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-07 / 210. szám
1980. szeptember 7. NÉPÚJSÁG 7 Hídon innen - hídon túl Szeretem a hidakat, csodálattal töltenek el, a tökéletesség megtestesítőiként. Legyen a híd karcsú vagy robusztus, vidáman beszédes vagy mogorva, kacér vagy szolid, szeretem. Ezért, ha Dunaföldváron járok — s időm engedi —, néhány percet mindig szentelek a hídnak. Álldogálok a lábánál, vagy a várból nézem, milyen méltóságteljesen emelkedik egyik országrészből fölfelé, hogy a másikban alászálljon. Komor ez a híd. Számomra legalábbis az. Olyan, mintha tudná, hogy milyen fontos a szerepe: összekötni a Dunántúlt a Duna—Tisza közével. A forgalom kora reggel sem kíméli a dunaföldvári „méltóságot”. Autóbuszok, tejeskocsik, személyautók, motorkerékpárok robognak át egyik oldalról a másikra. Hozzák-viszik a portékát, a „hol, mire van szükség” törvénye szerint. Leállítom a piros Moszkvicsot.. A kormánynál overalios fiatalember. — A mamát hozom a piacra — mondja, s hátra mutat. Az ülés sarkában öregasz- szony kuporog. Mellette ládák. Ölében kis kas, itele hamvas barackokkal. — Vegyen belőle. Finom. Soltról hozom — s felém nyújtja a leg nevetősebbet. — Minden szerdán és szombaton átjövök a földvári piacra. Persze csak akkor, ha elhoz az unokám. Egyedül vagyok, kell egy kis szórakozás — nevetgél. — No és a gyümölcsből, tojásból csinálok pénzt magamnak ... Miközben jó piacozást kívánok, nyolc év körüli cigánygyerek csattog el mellettem. Szutykos a lába, talán a tegnapi, tegnapelőtti kosz is rajta van. — Hová mész? — kérdem. Huncutul rámmered: — Hát köpni a Dunába. Vagy leér vagy elviszi a szél, én pedig nem látom már... — Vele nevetek, s kezébe nyomom a barackot. Nagyot nyel, s fut, hogy mielőbb köphessen. Tudom, hogy cselekedetem nem vált ki rokonszenvet autöstársaiimból, de nem bánom. Szidjanak ... Beülök a kocsiba, felhajtok a hídra. Tartom a kötelező negyvenkilométeres sebességet, (Errefelé — tapasztalataim szerint — ez nem szokás.) Alig megyek néhány métert, mögöttem megszólal az első duda. Hangjában a kérdés: „Na, mi lesz már?” Tovább sza- bályoskodom, vállalva a többi kürtszót. A túloldalon kiállók a sorból. Egy kerülő ZIL-es rámölti a nyelvét. Nem szegi kedvemet, sőt, jókedvre derít. Visszafelé is tartom a tempót. Amint a kis hídra érek, robogva közeleg két NSZK-s kamion. Súlyuk alatt megremeg a híd. A dunaföldvári oldalon egy rendőrt szólítok meg, s a sebességről érdeklődöm. Azt mondja, nem tudják fényképezni, mert mindent leárnyékol a hatalmas vasszerkezet. Itt még gyorshajtás miatt nem büntettek meg tán senkit. Bezzeg a motorosok ... Azok már fizették a hídon. Igaz, nem forinttal, hanem kar- és lábtöréssel. — Esős időben szinte minden harmadik felbukik — mondják. Fölérnek a hídra, ráhajtanak a vasúti sínre és máris megvan a baleset. Kár, hogy fittyet hánynak a 40-es sebességet engedélyező KRESZ-táblának. Megint lemegyek a hídról. Hatodik osztályos kisfiúval — Holló Péter a neve — beszélgetek. Azt mondja, szeretik a hidat. Édesanyjával a túloldalra járnak át strandolni, barátaival meg szívesen levegőznek a hídon. — Nagy melegben klassz huzat van ott — magyarázza. Arról viszont nem tud pontosan, hogy a „huzatos híd” mikor épült. A híd megépítését illetően a húszas években született döntés, mégpedig úgy, hogy az „ország vérkeringését meggyorsító, fontos átkelőhelyet” Pakson építik meg. De Dunaföldvár határozottabb, gyorsabb, energibusabb és legfőképpen bőkezűbb volt, így a hidat oda telepítették. A hatalmas munkát 1929-ben kezdték meg. Tervét dr. Kossalka János mérnök, a budapesti József műegyetem Európa-hírű tanára készítette el. A hídpálya hossza 