Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-22 / 196. szám
1980. augusztus 22. NÉPÚJSÁG 5 Szinyei Merse-terem D. Kovács János, a Képcsarnok Vállalat szekszárdi Szinyei Merse-termének fiókvezetője mondja: — Ebben az évben öt kiállítást és egy bemutatót tartunk, természetesen nem titkolt szándékkal. Készleteinket akarjuk eladni. A Szinyei-terem, amióta csak megnyílt, egyike a legimpozánsabb üzleteknek a megyében. Van itt minden, amivel csak szebbé, kényelmesebbé tehetjük környezetünket. ’ Komoly értékeket képviselő festmények, grafikák, rézkarcok, szobrok, csillárok, bútorok, plakettek és ezernyi más iparművésztől, képzőművésztől származó áru. — Gyakran rossz itt benn ülni és nézni kifelé a kirakaton át az utcára, ahol azt veszi észre az ember, hogy a járókelők' meg-megállnak a kirakat előtt, hosszan elidőznek, szemre veszik a kiállított tárgyakat, aztán továbbsétálnak. Nem jönnek be a terembe — mondja D. Kovács János. — Egyszer az egyik ismerősömet pillantottam meg, kiszaladtam hozzá, jöjjön be, nézzen körül. ö mosolyogva mondta, nem az ő pénztárcájának méretezték ezt az üzletet. Régóta lakik Szekszárdon, milliószor eh ment már a bolt előtt, de még soha nem volt benn. Arról faggatom a fiókvezetőt, kik látogatják a leggyakrabban a Szinyei-termet. — Gondolom, most arra számít, hogy azt válaszolom, a gazdagabbak. Pedig nem igaz. Főleg a fiatalok. Van például olyan törzsvásárlónk, aki szobafestő és már egész komoly szoborgyűjteménye van. A minap betért hozzánk egy bányász. Festményt akart vásárolni. Kiválasztotta a szerintem is legízlésesebb két képet. Az országban összesen 29 üzlete van a Képcsarnok Vállalatnak. Hogy mi jut egy-egy fióknak, az legfőképp a fiókvezetők ízlésén, és természetesen a választékon múlik. Évente több alkalommal a Budapesti Iparművészeti Vállalat kiállító-, bemutató- termeiben összejönnek a fiókvezetők és válogatnak a kiállított tárgyakból, megrendelnek egy bizonyos mennyiséget azokból, amelyekről úgy gondolják, elkél, a vásárlók keresni és venni fogják. A fiókvezető" panaszkodik: — Sajnos, nálunk bajban vannak a grafikusok. Nem igénylik munkájukat. Mutathatnék például Munkácsy- díjast, potom háromszázötven forintért. És tessék; itt van már hónapok óta, senki sem veszi. De ha betévednek hozzánk külföldi turisták, kimered a szemük, hogy mennyire olcsó nálunk a rézkarc, a grafika, és bizony ezeknek a képeknek zömét külföldi turistáknak adjuk el. Állítható csillár árcédulájára réved a szemem. Majdnem háromezer forint. —• Rossz példa a csillár, annak igenis ennyi az ára. Nem sokkal drágábbak ezek a kurrens tárgyak, mint a boltokban. Inkább a bútoraink árát sokallják a vásárlók. De azért, amikor áru érkezik, már nyitás előtt sorban állnak a vásárlók. A A Szinyei-terem törzsvásárlói között szép számmal akadnak szocialista brigádok. Egy-egy nyugdíjba vonuló, vagy kitüntetett kollega jutalma általában egy szobor, vagy egy plakett, amely minden valószínűség szerint többet ér — nemcsak értékénél fogva — egy üveg Martininél, vagy tíz üveg sörnél. Sajnos, előfordul az is, hogy a Képcsarnok Vállalat, vagy inkább a művészek nem erőltetik meg magukat és elég szegényes az árukínálat. Sőt, van olyan is, hogy a művészek egyszerűen nem szállítanak árut. Reklamációk. Nem jellemzők a Képcsarnok Vállalatra a reklamáló levelek, papírok. De ilyen is van. Például bútornál, vagy vázáknál. — Azt mégsem mondhatom a vevőknek, hogy ha átázik a vázájuk, öntsenek bele tejet, hagyják megaludni, megbüdösödni, aztán mossák ki jól a virágtartót és az többet nem enged — magyarázza D. Kovács János. — Engedje meg a világ! Egy váza legyen váza, így teljes a használati értéke. SÁRKÖZI JÁNOS Barátomnak szép tanyája van Szekszárd határában. Szerénységből nevezi tanyának, néhány évtizede egy módosabb gazdaember lakóháza se volt különb. Rengeteg munka fekszik benne, maga az épület pedig a „kövesút” mellett, ami a betonút alighanem mindörökre érvényes neve. A betonúton nemrégiben megállt, elromlott és sehogy se akart továbbmenni egy külföldi rendszámú kamion. A részletek lényegtelenek, tény annyi, hogy a kamion vezetője nem volt kénytelen hőséget árasztó fülkéjében éjszakázni. Vacsorát kapott, szállást, részese volt némi kézzel-lábbal történt beszélgetésnek és azzal a meggyőződéssel távozott a távoli Törökországba, hogy a magyarok már nem neheztelnek a 146 éves török megszállásért. Tem „ardas”-ok, ami idegent jelent, hanem „kardasok”, testvérek. Kapaszkodunk felfelé a feleségemmel az eisenachi pályaudvar aluljárójának lépcsőjén. Nagy kalapáccsal a kezében, megáll és ránk mered egy német vasutas. — Mi már találkoztunk valahol! — mondja. — Bajosan! — így én. — 24 órája vagyok itt, és ráadásul először. — Magyarországon találkoztunk! — erősíti. — Járt Szekszárdon? — Igen! Két éve... Sejtelmem sincs, hogy két éve hol hozott össze bennünket a sors, de bizonyára kellemes körülmények közt, mert az ismeretlen vasutas búcsúzóul forrón szorongatja a kezünket és azzal nyugtat, hogy: — Csak a hegyek nem találkoznak! * A drezdai repülőtér főbejárata előtt várakozó magyar fiatalok borulnak érkező kortársaik nyakába. A fogadóbizottság és az újonnan jöttek szavait nem idézem. Életem legmocskosabb szájú ismerősének, néhai Kocsola József jutási őrmester úrnak, a szókincse jámbor szívgárdista zsolozsma volt ezekhez mérten. Két német, aki a szöveget (szerencsére) aligha érthette, de a hangsúlyt érzékelte, összenézett: — Vendégmunkások! — mondták. — Magyarok! Undoruk megijesztett, a „téma” pedig érthető módon nem hagyott nyugodni. Később U. W., karl-marx-stadti kollégám vigasztalt. — Mind ilyenek? — kérdeztem, felettébb igazságtalanul. — Dehogy! A többség tisztességgel dolgozik. Csakhogy, aki nem ilyen, az nem szúr szemet! De szerencsére ők is viszik hírünket a világban. A jó hírünket. * Nem szeretném, ha nemzetellenességgel vádolnának, de már régóta nem hiszem, hogy ha a világ isten kalapja, éppen hazánk lenne a bokréta rajta. Isten valószínűleg nem hord kalapot, de ha a világ lenne az, úgy alighanem már régen letette. Rólunk viszont sokfelé nagyon keveset tudnak. Külföldi kérdések közül válogatok. — Ugye a magyar a szláv nyelvek családjába tartozik? — (Nyugdíjas középiskolai tanárnők Ravensburgban, az NSZK- ban, 1976-ban.) — Még mindig vadon élnek a lovak maguknál a pusztán? — (Dittersbach ny. polgármestere, NDK, 1980.) — Milyen hátránnyal jár Magyarországon, ha valaki misére megy? (Tanárnő Franciaországból, a múlt héten járt Szekszárdon.) — Mit exportálnak önök? Én magyar árut talán még sosem láttam a boltjainkban... (Dán mérnök, Koppenhága, 1976.) * Arromancfhe-ban, a nagy nyugati partraszállás egyik fő színihelyén, felettébb békés körülmények közt, víg megyénkben KISZ-esek a tengerikagyló-evés örömeivel ismerkedtek. Francia vendéglátóink (bezons-iakról van szó) arcán tükröződött az öröm, az enyémen valószínűleg a csodálkozás. Remy Raymond megkérdezte: — Mit bámulsz? A kagyló finom és tápláló! Azt bámultam, hogy az ifjabb generáció milyen örvendetesen tud alkalmazkodni. Én ugyanebben a korban, első franciaországi utamon, 1948-ban, a hazai szalonna és