Tolna Megyei Népújság, 1980. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-21 / 222. szám
1980. szeptember 21. Nemzetközi folklórfesztivál Bogyiszlói siker Zakopanéban NÉPÚJSÁG 7 Bulgáriát a Reprezentacyjny Zespói Táncu képviselete Bogyiszlói lakodalmas a lengyel televízió stúdiójában (TUDÓSÍTÓNKTÓL) Zakopane sokáig a világtól távol eső kis gorál falu volt, amely évszázadokon át élte a maga befelé forduló életét. Faluprivilégiumát Báthori István adta 1578-ban. „Felfedezése” csak a XIX. század vége körül kezdődött, amikor egy híres varsói orvos, Tytus Chalumbinski elvetődött a Tátrába. A vidék, a Tátra messziről kéklő hegyei- p nek szépsége megragadta. Bejárta völgyeit, qsúcsait, megismerkedett lakóival, a zárkózott, de olykor mesélő kedvű hegylakókkal, a go- rálokkal. Hegyi bolyongásai során megismerkedett szokásaikkal, dalaikkal és meséikkel. A természetrajongó orvos figyelmét nem kerülte el, hogy a tiszta, pormentes Tátrában ismeretlen betegség az ez időben Európa- szerte pusztító tüdővész, amelynek ekkor még szinte nem is volt gyógyszere. Tanácsára egyre több beteg kereste fel Zakopánét. Ezeket kezdetben hordágyakban szállították fel a markos go- rálok a havasi legelőkre, s ott a parasztok faházaiban elhelyezve keresték a gyógyulást. Esténként a tábortűz köré húzódó betegeket a mesemondó Sabala szórakoztatta gorál történeteivel. Ezek egy része apáról fiúra szálló népmese volt, sok azonban Sabala mesélő kedvének szüleménye. A sikeres gyógyulások hatására később még többen keresték fel Zakopánét, villákat építettek, majd létrejöttek az üdülőhelyi élet intézményei: szanatóriumok, szállodák. 1979- ben a lengyel statisztikai adatok tanúsága szerint hatmillió külföldi kereste fel a várost és környékét. Az ősi legenda hősének, Sabalának, a mesemondónak emléke ma is él. Több mint ötszáz pedagógus, népművelő, szervező, tolmács, koreográfus, néprajzkutató dolgozott az elmúlt hónapokban a tizenharmadik nemzetközi folklórfesztivál zavartalan lebonyolításán. Az 1894 méter magas Giewont és a mellete inkább dombnak látszó, 1123 méteres Guba- lowka völgyében, egy hatalmas parkban több mint négyezer ülőhelyes ideiglenes, fedett nézőteret alakítottak ki. a versenyprogramok lebonyolítására, ahol az öt hazai valamint egy-egy bolgár. csehszlovák, francia, szovjet és török együttes mutatta be műsorát. Minden műsort — krakkói stúdiójában — fölvett a Lengyel Rádió és Televízió. A tizenöt együttes három kategóriában versenyzett: autentikus, feldolgozott, valamint stilizált műsorokat mutattak be. Jóllehet tizenegy ország együttese vett részt a fesztiválon, mégis ebben az évben a lengyel szakemberek mellett mindössze egy bolgár, egy francia és egy szovjet zsűritag volt. Az elmúlt három évben ugyancsak magyar zsűritag nélkül zajlott a fesztivál, holott a rendező szervek a meghívást továbbították... A fesztiválon hazánkat a Bogyiszlói Népi égyüttes képviselte. Sikerrel! Harmincöt perces műsoruk négy részből állt. Itt mutatták be elsőként a Bogyiszlói lakodalmast, ezt követte a Bogyiszlói kertek alatt, a Menyecsketánc valamint a Bogyiszlói táncok. Valamennyi műsor koreográfusa Szabadi Mihály, aki egyben az együttes vezetője is volt ezen az úton. Szabadi Mihály a következőket mondotta a fesztiválról: — Együttesünk az autentikus kategóriában indult és az Arany őszi levél díjat, valamint Zakopane