Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-24 / 198. szám
1980. augusztus 24. Világszínvonalú a Szegedi Szalámigyár Szeged városképéhez tartozik: a „szalámitorony” Egy torony árnyékában ülünk a Szegedi Szalámigyár és Húskombinát igazgatójának szobájában. Az asztalon jéghideg alpakkatálon a lemezesen fénylő mélypiros, a világ minden táján tisztelt nemes húsvalutánk: a téliszalámi. A torony — már nem a Tisza-parti, az volt az első — klímatorony, a szalámi „pincéje”. Itt érik a hófehér nemes penésszel borított szalámirúd kilencven napon át húsvalutává. A torony méssziről látszik, a város egyik jellegzetessége. Négy betűből álló nevet, világmárkát hirdet: Pick. Az ötödik ötéves terv egyik alkotása: a húskombinát érlelője. A SZALÁMI KARRIERJE... A múlt században főleg csak élő állatot exportált Magyarország. Itthoni hús- feldolgozásra nem volt lehetőség az ipar fejletlensége miatt. A sertéshús-feldolgozás elmaradottságának egyik oka: a rövid vágási idény. A konzervgyártás sem alakult még ki, s ezért oly tartósítási módra volt szükség, amivel biztos, jó árut tudtak előállítani. A megoldást, a múlt század derekán olasz mesterek hozták Magyarországra: a Pazzoni, a Faddini, a Doz- zi és a Vidoni családok. De jobb szalámit készítettek nálunk, mint odahaza, az „alapanyag”, a magyar sertés jobb minőségű volt. A század végén még kisipari módon készült a szalámi, a századfordulón vált a termelés fokozatosan ipari jellegűvé. A múlt század utolsó évtizedében még huszonhét szalámigyárban készült a magyar téliszalámi. 1899-ben a termelés 13 775 mázsa volt, amelyből 10 295 mázsát exportáltak. Szegeden Pick Márk, cseh származású kereskedőcsalád nevéhez fűződik a téliszalámigyártás meghonosítása. Persze kezdetben ők is olasz vendégmunkásokat alkalmaztak. A szegedi szalámi titka: a kitűnő alapanyag mellett a hűvös, tiszai levegő. A páratlan klimatikus viszonyok kedveznek itt a Tisza partján az érlelés folyamatának. MIÉRT „TÉLI” SZALÁMI? Az érlelés azelőtt idényhez, a téli, hideg hónapokhoz volt kötve. Akárcsak a disznóölés, a kolbásztöltés. A téliszalámi nem sózott, nem főzött húsáru, hanem nyers, száraz áru. Titkokat őrző, öreg mesterei voltak a szakmának. Figyelték a széljárást, a levegő nedvességtartalmát, éjszaka is felkeltek, ha kellett, ablakot nyitni- csukni a padláson, hogy nyugati vagy északi szél érje, ahogyan kellett, mert ettől érlelődött a szalámi. Pick hajdan egy évben ötven vagonnál többet nem gyártott. Ősszel kezdték a munkát, s tavasszal ■ hazaengedték a szezonra szerződtetett tápéi kubikosokat. ötven vagon! Ma már ezervagonos tételekben számol a szegedi gyár. De ma már a tudományé, a klímatornyoké a szó: éppúgy érlelődik a sok-sok rúd szalámi a meleg hónapokban is — mesterséges telet varázsolva a klímakamrákba —, mint a hideg, széllel szikkasztó januárokban... Több mint másfél évtizedes kísérletezés után váltak valósággá azok a számítások, amelyek a legforróbb nyárban is „szeles, fagyos időjárást” teremtenek, amelyek nélkül az ezervagonos termelés azonos minőségét nem lehetne garantálni. A százéves régi üzemekből új gyár született, a vállalatból pedig korszerű húskombinát lett. CÉL* A VILÁGSZÍNVONAL Az újjászületés több szakaszban történt. Az első ütemben a hazai ellátást javító üzemet építették fel. Második ütemben az óránként kétszáz sertés