Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-10 / 187. szám
to NÉPÚJSÁG 1980. augusztus 10. — Látod, pénteken azért mégse mászkálnák itt any- nyian — mondta a fiú. A lány bólintott. Sűrű, barna haja csaknem eltakarta az arcát. — Gondolod, hogy fog még a Nap? — kérdezte. — Nem mondta a fiú. — Ilyenkor már nem fog. — De érzem, hogy fog. — Mind azt hiszitek, de nem fog. A lány egy kicsit csalódott arcot vágott, de ezt is elrejtette a haja. Nyelve hegyével megérintette a felső ajkát. Lábuk alatt, a bástya tövében a házak teteje látszott, a háztetők felett remegett a levegő. — Mintha csak nyár lenne! — sóhajtott a lány. — Ősz van — felelte a fiú tárgyilagosan. — De mégis olyan. — De hiába olyan. — Nem vagy valami kedves. — Az évszakokat nem én rendelem meg és nem te. — Jó, akkor hagyjuk — kérte a lány. — Miért beszélünk az évszakokról? Nem vagyunk meteorológusok. Lassan mondta azt a szót, hogy meteorológusok, hogy ne tévessze el. A fiú észrevette, de nem tett rá megjegyzést. Kicsit unottan nézte a háztetőket. Szombaton és vasárnap nem jártak ide, mert olyankor a sétány minden padján ül valaki, még akkor is, ha nem volt egészen jó idő. De ide jártak a hét többi napján, és már mind a ketten unták egy kicsit ezt a helyet. Valahol a János-hegy keleti oldalán egy vashordót kalapáltak. — Megint kezdik — mondta a fiú —, és nem fogják befejezni hat óra előtt, majd meglátod. A lány a háztetőket nézte. — Ez így megy minden péntek délután. — Talán építenek valamit — mondta a lány. — És éppen péntek délután, mi? Egész héten hozzá se nyúlnak, csak péntek délután! — Lehet, hogy hozzányúlnak — mondta a lány. — Még eddig sose nyúltak hozzá. Tegnap lent volt nálunk a Vitics, ő mondta, mert ők is hallják. — A miniszter? — kérdezte a lány. — Nem, a fia. Évfolyam- társam, de azt mondja, hogy át akar menni a pszichológiára. — Ha egyszer ahhoz van kedve — mondta a lány. Fenn a hegyen megint kalapáltak. — Azonkívül hegesztenek is — mondta a fiú. — Most hozott a Vitics faterja egy videomagnót Rómából, de be se tudják kapcsolni, mert ugrál. — Mit csinál? — kérdezte a lány. — A hegesztéstől — magyarázta a fiú. — összevissza fut a kép, és pont hat óra után csinálják. — Mert addig kalapálnak — mondta a lány. — A tv is fut az egész környéken. Minden. — Nem lehet valami kellemes. — Azt mondja a Vitics, egy formed vény az a ház. Egy igazi ungarische mocsok! — Hát látta? — kicsit bután hangzott a kérdés, ő is rájött, de nem szívhatta visz- sza már. — Nagyon unta, hogy ugrál a kép, átment és megnézte, mit csinálnak. Az építkezés mögött meg a Szász villája van. — A nagyköveté? — Azé. Meg a feleségéé. De inkább csak az asszonyé, mert válnak. Ez a mandrók szerencséje, hogy nincsenek Csörsz István: Tandori Dezső: A kis Mercedes ott a Szászék. Nyáron járnak oda. — De addigra meg kész lesz a ház — mondta a lány. — Ez a hordós. — Nyavalyát lesz kész, mondom, hogy egy mocsok, és egy mocsok sokkal lassabban készül el, mint egy normális, ezt jegyezd meg. Mert mindig variálnák rajta valamit. — De mit? — Hát mindenfélét. Most így, most úgy. Annyiból kész, hogy már csak ronda lehet. — Te is láttad? — Én nem, a Vitics mondta. Mondom, hogy átment a kép