Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-03 / 181. szám
10 KÉPÚJSÁG 1980. augusztus 3. Thiery Árpád: Az étet dolgai (Paul Guimard nagyszerű címét alkalmazva) Vladimir Rohlena: Rablótámadás A pos'tahivatalba egy álarcos férfi lépett be. Egyik kezében pisztoly volt, a másikban pénzszállító zsák. Ennek méretéből ítélve az illető optimista természetű lehetett. Odalépett a kisablakhoz és bekiáltott: — Fel a kezekkel! Vokalek postatisztviselő rögtön felemelte a kezét. — Ide a pénzt! — Hogyan adjam oda magának a pénzt, ha fel kell tartanom a kezemet? — Jó, jó, hagyjuk a szellemeskedést ! Engedje le a kezét, de meg se moccanjon. Különben a halál fia! — Árva vagyok — habog- ta Vokalek úr —, nekem úgyis mindegy. Kihúzta az asztal fiókját, felfordította, és a látogató zsákjába szórta a pénzt. — Tessék, 216 korona és 50 halér. — Hohó, ez kissé kevés — csóválta a fejét a rabló. — Rossz napunk van. Előfordul az ilyesmi. Talán a bélyegeket is elvinné? 72 korona és 40 halér értékű bélyegem van. — Mit kezdjek a bélyegekkel ? — Hogy-hogy mit? Ez attól függ, hány évet kap. Majd leveleket írogat a kedves rokonainak. — Nincsenek rokonaim. — Akkor nekem ír. Tudja, nekem sincs senkim kerek e világon. — Egyáltalán nincs senkije? — Teljesen egyedül vagyok. El sem tudja képzelni, mit jelent, hogy itt kell ülnöm a poste restante-ablák mögött, látom a feszült várakozástól sugárzó arcokat, látom, amint reszkető kézzel nyúlnak a s boríték után, látom a lányok mosolyát, amikor mindjárt itt az ablak előtt, türelmetlenül feltépik a borítékot. Nekem pedig senki sem ír. Soha senki. El tudja képzelni ezt? A rabló görcsösen nyelt, mintha a torkán akadt volna valami. — Én is egyedül vagyok. Világéletemben egyedül voltam... — nem bírta tovább, és szipogni kezdett. — Tehát maga is tudja, mi a magány — sóhajtott fel fájdalmasan Vokalek úr. — Tudom, persze, hogy tudom — mondta a rabló, és hirtelen zokogásban tört ki. — Ne sírjon! — Hogy ne sírjak, amikor feldúlta a lelkem?! Nem kell nekem a pénz. És a vacak bélyegeire sincs szükségem... Hát mire ment el az én egész életem... — Köszönöm, drága barátom! Várjon meg, mindjárt bezár a posta, akkor elmegyünk és iszunk egy korsó sört... Fordította: Gellért György A fiú türelmetlenül kiáltozott az agyagos folyóparton. — Hahó!... Hahó!... Kis idő múlva zaj hallatszott a túlsó part felől. Tisztán ki lehetett venni, hogy valaki evezőt dob a csónakba, majd viharlámpa pislákoló fénye lobbant. A fiú biztatóan, mosolyogva intett a lánynak. Sötét, gyűrött öltönyében, átizzadt, fehér ingében, kioldott nyakkendővel olyan volt, mint egy hosszú mulatságból hazatérő vendég. A lány visszaintett, és lekuporodott a partmenti homokra. Kardigánját a vállára terítette, elöl összefogta. A révész a töredezett parthoz kormányozott. A fiú megfogta a csónak szélét. A révész a lány felé intett. — A húgom! — mondta a fiú jó hangosan, hogy a lány is hallja. A révész megfeszítette az evezőt, a csónakot a parthoz nyomta. — Szálljanak be! A lány megborzongott a sötétlő víztől, amelynek tükrén már megjelentek a csillagok. A csónakos ember ruhájából halszag áradt. A lánynak hányingere volt. A révész a zubbonyából dohányos dóznit vett elő, rágyújtott, mint akinek túl sok ideje van, az égő cigarettát a szája sarkába tolta, gumicsizmája mellől fölvette a pislákoló viharlámpát, és a lány arcához emelte. — Nem több tizenöt évesnél — állapította meg. — Már tizenhét — javította ki a lány. — Annyi, amennyi, csak megjegyeztem — tartotta a révész még közelebb a lámpát. — Ügy nézel ki, mint aki három nap, három éjjel egy szemet se aludt. A lány a viharlámpa lángjába nézett. Lepkeszárny alakja volt. — Félek a víztől. Amiatt van — mondta. A révész a fejét rázta. — Más ez. Nem félelem. — Isten bizony, félek a víztől — mosolygott gyöngén a lány. — Az lehet — tette vissza a révész a lámpát, majd ellökte a csónakot a parttól. Szótlanul evezett