város kü- löndíját kapta. A zenekarok részére külön versenyt rendeztek, melyben a bogyiszlóiak második díjat nyertek. Az együttes lelkes, nagy lendületű előadással mutatta be műsorát, mellyel átütő közönségsikert aratott. A fesztivál kellemes körülmények közöt zajlott le, a lengyel és magyar emberek hagyományosan jó barátságának melege hatotta át ottlétünk minden napját. A nagy tömegeket mozgató nyitó- és záróünnepségeket az utcákon és a stadionban kívánták megrendezni. Mindegyiket elmosta az eső, de a négyezer férőhelyes fesztiválközpontban kilenc alkalommal „táblás ház” volt. A rendezőség igen változatos műsort produkált, mert az autentikus gorál, türkmén, török, és a különböző szinten stilizált norvég, spanyol, bolgár csoportok mellett egy népi eszt- rád műsort produkáló mexikói hivatásos együttes is részt vett. A legtöbb együttesnél a tánc dominált, mások népszokásokat dolgoztak színpadra. A fesztivál záróünnepségén Kormos Sándor, a Kulturális Minisztérium Közművelődési Főosztályának vezetője így jellemezte a fesztivált: — Zakopánéban 1967 óta rendezik meg évente a nemzetközi folklórfesztivált, melynek alapvető célja, hogy bemutassa a hegyvidéki népek hagyományait. A fesztivál eszméje nemcsak művészeti körökben talált visszhangra, hanem tudományos szempontból is jelentős. A szakemberek lehetőséget kapnak arra, hogy egy időben tanulmányozzák a világ különböző országaiban élő hegyvidéki népek táncát, zenéjét, dalait. A fesztiválon az idén a bogyiszlói hagyományőrző együttes kiemelkedő sikert ért el. A közönség szűnni nem akaró tapssal fogadta a Duna menti kisközség eredeti néptáncait, dalait. Külön öröm, hogy a zenekarok versenyében is kiemelkedő sikert értünk el. Úgy vélem, hogy a csoport tagjai mind művészi teljesítményükkel, mind emberi magatartásukkal jól képviselték hazánkat ezen a rangos fesztiválon. — bolt — lfiszaly a gyerekek karára Nagymama Szomorú levelet kaptunk egy nagymamától, aki úgy érzi, hogy két unokájának sorsa — akiket pici koruk óta nevelt — veszélyben van. „Én már hat hete talpalok beteg unokámért és a másikért..., én szeretnék segíteni a gyermekeken... csak az a kérdés, hogyan, ha nekem senki nem segít, mindenki ráér...” A hatvan felé közeledő asszony szomorú történetet vetett a kockás levélpapírra. Faluban él férjével, s néhány hónappal ezelőttig lányával és két unokájával. Lánya öt évvel ezelőtt vált el, s ahogyan előtte, most is változatlanul a közeli városban dolgozik, fgy jutott a nagymamára az anyai szerepkör is, javarészt ő nevelte unokáit, hiszen lánya műszakba járt. A fiatalasszony és volt férje — hogy lakásuk legyen — a szülői házhoz építettek, azt csinosították. Együtt lakott a nagy család, egészen a fiatalok válásáig a három és fél szobás, szépen berendezett házban. A válás „nagyon megviselte a gyermekeket, s az anyjuk élete is kimozdult a normális kerékvágásból, sok családi veszekedésre adott okot a magatartása. De a gyerekeket nem bántotta... Ez év januárjában, egy lakodalom alkalmával megismerkedett egy férfivel, akivel nagyon hamar kapcsolatot teremtett, s pár héten belül bejelentette, hogy hozzá megy feleségül.” Az idős asszony keseregve teszi fel a kérdést most is, amint a lányának feltette újbóli férjhezmenetele alkalmával: — Mi lesz velem, ha elmész azzal az emberrel a városba? Hiszen miattatok nincs nyugdíjam. Nem mehettem