miatt, de nem szólt semmit. Már óvodás korában is ilyen volt. — Mintha emlékeznél rá — mosolygott a lány. Kihúzta lábát a cipőből és megmozgatta a lábujjait. Vörös cipő volt, és a lába egészen fehérnek látszott mellette. — Hogyne emlékeznék — mondta a fiú. — Egy banyához cipelték fel bennünket a Rózsadombra, mert kertje volt, és persze német óvoda. Mind utáltuk a németet. — De legalább ott megtanultad, és akkor még észre se vetted. — Ugyan, hagyd már. Amit a banyától tanultunk, azt mind elfelejtettük. Alig vártuk, hogy elfelejtsük. Amit tudok, azt én tanultam. Később! Mondom, hogy csak arra vártunk, jöjjenek már értünk délután. Mindig a Vi- ticset vitték el leghamarabb. Az apja sofőrje. Egy ilyen gülüszemű pali volt,-és ma- gázta a Viticset. ö is hozta reggel, Vitics apja mindig nagy esemény volt, hajnalban kelt, és amit akarsz. Az anyja meg már Rómában volt. — Az asszony? — csodálkozott a lány. — Hát persze, ö szervezte meg, hogy a férje is kimenjen. — Hogy mik vannak — mondta a lány. — Undok egy asszony volt, néha láttam, akkoriban feljártak még hozzánk a Fillér utcába. A hallban volt egy márványoszlop, valami tábornok háza volt azelőtt, nem tudom már a nevét. Viticsné irtóra csípte azt az oszlopot. Akkoriban lehetett vagy száz kiló. — Rémes lehetett — mondta a lány. — Figyeld, elhallgattak. — Mindjárt kezdik, ne félj. Szóval, ha ezek most elválnak és hazajön Viticsné, akkor annak a háznak lőttek. — A hordósnak? — Hát igen. — Miért, most nincs itt az asszony? — Lengyelben van. — Akkor meg mi köze van a más házához? — Nem másé, az isten áldjon meg, az övé előtt épül ez a rondaság! A Vitics apja meg ő elváltak, nem tudtad? — Nem én. — Mit gondolsz. Azt nem lehet kibírni sokáig. Az asz- szony most a "Szász felesége, í. érted, tőle válik el majd a tavasszal. Vitics apja nyolc évig kibírta vele, de az volt a rekord. Akkor csinálták a Viticset. — Szegény — mondta a lány. — A válásra kapott egy amcsi tévét, háromszor kettes képernyője van. — Azt egyszer megmutathatnátok — kérte a lány. — Nem érdemes, ugyanis rossz. Valami ciki volt vele, és senki se vállalta a javítását. Ez a hülye kezdte piszkálni, mert azt hiszi, hogy mindenhez ért. Úgyhogy végleg tropára ment. Az apja egy tetű adminisztrátort vett el a minisztériumból, de már attól is elvált. Vitics azt mondja, teljesen tönkrement idegileg amellett a tehén mellett. — A sárga mellett — mondta a lány. — Hát igen. A videót meg a másik váláskor kapta. — Furcsa szokás, de nem rossz. — A Lacinak nem, az biztos. Megint kezdik, mit mondtam? — intett a hegy felé. — Hallom — mondta a lány. Óvatosan visszadugta lábát a cipőbe. — Ha visszajön a drome- dár, égy fityinget nem adnék azért a házért, még akkor se, ha kinézne valahogy. A Vitics mondta, és a muterját csak ismeri az ember, nem igaz? Úgyhogy én nem kalapálnék a helyükben. Már többen szóltak nekik ott a környéken. Vagy ha nem is szóltak, de hallják. A Her- ner lakik ott, az egy igazán tetű vénember azzal a szőke nővel. — De az meg énekel — vetette ellen a lány. — Te mondtad. — De az a Herner nője, te hülye. Azonkívül befutott énekes. A hordó, meg ő azért mégis más tészta, nem gondolod? A lány belátta, hogy más tészta. Nézte