és óránként tizenöt szarvasmarha feldolgozására alkalmas vágóüzem készült el. A harmadik ütemben pedig: az új szegedi szalámigyár, amely a jelenleg ismert legmagasabb műszaki világszínvonalat képviseli. Az új szalámigyár — az új torony — kapacitása 5100 tonna szalámi évenként, ami több mint a fele a fejlesztés előtti országos szalámigyártásnak. A húskombinát méreteire jellemző: évente 560 ezer darab sertést és 30 ezer marhát vág és dolgoz fel. Az új gyárban a nyersanyag érkezésétől a készáru elszállításáig szinte nem érinti emberkéz a húst. A kombinátban tizenkilenc kocsiemelő berendezés, tíz felvonó, tizenkét rozsdamentes szállító- szalag, 320 hússzállító tartály, több mint hat kilométer hosszúságú magaspályán, két, egyenként 140 méter hosszúságú függőkonvejer dolgozik, szállít... K. Gy. Címkével, védjegyükkel látják el a friss szalámirudakat Az érlelőben rakódik a nemes penész a rudakra Megy a szellem vándorútra... A tudósok egy része váltig állítja, hogy még a kitanult, szuperintelligens embereknek sem lehet sok okuk a büszkeségre. Jó, ha öt százalékban használják ki agyuk biológiai képességét. A tudásukra büszkébb tudósok már valamivel többre taksálják az agy kapacitáskihasználását, de ők sem mernek többet mondani tíz százaléknál. Abban tehát végül is megegyeznek a tudósok, hogy szinte végtelenül nagy tartalékok rejtőznek az emberi fejekben. Mindez biológiai kérdés, megoldása is a biológiai tudomány művelőinek dolga. Az már viszont gazdasági kérdés, hogy milyen mértékben hasznosul a szerényen foglalkoztatott emberi agy terméke, a szellemi érték. Idegenül hangzik, de végül is be kell látni, hogy az ember sajátos biológiai képessége a gondolkodás — az alkotó- készség — gazdasági erőforrás is. Akár az olaj, a víz, vagy az élelem. Igaz, gyorsan hozzá kell tenni, hogy egészen különleges erőforrás. Az emberiségre voltaképpen az a jellemző, hogy minden korban aggódott valamiért. Az agy munkája nyomán a tudomány és a technika szakadatlanul fejlődött, ám alkalmazásuk, fölhasználásuk mértéke még jobban nőtt. így aztán az emberiség minden korban megriadt attól, hogy fölemészti a maga választotta erőforrásokat. Hogy a saját kelepcéjébe esik. Amióta megvan a lehetőség az olaj felhasználására, az emberiség egyre több olajat akar felhasználni, s egyré nagyobb súlyt kap a kérdés: mi lesz, ha kiapadnak az olajforrások. Nem éppen lo- gikátla'n gondolat. Ám a történelmet vizsgálva az emberiség valahogy mégis átugrotta saját kelepcéjét. Igaz, a rabszolgatartó attól félt, hogy kiapad a rabszolgaforrás, s vége lesz a világnak. A rabszolgaforrás valóban kiapadt, de addigra már feudális körülmények között, tehát fejlettebb társadalmi rendszerben éltek az emberek. A középkor tudósa azon merengett, hogy túl gyorsan szaporodik a lakosság, a manufaktúrák és a mezőgazdaság nem tudja majd követni a tempót. Nem is tudta. De akkorra már virágzott a kapitalizmus... és így tovább. S most itt állunk a termelőerők soha nem látott fejlettségi szintjén, és soha nem érzett súlya van a kérdésnek: mi lesz ezután. A termelőerők fejlődésének fő irányait az egyes országok gazdasági és műszaki színvonala hozzávetőlegesen kijelöli. A tudományos kutatófejlesztő tevékenység számára a jelen és a közeliövő alapvető gazdasági problémái kijelölik azokat a területeket, amelyben kutatni kell. Az