493,2 méter, a nagy- híd vasszerkezetének súlya 27 millió kilogramm, s belekerült 6 millió 200 ezer pengőbe. Dunaföldvár 40 ezer pengővel járult hozzá az építkezéshez. A hidat 1930 novemberében avatták, jól megadva a módját. Azután ez a híd is, társaihoz hasonlóan, áldozata lett a második vilgáháborúnak. Újjáépítése 1950 tavaszán kezdődött és 1951 decemberében — két héttel a kitűzött határidő előtt (!) — fejezték be a munkát. A második hídát- adás szónoka ezt mondta: „Szolgálja ez a híd Tolna és Bács megye dolgozóinak érdekét.” (Egyébként a híddal egy időben készült el a Budapest —Szdkszárd betonút is.) Dunaföldváron már a harmincas évek előtt is sok iparos és kereskedő élt, de a híd megtette kötelességét: megsokszorozta a kereskedők számát, akik szakmájukban meglelték számításukat. Hiszen Székesfehérvár és Kecskemét között Dunaföldvár volt az egyetlen nagy település, és a híd bevásárlóhellyé alakította. S mivel jó hagyománya volt itt a kereskedelemnek, a felszabadulás után is igényt tartottak a már adott személyi és tárgyi feltételekre. A helybéli ÁFÉSZ olyan üzlethálózatot alakított ki, hogy ma már nemcsak a szűkebb, hanem a tágabb környék ellátását ás képes szolgálni. A Dunaföldvár és Bölcske Egyesült ÁFÉSZ üzleteinek áruellátása közismerten jó. Ehhez, mint mondják, segítségükre van a híd. Azon át hozzák az árut Bajáról, Kecskemétről, Kalocsáról, Szegedről, a felvásárolt árut pedig ott viszik át az Alföldre: a gyümölcsöt, zöldségfélét a kecskeméti és nagykőrösi konzervgyárba; a pezsgőnek valót Izsákra, a nyulat, a hízott libát pedig a nagykőrösi BARNEVÁL-ba. Nincs olyan nap, hogy az ÁFÉSZ egy vagy több gépkocsija ne menne át a hídon. De olyan nap sincs, hogy a három dunaföldvári téesz gépkocsija közül egyetlen egy se látná „közelről” a túloldalt. Mindhárom tsz tagja a Dunatej Termelőszövetkezeti Közös Vállalatnak. Ez azt jelenti, hogy a Dunatej-kocsik jönnek át a tejért, a téesz pedig savót szállít Soltról. De ugyancsak Soltra, a fehérje- feldolgozóba küldi a Virágzó Tsz az elhullott állatokat és a vágóhídi hulladékot. Mesélik, hogy tavaly nézősereg gyűlt össze a „kishíd- nál”. Több méteres rakfelületű teherautó hatalmas tartályt szállított (volna) a túloldalra, De magassága miatt nem fért át a hídon. Leengedték az autó gumijait, s ezzel közel húsz centit nyertek ... A tartály sikeresen átkúszott. A híd két oldalán őrbódé. A Tolna megyei oldalon Szabó Sándor — 26 éve hídőr — teljesít szolgálatot, a MÁV alkalmazásában. — Tizenkét óra alatt a hídon úgy nyolcezer gépkocsi, 60—70 motorkerékpár, s talán 20—30 gyalogos megy át. — Történt-e a hídon valami rendkívüli mostanában? — Nálunk nincs rendkívüli dolog. Ahogy mindennap változik is minden ... — mosolyog. — Robognak a kocsik, csak mindig másikak ... Jönnek-mennek a vonatok, más-más szerelvények, másmás rakománnyal. De olyan még nem volt, hogy „elaludt” volna a híd. Megszólal a telefon. Vonatot jeleznek. Szabó Sándor gondosan bejegyzi a szükséges adatokat a szolgálati naplóba. A sorompó dunaföldvári .^szárát” leereszti, kerékpárra ül, s a híd közepén lévő „0” pillérhez megy — Tolna és Bács-Kiskun hivatalos megyehatárához —, hogy aláírást cseréljen a túloldalon őrködő kollégájával. Visszakerekezik és utána zárja le a sorompó másik felét. A másik oldalon most ugyanez történik. A vonatra várakozni kell, összegyűlnek a járművek. Néhányan kiszállnak, mozognak. Van, aki izgágán toporog. A sorompó feliratát olvassák: „Tíz percen túl is zárva tartható”. A nagyközség központjában lévő dohány- és ajándékbolt vezetője Dóró Jó- zsefné. Szívesen számol be arról, hogy náluk, az ÁFÉSZ- nél az üzletvezetők eljárhatnak árubeszerző