megint a hegyeket, aztán a gesztenyéket, amelyek tömött sorban hevertek az út két lejtős oldalán. Nem lesz könnyű ezt mind megtanulni, gondolta. Egy idősebb és egy fiatalabb nő sétált el mellettük karonfogva. Maguk elé néztek az útra. Óvatos, de szórakozott mozdulatokkal kerülgették a gesztenyéket. Az idősebb valami kiállításról beszélt. Mind a ketten fehér ballont viseltek és a fiú nagyon unta őket. — Gyújtsunk rá — javasolta. — Nem, köszönöm —mondta a lány. — Az előbb azt mondtad, leérsz. — Nem, ez nekem erős. — Erős, még a Morrisnál is gyengébb. — De nekem az is erős, meg ez is — mondta a lány. Hátra simította a haját, de az első mozdulatra ismét az arcába hullt. — A kocsiban van John Player — ajánlotta a fiú. — Azt se kérek, köszönöm. A fiú mégis felállt, a lány pedig hátradőlt a pádon. Most mind a két oldalon a válla mögé szorította a haját. A fiú megigazította fehér farmernadrágját, egy lyukkal beljebb csatolta a puha bőrövet, és átment a kocsihoz, amely a szemközti utca végén állt. A sport Mercedes olyan fehér volt az árnyékban, mintha porcelánból készült volna. A fiú megnézte a hátsó kerekét, majd kivett a kesztyűtartóból egy felbontatlan John Playert. Amint bezárta az ajtót, észrevette, hogy eltűnt a kocsi orráról az embléma. Körbejárta a kocsit, benézett a fal mellé is. A szemközti kapualjban egy kisfiú állt, kezében rugós szappanbuborék-fújó. — Gyere csak ide — mondta neki a fiatalember. A gyerek eltűnt a kapualjban. A fiatalember odament, lábával benyomta a kaput, és meglátta a kisfiút a kukák mellett. — Mi is a te neved? — kérdezte. A kisfiú nem válaszolt. — Kérdeztem tőled valamit! A nevedet csak tudod, nem? A gyerek felszaladt a lépcsőn. Erősen dobogott. A lépcső nagyon régi volt, a súrolástól elvástak a puha farostok. A fiatalember felment a gyerek után. Súlya alatt nyikorgott a lépcső. Piros gyerekautó állt a bal oldali ajtó előtt. Megnyomta a csengőt, hallgatózott. Újra megnyomta kétszer, és csak akkor hallott valami neszt az ajtó mögött. — Nyisd ki bátran — mondta. — Nem nyithatom — mondta a gyerek. — Nem nyithatod? Miért nem nyithatod? — Az anyu mondta. — Éppen őt keresem, küldd ide. — De lement a közértbe. — És az apád? — Dolgozik. Csak este jön meg, Tokajba ment. A fiatalember megnézte a névtáblát az ajtón, amelyen az állt fekete betűkkel: Dr. Türlich András. — Azt ajánlom neked hogy add vissza, amit levettél a kocsiról — mondta. Kicsit lehajolt a kulcslyuk felé, úgy beszélt. — Az az én Moszkvicsom, ne nyúlj hozzá! — Nyisd ki az ajtót, mert baj lesz! — De nem nyithatom ki — mondta a gyerek. — De az előbb is lent voltál az utcán, nem? A gyerek erre nem mondott semmit. Hallani lehetett, amint beszalad a lakásba. — A hétszentségit! — káromkodott a fiatalember. Lement a ház elé, várt egy kicsit, jobbra-balra nézegetett, jön-e már az asszony. Vagy öt percet várt, de csak a fiatal és az idős nőt látta: ugyanolyan óvatosan lépkedtek a gesztenyék között, mint az előbb. Nem néztek sehová, csak a földre. A lány a pádon hátrafordult. — Mi történt? — kérdezte. — Az a kis csibész ellopta az emblémámat — mondta a fiú. — A gyerek? — Az! — Egyetlen mozdulattal lecsavarta a John Player tetejét és a