gyulai kolbász után áhítoztam. Pedig minden nemzet fiai szeretik, ha méltányolják a konyhájukat. Gyerekeink valószínűleg nem sejtették, hogy kagylókedvelésükkel is közelebb kerültek vendéglátóik szívéhez. * Amikor — ez még 1948-ban történt — véletlenül előkerült finn fiatalokkal kemény hógolyóharcban kivertük az angolokat a svájci Pilátus tetején lévő kilátóból, természetesen beszélgettünk is. Németül, mert ember legyen a talpán, aki testvéreink nyelvén' megtanul. (Amit ők egyébként a magyarról mondanak.) A finn egyetemisták szinte mindent tudtak Magyarországról, amit tudni érdemes. Bámulva méltányoltuk ismereteiket: — Ti vagytok a nagyobbik testvér! — mondta egy 2 méter körüli szőke óriás. Olyan komolyan, hogy mindannyian kihúztuk magunkat és az én akkor még teljes 172 és fél centimmel az élen, igyekeztünk idősebb testvérhez méltón viselkedni. Aztán finn fenyőpálinkát ittunk. * Barátságos pincemester Libouriacban, Dél-Franciaország- ban. Nemzetisége spanyol. — Magyar vagyok — közöltem kíváncsiskodására. Felcsillant a szeme: — Ááá! Bukarest? — Nem! Budapest! Még nagyobb csillogások: — Puschkasch! Papp Laszi! Balaton! Szürkebarát! összebarátkoztunk. A barátság sosem szürke. Fanyűvők Tetszetős és ízlésesen megtervezett jelvényt forgatok a kezemben. Az úttörők őrsi zászlajának rúdjára szögezhető jelvényen a következőket látom: hazánk körvonalai által határolt területen egy pajtás kis fát ültet. A fentiekben leírt jelvény a magyar pajtások környezet - szépítési és faültetési akcióévének szimbóluma. A hét első napján egy kedves nyugdíjas bácsi állított be szerkesztőségünkbe. Amiről beszélt, az cseppet sem volt vidító ~és kedves. Megdöbbenten és felháborodottan tudatta velünk, hogy Szekszárdon, a Tartsay lakótelep 27-es"“ lépcsőházával szemközti területen néhány gyerek megcsonkított egy mediterrán-díszfát. Hogyan? Ügy, hogy belecsimpaszkodtak az ágakba, hintáztak és ugrabugráltak rajta. A helyszínen harminc centiméteres, friss sebbel csúf- ; kodott előttem a fa. Érdeklődni próbáltam a házfelügye- : lótól, ám a harmadszori próbálkozásomra se találtam ott- ; hon. Azért nem jöttem mégse haza üres kézzel. A szomszéd — 28-as — ház felügyelőjével tudtam beszélni, ö erről a csonkításról nem tudott hírekkel szolgálni, ám az előzőekről igen. Szó ami szó, a Tartsay lakótelepi gyerekek gyakorta csonkítják a fákat. A számonkérés elől el- ; szaladnak, s ha az élelmes házfelügyelő megleli őket és magyarázatot merészel kérni tőlük, akkor a szülők nyomdafestéket nem tűrő szavakkal küldik el, mondván; az csak egy fa volt, nincs is kár és különben is, minek törődik maga a más gyerekével?! Tényleg, minek is? A legújabb fanyűvés áldozata most is csak egy fa. De ezek a „csak egy fák”, lassan-lassan erdővé növekednek. Városunk erejéhez mérten próbálkozik minél nagyobb összegeket költeni a parkosításra, faültetésre. Ügy érzem, ez a szépítési szándék nagyon is egyirányú, ha a felnőttek keze által eltulajdonított facsemetéken felül, rohamosan növekszik a megcsonkított, már több éves fák száma. —szíj— Megnyílt a pécsi kastélyszálló Eredeti szépségében állították helyre az épületet Kastélyszálló nyílt egy Pécs környéki dombtetőn. A szálloda része annak az új sport- és kirándulóközpontnak, amelyet a Pécsi Állami Gazdaság létesített Üszögpusztán. A vendégek lovagolhatnak, kocsikázhatnak, vadászhatnak, horgászhatnak és természetesen megismerkedhetnek Pécs történelmi emlékeivel, kulturális nevezetességeivel. Faragott stílbútorral berendezett hálószoba ORDAS IVÁN Egyike a legimpozánsabb üzleteknek