körútra. — Ezért bő a választékunk. Bőrdíszműért Kecskemétre járok ... — Persze, nemcsak hivatalosan megyek a túloldalra, hanem a családdal is. A hídon túl, a bal oldalon, sekély a Duna vize. Jó kis napozóplacc van, szeretünk ott. Berecz Sándor is kereskedő. De már nyugdíjas. Arról az időről beszélgetünk, amikor még „maszek” volt. — összefogtunk néhányan, fuvarost rendeltünk. Lovaskocsin szállítottuk át a portékát a búcsúkba, vásárokba. Megosztva, mázsára fizettük a költséget. Kompon keltünk át, amit vagy lovak vontattak, vagy emberek eveztek át — emlékezik. — Amikor Kiskunhalasra mentünk, már szombaton délben elindultunk, hogy vasárnapra ott legyünk. — Emlékszik-e a háború utáni romeltakarításra? — Hogy emlékszem-e? Magam is dolgoztam az újjáépítésnél — sóhajt. — Ugye, szép a mi hidunk? A híd vasszarkezetének rejtett zugaiba galambok fészkelték be magukat, ők a híd állandó lakói. A szerelmespárok pedig csak szürkület után sétálnak a hídon. Ök az állandó gyalogosok ... V. HORVATH MÁRIA Fotó: Kapfinger András Vadhajtások Ki az illetékes ? A városi tanácsra levelet küldött egy nagyközségi lakos. A település, ahonnan a levél érkezett, a szomszédos járásban van. Vajon, a tanácsot kérő nem tudta ezt? Bizonyára tudta, de korábbi tapasztalat alapján ehhez a hivatalhoz volt bizalma. Csak hát az nem illetékes, ezért egykét heti körforgás után a levelet postára adták az illetékes járási hivatal címére. Onnan újabb hetek múltán egy harmadikhoz küldték. A nagyközségi tanács vb-titkára — ő volt a harmadik címzett — csóválta a fejét: sem én, sem az előbbiek nem vagyunk illetékesek — bosszankodott — a levélben feltett kérdésre az N.-i Városi és Járási Földhivatalnak kellene válaszolnia. — Mégis — a nagyközségi tanács vb-titkárát elfogta a kíváncsiság — mit kellene válaszolnom, ha területileg én lennék az illetékes? Leemelte hát a polcról a hatályos jogszabályok gyűjteményének negyedik kötetét és a 462. oldalon megtalálta a jogszabály-előírást : „Mezőgazdasági rendeltetésű, illetőleg mezőgazdaságilag hasznosítható föld, továbbá az erdő magánszemély tulajdonosa földjét és erdejét az államnak tulajdonul felajánlhatja. A földajánlás elfogadása a járási földhivatal hatáskörébe tartozik”. Lásd: az 1976. évi 23. számú törvényerejű rendelet 7. paragrafus (1. és 3. bekezdése). „A földfelajánlás elfogadására irányuló kérelmet a föld fekvése szerint illetékes járási földhivatalhoz írásban kell benyújtani.” Lásd: a fenti törvényerejű rendelet végrehajtására kiadott 29/1976. (IX. 2.) MÉM számú rendelet 14. paragrafus (1. bekezdése). Mindezt a nagyközségi tanács vb-titkára kimásolta és megfogalmazott egy tömör, közérthető levelet arról, hogy az eredeti címzettnek, sem az illetékesnek vélt másik hivatalhoz, sem annak hozzá — a harmadikhoz —, nem kellett volna elküldenie a kérdést •tartalmazó levelet, hanem a területi hovatartozástól függetlenül: segítenie kellett volna a tanácsot kérő ügyfélen. Sok munkát, sok időt takaríthattak volna meg ily módon. A kérdező idős, beteg ember, aki minthogy földjét már képtelen megmunkálni és gondozni, fel akarja azt ajánlani az államnak. Már rég megkapta volna a választ, ha a levél első címzettje nyúl oda a polcra, s leemeli a hatályos jogszabályok gyűjteményének negyedik kötetét, majd azzal a felismeréssel, hogy helyes válaszadásra bárki illetékesnek érezheti magát — kétszer segít, aki gyorsan segít — eligazítja a levélírót. Ezt most ő tette meg, a beadványt pedig, sürgős intézkedést kérve, egyenesen a döntésre jogosult N.-i Városi és Járás Földhivatalhoz továbbította. VADÁSZ FERENC Délelőtti lük tetés a hídon ... mintha tudná, hogy milyen fontos a szerepe