már most látható, hogy az egyik ilyen terület az energia termelése és a közeliövő alapvető gazdasági problémái kijelölik azokat a területeket, amelyben kutatni kell. Csakhogy a közeljövő tudományos és kutatási feladatai óriási erőket igényelnek. Nemcsak anyagiakban, de a szellemi kapacitást tekintve is. A szellemi erőforrások fölhasználásában is igazzá vált a munkamegosztás szükségessége. Egy ország nem kutathat minden témában, különösen nem a kis országok. Ahogy a múltban az egyes országok között az eltérő szükségletek és a gazdasági lehetőségek beindították a nemzetközi árukereskedelem gépezetét, ugyanúgy a műszaki szellemi termékek is a nemzetközi csere tárgyaivá váltak. Egyébként a szellemi termékek vándorlása nem mai találmány. Csírája már a középkorban is fellelhető. A szellemi termékeket, a szellemet vitték magukkal a mesterlegének is, akik csak hosszabb külföldi utazásaik után válhattak mesterré. Ma már nem feltételenül egy szakma mesterei utaznak, vándorol a tudás írásokba, dokumentumokba fektetve. A szellemi termékek, ismeretek átadásának elterjedt formái a licenciák, a knowhow szerződések, a kooperációk, közös vállalkozások, vagv énnen az egyszerű dokumentációcserék. Mivel a szocialista országok is részt vesznek a világkereskedelemben. természetes, hogy ők is mogie!ennek a szellemi termékei acon. Ez azonban a KGST kezdeti szakaszában egészen sajátos jelleget öltött. 1949-ben, Szófiában, a KGST második ülésén a tagországok elfogadták a műszaki-tudo- nyos ismeretek térítésmentes cseréjét. Ezt szófiai elvként ismerik. A szófiai elv szerinti szellemi termékcsere biztosította az ingyenességet a vállalatok kapcsolatában. Az országok közötti kapcsolatban nem törekedtek egyenértékűségre, nem is törekedhettek, hiszen az országok szállítóképessége és az igénye is eltérő volt. Az NDK, Csehszlovákia és a Szovjetunió, tehát az erős ipari országok inkább exportáltak, a többi pedig vásárolt. Mindez óriási anyagi támogatást jelentett az elmaradottabb gazdaságok talpraállásához. Ám a hatvanas évek vége felé megváltoztak azok a körülmények, amelyek közös érdekeltséget teremtettek a szellemiter- mék-forgalomban. Mindegyik szocialista országban korszerűsítették a gazdaságirányítási rendszert, előtérbe kerültek az áru- és pénzviszonyok. Nőtt a vállalati érdekeltség. Korszerűsíteni kellett tehát a szellemi termékek adásvételének rendjét is. A térítéses csere elve a Komplex Programban jelent meg, ám az ingyenes átadás lehetőségét továbbra sem szüntették meg. A Komplex Program elfogadása óta megnőtt a licenc-szerződések száma, és erősen megcsappant az ingyenes dokumentációcsere. Bár utóbbira még többször sok került. Magyarország például 1970—77-ig 141 esetben adott át Kubának térítésmentesen dokumentációt. Azzal, hogy a szocialista országok közötti szellemi termék kereskedelmében az értéken történő csere elfogadottá vált, elősegítette a műszaki és a szellemi eredmények nemzetközi cseréjét. Mindezt adatok is jelzik. 