Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-05 / 182. szám

A NÉPÚJSÁG 1980. augusztus 5. Moziban Regényként remekmű, filmvásznon középszerű Ha majd az idei nyár ösz- szefoglaló filmmérlegében nem sorolják a kirobbanóan nagy sikerű alkotások közé az Előttem az élet c. francia filmet, senki ne lepődjék meg. Emile Ajar, megjelené­sének évében, 1975-ben nagy vihart kaváró zseniális kis­regénye tudniillik legalább megközelítően olyan formá­tumú forgatókönyvírót és rendezőt kívánt volna, mint maga a szerző, akit ez a kis­regénye tett az 1975-ös Goun- court-díj tulajdonosává, ha­zájában, Franciaországban a könyvslágerlista 800 ezer pél­dányos éllovasává, majd Eü- rópa-szerte — többek között nálunk is — jóféle szellemi izgalommal ünnepelt íróvá. (Ajar könyvét az Európa Könyvkiadó jelentette meg, népszerű Modern Könyvtár­sorozatában, 1977-ben. Rövi­desen megélte a második ki­adást is a regény. Vélemé­nyem szerint a harmadik pél­dányai se maradnának a könyvesboltok raktáraiban!) Az elsöprő sikerű irodalmi alapanyag Mizrahi kezében középszerűre változott és filmje sajnos nem maradt mentes attól az olcsó szenti- mentalizmustól sem, mely — lévén ez a könnyebbik ellen­állás — a megrendítőt kí­méletlenül pocsékítja sziru­possá. Ráadásul a legna­gyobb francia színésznők egyikének, a páratlan ember- ábrázolóként föltétlenül jobb sorsra, azaz szerepre érde­mes Simone Signoret-nak a főszerepeltetésével. A re­génnyel ellentétben a film gyermekhős,e — Samy Ben Youb alakításában — szép és okos, de halovány. Karak­teréből az hiányzik, ami „szülőatyját”, Ajart egy- csapásra tette páratlanná a francia prózát megújítani szándékozó szellemi előkelő­ségek körében. Mizrahi film­je tehát a lényeggel maradt adósunk. Főhősének Ajarnál feszes szabályú, a kimondha­tatlan kifejezésére is alkal­mas nyelvét csak nyomaiban tartotta meg. Akik hozzájut­hattunk, ezért olvastuk sür­gősen újra a regényt, s örül­tünk legalább annak, hogy Mizrahi filmje az utolsó film­kockákon azért csak hiteles­re tudott yáltani. Itt — és jaj de kár,'hogy csak itt! — az igazi Momó szólal meg, fölismertetve a nézővel, mi az, amit a szerző „momiz- mussá” sűrített hősének csaknem egy lélegzetvételre elmondott monológjában, melyben a gyermeki éles­látás, ártatlan obszcenitás, kényszerítettsége miatt ke­serű bölcsesség egyesül. Ajar, 14 éves anyátlan, apátián gyerekhőse a körötte lévő világról, súlyos morális kér­désekről, társadalomról, po­litikáról, vagy barátságról és szerelemről szerzett ismere­teit keveri legtöbbször telibe­találó ítéleteivel — a re­gényben. Mindezek után kellene, hogy következzék valamiféle tartalmi ismertetés, amire nem vállalkozom, mert hosz- szan és körmönfontan is ne­héz, majdnem lehetetlen az Előttem az élet tartalmi is­mertetése. Ajánlom inkább, hogy aki teheti, mégis nézze meg a filmet, mert ha ez­után kézbe veszi Ajar kis­regényét, talán könnyebben elnéz Moshe Mizrahi közép- szerűsége fölött. Megértve, hogy az Ellőtem az élet-et szinte lehetetlen filmre adap­tálni. Egyébként, azért is érdemes megnézni a filmet, mert Simoné Signoret-t vi­szontlátni — az elmondottak ellenére — élmény. A néző azt állapíthatja meg, hogy az igazi nagy emberábrázolóknak nincs életkoruk, azaz nem veszik el tőlük a múló évek azt, ami miatt nevüket meg­tanultuk és nem felejtjük el. — li — Rádió Kossuth-könyvek Tenger cseppek A kereszténydemokrácia A sorozatok — többnyire — érdekesek, de dlytoor bizonyos mértékig veszélyesek is. Teljesen érthető módon magukban hordozzák aiz elfáradás veszélyét. Erre annak idején néhai De- zséry László szolgált példával, legújabban Fekete Gyula. Egyik se volt mondható, illetve mondható felelősnek, legfeljebb csak jószándétfcúan hibáamalk. Ugyanez vonatkozik a szerkesztőkre, akik valószínűleg hajlamosak megszokni egy négy szerzőt és nem számolnak azzal, hogy a legjobb képességűek tárháza' se kimeríthetetlen. Jó bizonyíték volt erre a legutóbbi „Egy korty tenger’’’. Valószínűleg a témák végtelenségét sejtetni akaró gyűjtőcím se a legszerencsésebb. Azok előtt semmi esetre sem az, akik kortyoltak már itengenviizat. A szerző érdeklődést kö­re, indíttatása közismert. Az viszont már közkeletű tévedés, hogy jó, ha a mezőgazdaság témáiról mindig ugyanaz a sze­mély ejt szót. Hiszen való igaz; hogy valamikor a vonattal tör­ténő városba járást is meg kellett és lehetett .szokni. Egész bi­zonyos, hogy sokkal könnyebben ment volt a tsz-szarvezés, ha az akkor ezzel foglalkozók valamiféle jövőbe látó .televízióval lettek volna felszerelve és meg tudják mutatni a mai helyze­tet. Mindez igaz, csak éppen ezerszer elmondott, megírt, tehát unalmas. .Azt se vitatja senki, hogy a közős után (mellett?) a háztájiban vallóban nagyon sokat kel dolgozni. Nem ez az Oka, hanem ia nagyon sok tényezővel, pédául az időjárással is, ösz- szef'üggő piaci helyzet, hogy manapság. bizony a lecsó egy né­pesebb csiatiád asztal,án luxuscikknek számít, akár tetszik ez a tengeri kortylak kommentátorának, akiár nem. Természetesen nem tetszik, de ezzel se áll egyedül. Mi lenne az alkalmas megoldás az ilyesfajta publicisztikád fáradtság megszüntetésére? ’Bizonyára van, aki különbet tud (végtére ezért is tartanak megfelelő szakembereket a rádió­nál), mi csak a szerzők sűrűbb válogatását, változtatását tud­nánk javasolni. Ha Feketét nem Fekete, hanem esetleg Faragó Vilmos, őt ismét más és más követné, miaijd kezdődne az egész élölről, mindenki nyerne. A szerzők is.-s. -n. t r Óvodások Murai Jenőnél Rákospalotán Murai Jenő szobrászművész vaslemezből ké­szített szobraiból egy kis házi kiállítást állított össze a kertjében, az odalátogató gyerekeknek. Nyugat-Európában A mali világ eseményei iránit érdeklődő ember — a tömeg­kommunikációs eszközök ré­vén — nap-nap után találko­zik a nálunk alig ismert ke­resztény pártokkal, mozgal­maikkal: a kereszt én ydemok- róciával, a keresztényszocia­lizmussal, a politikai .katoli­cizmussal. E .politikai-ideológiai kép­ződmények tartalmáról, ki­alakulásánál, történeti fejlő­déséről kap az olvasó közért­hető tájékozódást a kötetben szereplő tanulmányokból. A kereszténydemokrácia az európai politikai életnek más­fél évszázada kisébb-nagyobb intenzitással jelenlevő ténye­zője. Sikerei és kudarcai után történelmi jelentőségű virág­korét az 1945-től az 1960-as évek elejéig tartó időszakban érte el. Az új történelmi hely­zetben betöltött szerepét öt különböző tanulmány mutat­ja be a kötetben. A .szerzők úttörő munkát végeztek, ami­kor elsőként vállalkoztak az európai keneszténydemokrá- ciia monografikus feJdolglozá- sáila. Jel-Kép Amikor megjelenik egy folyóirat, amely céljául tűzi ki, hogy mindenkihez szólni akar „akinek értelmes, közérdekű közölni valója van”, akkor az ember örül és örömében hajlandó előlegezni egy nagy adag bi­zalmat. Amikor pedig az is kiderül, hogy a folyóirat