dolgozni, mert rám maradt a háztartás és a gyerekek. Tudod, hogy apáddal nehezen jövünk ki! Ki ad nekem egy pohár vizet, ha beteg leszek? Miből élek? A fiatalasszony pedig más szóra hallgatott, s követte választottját. Persze, anyja akarata ellenére a gyerekeket is összecsomagolta és mentek a városba. — Nézze meg ezeket a leveleket — mutat egy kisebb stószra a nagymama. — Unokáim írtak. Illetve a nagyobb. Képeslap: „Kedves Mama! Én jól vagyok, te nem sírtál, ugye?” Levél: „Ma nagyon kikaptam, mert említettem, hogyha nem engednek el hozzád, én megszökök.” Másik levél, amit szintén a hatodik osztályos kislány írt, közvetlen a városba érkezésük után: „Képzeld el, pénteken stoppal hurcolt ide visz- sza ez a rohadt, és mikor beértünk a városba, úgy orrba vágott, hogy majdnem meghaltam.” — A lányom véresre veri gyermekeit. Én pedig biztosítanék nekik mindent — sír- dogálja. — Ök az én mindeneim. A férjem iszik, keresete csak neki van. Mi lesz velem? Voltam mindenütt, harcolok az unokáimért, hogy legalább ők lehessenek az enyémek. De eddig nem történt semmi... — Nyilván azért a lánya rendszeresen küldi önnek a' támogatást az „elvesztett” nyugdíjért. — Egy fillért sem kapok tőle. S ha magától nem ad, én nem is kérek. Édesanya Szabályosan lejelentkezem az üzem portáján. A belépőmet az igazgató aláírja, majd a két összetört kislány édesanyjához növekszem, közvetlen főnöke kíséretében. — Megbízható, rendes asz- szony. Sokat dolgozik, jól is keres. Ha orvoshoz viszi a gyerekeket, a távol töltött órákat is ledolgozza. Problémánk nem volt vele soha. Ellenségesen jön felém az asszony. Elege van a zaklatásból, s meg is értem. — Már az is baj, ha valaki nevelni’ akarja a gyerekeit? Mit gondol, miért dolgozok? Kikért gürcölök? Talán a szomszédokért? Férjhez mehettem volna öt év alatt, amíg egyedül voltam. De nem tettem. Miért? Mert férfi akadt volna, de lányaimnak apa nem! Most végre rátaláltam. Szereti a férjem a kislányokat. Foglalkozik velük... Azt mondja édesanyám, hogy lyukba hoztam az unokáit? Honnét tudja? Nem is volt még nálunk. Aki kíváncsi, hogy lakunk, jöjjön el hozzánk. Másnap nyugodtabb körülmények között beszélgetünk a családi házban. A kérdések nem záporoznak, mintha nyugodtabb lenne minden. Csak az asszony csinos arcát torzítja el néha a zokogás. — Mióta élek, nem volt egyetlen nyugodt vasárnapi ebédem. Apám mindig csinálta a felhajtást. Nagyon iszik, olyankor ordít, meg verekszik... Mi meg itt még a hétköznapi vacsorát is terített asztalnál esszük — négyen. Nyugalomban. Csöndesen. Nézem a szépen, ízlésesen berendezett lakást, a kedves gyerekszobát, s nem tudok rájönni a titokra, ami a nagymama ellenségeskedését mozgatja. — Megveri a gyerekeit? — A kicsit soha nem bántottam. A nagyobbat — nem tagadom — néha megütöm. Hisztizik, hogy vissza akar menni a nagymamához. Szép szóval nem bírok vele, értse meg, hogy elfut a méreg. Tegnap kaptam levelet anyámtól azt írja, hogy egyik nap meglátogatta az iskolában a gyerekeket. Nekik pedig megtiltotta, hogy itthon szóljanak a látogatásról. Rosszat tesz nekik ezzel. Elbúcsúzom. Az asszony a kapunál megtorpan, kinyitja a postaládát. — Csak a Népújság — sóhajt megkönnyebbülten. — Mindig rettegek, hogy mi van benne. Hova idéznek kihallgatásra? — Miért vádaskodik az édesanyja? — Talán fél, hogy öregségére nem lesz miből eltartania magát. Én