át a folyón. Miután kikötöttek, megállt az iszapba taposott gyalogúton. Nem lehetett elmenni mellette. — Azt mondom magának — nézett a fiúra —, hogy nézesse meg a húgát. A feleségemnek van lázmérője. A fiú és a lány úgy álldogáltak a füstölt szagú konyhában, mint akik szorult helyzetükben maguk is tudatában vannak, hogy gyámolí- tásra szorulnak. A lány a fiú karjába kapaszkodott. — Azt hiszem, láza van — mutatott a révész a lányra. Az asszony egy konyharuhában megtörölte a kezét, és a lány homlokához érintette. —Uramisten! — szisszent föl. A révész és a fiú a kony- hábán maradtak, az asztal mögé telepedtek, egy derékszög alakú, festett padra. A révész elhúzta a konyhaablak függönyét. Mögüle pálinkásüveget és két poharat tett az asztalra. — Nekem csak egy keveset — tiltakozott a fiú. t— Az egész nem sok, ami az üvegben van. A révész megtöltötte a kis poharakat. — Mi a lány neve? — kérdezte. — Juli. — És a magáé? — Az enyém Rafael. A révész megemelte a poharát. — Az enyém meg Nyúl Antal. Kihörpintette a gyűszűnyi pálinkát. — Vittem én át ezen a vízen olyan embert is — tolta félre maga elől az üres poharat —, aki az innenső parton még élt, de mire odaát kikötöttem vele, a lelke is odaát volt már valahol... Az asszony a lázmérővel a kezében lépett ki a szobából. Juli mögötte állt a küszöbön, így látszott, hogy mennyivel magasabb. A ruhája felső gombját babrálta, arca megnyúlt, eltűnt róla a remény és a várakozás. — Felül van a harminckilencen — mondta az asszony. Rafael odalépett a lányhoz, kissé ügyetlenül átkarolta. — Van egy oldalszobánk — pillantott az asszony a r4- vészre. A fiú a padlót nézte. — Szerettünk volna továbbmenni. — Vétek ilyen magas lázzal — intette az asszony. Nyúl Antal vetett véget a bizonytalankodásnak. — Előfordult máskor is, hogy kései utas jött a kompon, és itt aludt — mondta. — A feleségem majd főz egy jó teát, aszpirin is van a házban. Később majd bekapcsoljuk a tévét. Reggel hatkor jön a gazdaság teherautója, én hozom át a túlpartról. Azzal bemehetnek a faluba, onnan meg már elviszi magukat az autóbusz. — Nem bánom — egyezett bele gyönge hangon a lány. Az asszony az oldalszobában megvetette az ágyat. Közben homályosan remélt- valami csodával határos megfogalmazhatatlant, mint mindig, ha idegen tévedt hozzájuk éjszakára. A szekrényből hálóinget készített a lánynak majd a fazékban vizet forralt a mosakodáshoz. A lány, mielőtt aludni ment, megállt a küszöbön, hívó pillantást vetett a fiúra. A pillantást Rafaelnek szánta, de a révész felesége fogta el. Juli gyorsan behúzta maga mögött az ajtót, és elfüggönyözött. Kis idő múlva a villanyt is eloltotta. Rafael a pad derékszögében ült, az asztal sarka mögött. A konyhai melegtől el- álmosodott, legszívesebben ő is lefeküdt volna. A révész végiglapozta a fiú igazolványát. — A szülők megvannak még? — kérdezte. — Meg, hogyne... sietett Rafael a válasszal. Nyúl Antal visszaadta az igazolványt. — Töltök még egy pohárral — ajánlotta. — Nem bánom — bólintott a fiú. Nyúl Antal lerúgta a csizmáit, a pad alatt megkereste a papucsot, aztán megtöltötte a poharakat. — A víz alattomos, mint az ördög — mondta váratlanul. — Jaj annak, akiről észreveszi, hogy fél tőle. Akkor aztán nincs könyörület! Sok embert magaba szippantott már ez a folyó, amióta én vagyok itt a révész. Körülbelül tízet. Az apám ugyancsak révész volt. Az ő idejében is lehetett elég haláleset. Beszélt is róluk. — Ma már nem szokás, hogy a fiú az apja mesterségét folytatja — jegyezte meg Rafael barátkozóan. — Ö, mehettem volna én iS felsőbb iskolába, de nem akartam. Nem jó az, ha az embert ifjúkorában elkapják az ábrándok én már kisgyereknek is olyan voltam, hogy akkor éreztem jól magamat, ha az egész család itthon volt, az anyám, az apám meg a testvéreim. Téli időben volt a legjobb az élet. Befűtöttünk, megtömtük a hasunkat, ha engedték, ha nem, mi a befagyott folyón iringáltunk, este