Széchenyi Istvánnak egy szélesebb értelemben is igaz mondatát választja mottójául, akkor az előbb említett bizalom csak fokozódik. Az idézet: ,,A’ Hitel védan- gyala pedig’ s fényes napsugára a’ publicitás — nyil­vánosság.” A Tömegkommunikációs Kutatóközpont ezután negyedévenként megjelenendő folyóirata, a „Jel-Kép” első számának címlapján hordja tartalmát. A televízióval, rádióval, sajtóval óhajt foglalkozni, te­hát a tömegkommunikáció mindhárom területével, mely már régóta nélkülözte egy komoly elméleti fo­lyóirat létét. Címek az első számból: A televízió tár­sadalmi helye. — A született televíziós (beszélgetés Vitrayval). — A televíziózás mint családi rítus. — Le­velezőlapok, a képi kultúra közkatonái. — Az ország gazdasági helyzetének és az egyének anyagi helyzeté­nek megítélése. Mindezt csak kedvgerjesztőül. A folyóirat természe­tesen előfizethető. Példányonkénti ára 16 forint. Az első szám vitathatatlanul megéri ezt a pénzt. O. I.. ________________________________________________ T V-NAPLÓ Opera a tévében Egy felmérés szerint, ilyenek pedig gyakran készül­nek, a dzsessz és a rokon könnyűműfajok kedbeltségi aránya megközelíti az ötven százalékot, ami egyaránt magas, akár divatjelenségnek tartjuk, akár a zenei mű­veltség pótolandó hiányát látjuk benne. Az opera ki­váltképp mostoha helyzetben van, s ma már a vidéki színházak sem szívesen utaznak (tapasztaljuk Szek- szárdon is), amit sok egyéb mellett az is magyaráz, hogy nehéz és költséges a nagy létszámú együttes moz­gatása. Marad hát a tévé — számára feladat is, hiva­tás is —, s a két műsor ma már lehetővé teszi, hogy többi idő jusson a korábban háttérbe szorult műfa­jokra. Az elmúlt hetekben néhány előadásban volt részünk, reméljük, több is követi őket. Legnagyobb érdeklődéssel a New York-i Metropo­litan előadását vártuk, ami a színház világhíre alap­ján érthető is. A méretek sem akármilyenek: az új épület 3800 személyt fogad be, s már a régi színház is, ami 1883-ban nyílt meg, arról volt nevezetes, hogy vi­lágsztárokat foglalkoztatott. Ilyenben most sem volt hiány, mert Renata Scotto énekelte Manont, s min­den részletében kitűnő előadást láthattunk. Bergman Varázsfuvolája is eljutott végre hozzánk, ez azonban csalódást okozott. A svéd énekesek csak közepes kvalitást jelentenek, Bergman rendezése pe­dig egyszerűen gyermekded. A Varázsfuvola nem ab­ban az értelemben meseopera, mint a Jancsi és Julis­ka, nem is csak Singspiel: az emberi szépség és igaz­ság költeménye, az operairodalom egyik csúcspontja. De erről már sokat írtak, az elmúlt kétszáz évben bő­ségesen értelmezték is, épp ezért volt meglepő Berg­man szegényes leegyszerűsítése. Viszont az is igaz, hogy a Varázsfuvolát mindenki, minden időben szívesen hallgatja. Szombaton este Donizetti Don Pasqualéját láthattuk, az egyik legnépszerűbb vígoperát. Bemutatója 1843- ban volt, már 1846-ban nálunk is adták, s azóta sza­kadatlanul műsoron van. Úgy látszik, világszerte hódít a divat, hogy nem nyugszanak bele a remekművek természetes létébe, mindig akad átdolgozó, aki jobbítási szándékkal ront az eredetin. Ezúttal is ez történt: a derűs és minden részletében világos örténet pergését folyvást meg­akasztja Malatesta doktor magyarázata, aki azt mond­ja el. amit a néző éppolyan jól tud, mint ő. így aztán az előadás lelassul, amit a rendező azzal próbál ellen­súlyozni, hogy a szereplőket állandóan mozgatja, sőt Don Pasquale, ez