szeretem őt és hiányzik is. De mondja meg, mit tegyek? Adjam oda a gyerekeimet, a békességért? Ezt egyetlen anya sem tenné meg. A gyerekeknek az anyjuk melfett a helyük. Most meg pláne együtt kell maradnunk, hisz a férjem jó apa. Csak anyám nem szívelheti... — s kitárja a kaput. A fürge kiskutya kirohan. Az asz- szony utána. Futtában felém kiállt: — A gyerekeknek vettük. Nagyon szeretik az állatokat. A két kislány A csinos arcú, kedves kislány alsó tagozatos. Eddig a nagymama falujában járt iskolába, most pedig a városiba. Tanítói jó eszű gyereknek tartják. Eddig sok piros pontot szerzett. Csak néha van vele „baj”. Egyik percről a másikra elkalandoznak gondolatai, nem figyel a magyarázatra... csak mereng. Társaival nem játszik. Zárkózott. Csak a felnőttekhez van bizalommal. — • Engem soha nem vert meg az anyukám. Testvéremet többször, mert ő mindig felesel — mondja, miután közösen adtunk nevet babájának, annak a szekrény mellett ülőnek... Aztán új apukájáról beszél, aki igen jól főz. — Tegnap anyukám hatig dolgozott, apuci lecsót főzött. Kár, hogy akkor nem jött el hozzánk. Megnyalta volna az ujjait — nyel egyet. — Éh nem akarok visszamenni ja mamámhoz. Csak néha, va- »sárnap. — Miért? — Mert a papa részeges, és én olyankor félek. — s szép szeme összeszűkül. Hallgatunk. Az iskola kerítése szélén ülünk és hallgatunk. A kicsi csak néhány perc múlva töri meg a csöndet: — Itt az a jó, hogy a mostani apukám mindig meghívja hozzánk a régi aput. Ö eljön... beülünk a mi szobánkba, és beszélgetünk. Tegnapelőtt mesét is olvasott. A nagyobbacska lány úgy beszél, mint egy nagy élettapasztalattal rendelkező öreg. Csak egy furcsaság van az egészben... Miért fontol meg minden szót, miért nem olvan nyílt, mint kishúga? Félelem benne is van, de másmilyen, mint a testvérében. — Én a mamámhoz akarok menni. El is megyek, de örökre. — Miért? Nem jó neked itt? — Jó! De ki ad egy pohár vizet a mamámnak öregségére? Ö nevelt bennünket, őt illeti a pénz, amit értünk kapnak. (A két gyerekre járó családi pótlék 980 forint. A beteg kislányra kapnak még külön hétszázat, a vér szerinti apa 1400 gyerektartást fizet. Ha az utóbbit az anyának is kellene fizetnie, az is 1400 forintot tenne ki... Most — az utóbbi kivételével — az anya veszi fel a felsorolt, nem kis összegeket.) — S ha hetenként meglátogatnátok a mamát? — Anyu nem engedi. Még levelet sem írhatok, mert megver... Vasárnap különben megyek a mamához. — Hogyan? — Anyu elvisz a buszhoz, este pedig vár... Édesapa — Elváltunk. Így esett. De most jó helyen tudom a gyerekeket. Ez megnyugtat. Akkor látom őket, amikor akarom. A volt anyósomékhoz nem mehettem. Nem engedtek be. Tudom én, miért ragaszkodik a nagymama a gyerekekhez... de isten mentsen meg bennünket, hogy oda kerüljenek... És kimondom... A gyerekekről gondoskodni kell... sokáig. Nem pedig piszkálódni. Prológus Az üggyel a gyámhatóság foglalkozik. Döntésük igazságosságában nem lehet kételkedni. Kérdés viszont még mindig van és marad is. Vajon a két kislány nem sínyli-e meg a rút háborúskodást? Nem viselik-e magukon nyomait életük végéig? S eszembe jutnak a nagyobb gverek egyik tanárának szavai. Azé a tanáré, aki évekig volt nevelő egy gyermekotthonban: „Szomorúbb a sorsuk, mint a veszélyeztetett gyerekeké. Megrendítő, hoev akadnak sorstársaik. Bőven.” V. HORVÁTH MÁRIA A mexikóiak műsorából jelenet