1974-ben a KGST tagországai között átadott ismeretek már egynegyedét képezték a teljes világkereskedelmi forgalomnak. A licenc-forgalomban elsősorban a Szovjetunió vesz részt élénken. Nemcsak importőrként, hanem exportőrként is jelentős szerepet játszik, szellemi termékeit nagyon sok fejlett tőkés országban hasznosítják. Lengyel- ország 1970—1975 között több mint 500 licencszerződést kötött. Csehszlovákia 1948— 1960 között mindössze 12, 1969—1973 között már 160 licencet vásárolt. Hat év alatt az exportált szellemi termékeik száma 176-ról 273- ra nőtt. Az egyes KGST-országok licencpolitikája a gazdaságok fellendülését szolgálja; szovjet és magyar vállalat közösen vásárolt svájci licencet festékszóró berendezések gyártására, s e korszerű terméket — együttműködve gazdaságosan állítják elő. A Szovjetunió sikeres tárgyalásokat folytatott egy svéd vállalattal pénztárgépek gyártására. A lengyelek is a Szovjetunióból elégítik ki szükségletüket. Ezzel devizakiadásokat takarítottak meg. a gyártás bevezetésével kapcsolatos költségek sem terhelték a lengyeleket. MEGYESI GUSZTÁV Jön az új típus Moszkvics és o vízözön A Moszkvics autócsalád legújabb képviselője, a 2140 SL jelzésű típus, mái az idén sorozatgyártásra kerül. Az új termékben a legkisebb alkatrészig minden új. Üj rendszer szerint működik a motor fűtőanyag-adagolása. A moltor gazdaságosabb és kevésbé szennyezi a levegőt. A kocsi működése zajtalan. Kerekeit acéllbardázatú radiál- abnonesoíklka! szerelték fel. A nemzetközi biztonsági előírásoknak megfelelően a Moszkvicsra olyan lökhárítót szereltek, amely felfogja az ütés erejét. A kocsi még kényelmesebb, mint az elődei. Általános vélemény szerint a modern gépkocsi típusát a hölgyvezetők igényed szabják meg. A kocsivásárlásnál nem érdeklik őket a műszaki finomságok, elsősorban a gazdaságosság, a külső, a kényelmi ' szempontok és a könnyű kezelhetőség alapján döntenek. Az új Moszkvics pontosan megfelel ezeknek a követétonlényieknek. A moszkvai, autógyár 15 éven keresztül lényegében ugyanazt a típust gyártotta. Ez magyarázza, hogy a gépkocsi lemaradt a korszerű követélményektől. A Togliatti gyár futószalagjairól pedig újabb és újabb Zsiguli -model lék kerülnék forgalomba. Így a vásárlóknak módjuk nyílt arra, hogy összehasonlítsák az autóikat (ne feledjük a gor- kiji, a zaporozsjei és az izsevszki gyárak termelését), és ez az összehasonlítás nem a Moszkvics javára dőlt el. A gyár persze nem arra törekszik, hogy valamiféle ultramodern kocsit állítson elő, a kanszerűség mellett, változatlanul a megbízhatóság a legfőbb cél. A mostani modell, a „2140 SL” típus e kettő feladatnak felel meg. Az autógyárból hazatérőben eszembe jutott A. Pet- rovnak, az APN dzsakartai tudósítójának története: „Trópusi zápor. Ülök a lerobbant Toyotában immár húsz perce, az eső végét még nem látni. A „Bandzsir” — árvíz — Itt' mindennapos dolog. A víz befolyik az utastérbe, lefullad a motor... Az élőre megbeszélt találkozóról világosi, hogy lekésem... Hirtelen látom a hátsó ablakon, hogy egy „taxi” táblával ellátott kocsi lassan, de biztosan küzdi le a vízi akadályt. Várom, míg utolér. Szerencsére a kocsi szabad. Átszállók, elindulunk, és ékkor látom, hogy a mi Moszkvicsunkon megyek. Űtköziben elbeszélgettem a sofőrrel. Kiderült, hogy több mint tíz éve taxin dolgozik. Sokszor cserélt kocsdmáirkát. Moszkviccsal több, mint egy éve jár: A taxis szerint kívánni sem lehetne megbízhatóbb, olcsóbb, gazdaságosabb kocsit... Könnyedén kerülgetjük a mozdulatlan Chevroleteket, Mercedeseket, Hondákat. És íme megérkeztünk. Köszönöm a vezetőnek. „Miért nekem köszöni? — csodálkozik. — Az érd'em az ön földijeié”. SZERGEJ GRIZUNOV APffí—KS