a roskatagságában is kéjsóvár ag­gastyán időnként vadul futkároz, amit nem várnánk tőle. Az opera persze most is jó, akik ezúttal ismerkedtek vele, kitűnő szórakozásban volt részük, s világsztárok­ban sem volt hiány: Réri Grist, Hermann Prey, a ma­iunk is vendég szerepelt Luigi Alva és Oskar Czerwen- ka kivételesen szerencsés együttest jelent, s a dirigens Silvio Varviso is a legjobbak közé tartozik. Nem csoda hát, ha az előadás kivételes zenei élmény volt. CSÁNYILÁSZLÓ Hangverseny krónika A Budapesti Barokk Trió hangversenye a megyeházán Végre megengedte az idő, hogy a szekszárdi zenélő nyár harmadik koncertje ott han­gozzék el, ahova eredetileg is tervezték a sorozatot: a volt megyeháza udvarán. (Tudott dolog, hogy az előző két hang­verseny az időjárás szeszé­lyessége folytán a művelődé­si központ márványtermébe szorult...) Bizonyára nem elsőként fedezzük fel a dolgot, hogy Szekszárd eme kis „Károlyi­kertje” remek akusztikájú, pompás hangulatú környezet. Eltekintve a tujafáfcon csap- kodó-fészkelődő vadgalam­bok némileg bosszantó „zörej- zenei-hátterétől”, tulajdon­képpen azt mondhatnék: jó tulajdonságaihoz mérten nem is eléggé kihasznált a hely. Mi okozhatja? Az idegen­forgalom kicsi volta...? Nyá­ri munkálatok, szabadsá­gok...? A plakátokon mindeneset­re nem múlott, s akiket si­került ezúttal a szép hangok, s -zenei gondolatok helyszíné­re csalni, azok minden bi­zonnyal maradandó élmény­ben megmártózva térhettek haza. A Budapesti Barokk Trió (tagjai: Pröhle Henrik — fu­vola, Horváth Anikó — csem­baló és Pertorini Rezső — gordonka) műsorát Leclair: G-dúr szonátájával kezdte. Már az első hangok fel- csendülése után magával ra­gadta az embert Pröhle me­legen zengő, az egész teret betöltő fuvoláhangja, s _ az, hogy nagyszerű technikával, biztos művészi ízléssel irá­nyítja a (vég nélküli folyon­dár módján zenét szövő) „hangkígyót”... Pertorini csellista kvalitá­sai igazából a műsor máso­dik számában, Vivaldi: E­moll szontájában csillantak fel. Az ember igazán zavar­ban van: kamaraművészi mi­nőségét méltassa-e (amelyek nem véletlenül avatják a kis­együttes egyik pillérévé), avagy meglepetésének ad­jon-e hangot: milyen remek muzsikus volna Pertorini szó­listaként is... A mű megszó­laltatása mindenesetre ilyes­fajta gondolatokat ébresztett a hallgatóban. Horváth Anikóról szólva, mindenekelőtt hangszerének visszafogott hangzását saj­náljuk — ez nem az ő bűne -r, talán mégsem ártott vol­na egy kicsit beerősíteni. A technika vívmányainak mér­tékkel való alkalmazása, nem hisszük, hogy ártott volna a — zömmel barokk művekből álló — repertoárnak, hang­zásképnek, stílusnak. Hor­váth Anikó a hetvenes évek elején végzett, majd Zuzana Ruzickovánál képezte magát tovább. Briliáns tehetség, bi­zonyította ezt a nagy techni­kai feladatokat támasztó Te­lemann : Trió concertante produkciója is. Csemegéje volt a hangver­senynek Alberechtsberger Partitája. Bár a megyeház­udvari miliő inkább a klasz- szikus stíluskorszakokat idé­zi, mégis, szinte rokokös ud­vari szeánszot láttunk ma­gunk előtt, gyertyás, rizs- poros-parókás fogadások le­vegőjét éreztük a diverti­mento jéllegű mű hallgatása közben. Drukkolunk, hogy a szép sorozat záróhangversenyét (a Tinódi Kamarazenekar fellépését) ugyanebben a kel­lemes környezetben tegye le­hetővé az időjárás. DOBAI TAMÁS Jövő heti filmjegyzetünket A nap vége című svéd filmről írjuk

Next

/
Thumbnails
Contents