meg kártyáztunk, dominóztunk. Nyugodtak voltunk afelől, hogy mi lesz reggel. Én is úgy szeretek élni, mint az apám. Nem tudok rendesen aludni, ha nem tudom előre, hogy reggel hatkor biztosan tülköl odaát a gazdaság autója. Rafael a nyelve hegyére csöppentette a maradék pálinkát. — Akkor maga elégedett ember — mondta. — Az vagyok. Elégedett — bólintott komoly arccal a révész. — A családi áldáson kívül nekünk mindenünk megvan, ami kell. Gyerekünk sajnos, az nem lehetett. Se nekem, sem a feleségemnek. Nyúl Antal üvegesen mosolygott. — Ebben is összeillünk a feleségemmel, mint minden másban — tette hozzá. — A fiú felállt. — Lefeküdnék én is. — Ahogy gondolja — vonta fel Nyúl- Antal a vállát. Rafael a székre dobálta a ruháit, sötétben vetkőzött. Mielőtt ágyba bújt, kinézett az ablakon, de az udvari kilátást elállták az ablak elé magasan felrakott hasábfák. A lány beljebb húzódott, hogy helyet adjon. Oly közel volt a falhoz, hogy érezte a friss festés enyves szagát. Oldalt fordulva feküdtek, felhúzott térdekkel, csak így fértek el a keskeny ágyon. Rafaelt megijesztette a lány tüzelő teste. Arra gondolt: azóta már bizonyosan a keresésükre indultak, de tudta, hogy egyhamar nem fognak a nyomukra jutni. Félelem nélkül látta maga előtt az apját, ütésre emelt kezét, jajveszékelő anyját, és mindenkit, aki beavatkozott az életébe. A lány szomjas volt, de nem szólt. — Majd kibírom — gondolta türelmesen, s nem tudta miért, váratlanul az edzés utáni zuhanyozások jutottak eszébe: a fiúk felkapaszkodtak a fürdő oldalfalára, a támasz- tgrudakon egyensúlyozva bámultak befe’é, amikor észrevette őket, jéghideggé változott a teste, lekapta a fürdősapkáját, és arcát a kezébe temetve sírni kezdett. — Ennek az időnek most már vége — nyugodott meg. Nyúl Antal megitta a maradék pálinkát, és a pádon végigdőlve, a nap dolgaitól fáradtan, a sorsa felett tűnődött. A felesége lekapcsolta odabent a szobában a tévét és kijött hozzá. — Baj lehet — szólalt meg halkan. — Miből? — Ezek menekülők — intett a fejével az oldalszoba felé. — Ugyan már! — tápászkodott fel a révész. — Megnéztem a Jiú igazolványát. Rendes lakása, meg állása van. Gépész a szakmája. — Az egyik fiú, a másik meg lány — bámult az asz- szony a sötét o.ldalszoba felé. — De hiszen, testvérek az ártatlanok! — Maga mindenkiben megbízik — fordult el csalódottan az asszony. Visszament a szobába, és hozzákezdett az ágyazáshoz. Éjszaka nagy eső volt, alaposan felázott a part. A gazdaság autója a szokásosnál fél órával korábban érkezett. Hangos tülkölése fölverte a táj korai csendjét. A révész álmából felriadva az ablakhoz ugrott, mint aki nem hisz a fülének. Kapkodva rángatta magára a nadrágot, miközben odaszólt a feleségének. — Ébreszd fel gyorsan őket! — Én nem — rázta a fejét az asszony. — Gyorsan már, nem hallod? A sofőr nem fog órákig várni! — Mondtam, hogy én nem. — Mi bajod van? — pillantott a révész ingerülten az asszonyra. — Ezek nem testvérek. Nyúl Antal keze megállt a levegőben. — Honnan veszed, hogy nem azok? — Nézze meg a saját szemével ! Nyúl Antal értetlenül bámult a feleségére, aztán mégis elindult az oldalszoba felé, óvatosan lenyomta a kilincset és benézett. A fiú és a lány kitakarózva, meztelenül aludt az ágyon, egymást szorosan átölelve, s ártatlanul, ahogy csak a biztonság és a szerelem állapotában alhat az ember. Egy történelmi város az olimpia évében Egy történelmi város az olimpia évében — címmel fotó- kiállítás nyílt a budapesti Duna-galériában. Szelényi Károly fotóművész színes képei Moszkva és környékének történelmi és művészeti emlékeit mutatják be. Földesi János: Falum Madocsa az én tanyám. A nagy ég a teteje. Az emberek szíve az oldala, lámpásaim a csillagok: elpusztíthatatlan itt vagyok: dal, bánat, átok vád és panasz, míg vigyázok rátok: az élet-derű úgy rakódik rám mint fára az évgyűrű. Madár, tojással Borsos Miklós műve Győrött berendezett múzeumában