lány mellé tette a padra. — Hol van itt közért, nem tudod? — Sehol — mondta a lány. — Lent van az Attila úton. Nem látod, hogy cipelik az asszonyok a szatyrokat a lépcsőn ? A fiú homlokráncolva nézte a gesztenyéket. Valóban emlékezett néhány asszonyra, amint a szatyrukat cipelték. A lépcső tetején többnyire megálltak pihenni is. — Na jól van — mondta végül. Kivette a farzsebéből a noteszét, kettőt lapozott, aztán felírta a lap tetejére: „Dr. Türlich András, ügyvéd, Hajdú utca 2.” — Maradunk még? — kérdezte a lány. — Megyünk. Megint elmúlt egy év - tavaszi változat Ritkán mondjuk tavasszal, hogy megint egy év (hogy „elmúlt”, jobb Szó híján); de a madár, most egy éve találtam, s mert nem akadt volna fölnevelője, hazahoztam, aztán ittragadt, és Túrógombóc lett a neve, a repülés miatt, ahogy nekizúdul, a madár napok óta rosszul volt, láthatóan, rázta a hideg, leengedte a szárnyát, nem volt a régi. Ennek oka nem az év fordulása volt (e tavaszi váltás), hanem egy tojás, melyet feleségem tenyerében ülve aztán kipottyantott a szőnyegre, erre igazán nem gondoltunk, persze, tojó, mondtuk; gondos ápolásba kezdtünk, parafinolaj jó ilyenkor, gyulladás ellen Irgamid kenőcs, stb., és figyeltük hogyan akar építkezni, s egyáltalán, utólag már minden a történtekre vallott. Nem érintkezett más madárral, a tojás csak úgy lett, és még szerencse, hogy simán kijött, a madár ilyenbe bele is pusztulhat, s mi gondolta Tradoni (hangsúly az ó-n, madárfelügyelő), igazán tudunk már egyet, s mást róluk, de még mi is megfeledkeztünk erről a lehetőségről, az időjárásra fogtuk volna a madár gyengélkedését. Ezúttal tehát mégsem az időjárással, gondolta Tradoni madárfelügyelő, múlt el egy év (a harmadik, hogy a madaraink miatt, tette hozzá, még nyaralni se megyünk; és nem is lehetne, négy madarat, mondták^ kire bízhatunk?). Mármost ezt, írta akkor, hagyjuk; körülötte két madár élte délutáni életét, s ő visszatért munkájához: japán verseket fordított, és az egyiket még tegnap hagyta abba; ott volt, magyarázó szövegként, hogy „mint a madártojást táncoltató vízsugár”, s most itt volt, erre, a tojás, habkönnyű már üres is, egy műanyag edényben. Ez egy ilyen jellegzetes véletlen mondták, de hát a véletleneket magunk választjuk, nem igaz? Hogy azért persze a madarakkal ez mennyire volt igaz nem lehetett megmondani; utólag mindenesetre derekasan vállalták a véletlent, mely bizonyos módon a' legfontosabb volt már nekik, és, gondolta Tradoni miközben a lába körül tébláboló két madarat figyelte (felügyelet!) bizonyos módon érthető is, hogy a legfontosabbak (közé tartoznak, tette hozzá, csak az írásos pontosság kedvéért), ám ezt a bizonyos módot nyugodtan elhagyhatjuk, és akkor marad az, hogy legfontosabbak, mód nélkül, és ha a minősítést is elhagyjuk (hogy „legfontosabb”), marad az, hogy a madarak és mi, marad, hogy ők és mi, marad, hogy mi. Ihász-Kovács Éva: négysoros Most, hogy fátyol fűre-fára, köd dajkál az éjszakába. Nap-kompom már sose látom, szerelmes-szép, bolond álom. Mitsui Sen szobrai A hazánkban élő japán művész alkotásaiból kiállítást rendeztek a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállító- termében. Képünkön: Kétalakos emlékmű.
