Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-17 / 193. szám
í tolna \ _ 10 TÍÉPÜJSAG 1980. augusztus 17. IRODALOM Ungvári Tamás: A király Köztársaságpárti vagyok, mióta az eszemet tudom — alakult azonban nemrégiben egy királyság, melynek szívesen lennék alattvalója. A birodalom, ahová vágyom, nem nagy: másfél millió alattvalót számlál és középpontja egy wales-i kisváros, Hay-on-Wye. Határőrökben és vámtisztekben címerének szárnyas oroszlánja bizonyos borzongást kelt. A királyságot eddig nem ismerte el az Egyesült Nemzetek Szervezete. Királyomat Richard Booth- nak hívják. Gyarmati tisztviselők gyermeke és még idejében marad ki az oxfordi egyetemről ahhoz, hogy elméjét ki ne szárítsa a sok felesleges tudás. Királyomon a legjobban tetszik, hogy pléh- koronát visel. A helybeli postásnak különben grófi címet adományozott. Címekkel amúgysem fukarkodik. Kinevezte például a légierő parancsnokát is tábornoki rangra és cseppet sem zavarja, hogy országának egyelőre még repülőgép sem áll rendelkezésére. Richard Booth, a király, nem bolond. Ellenkezőleg. Roppant felkészült és ügyes ember, csakugyan nemzetközileg elismert személyiség. Richard Boot a világ legnagyobb antikváriusa. Pályáját azzal a felismeréssel kezdte, hogy a könyveknek hely kell. Kibérelte hát a wales-i városka moziját. Szegényházát is könyvespolcsorokkal állványozta fel. És másfél millió könyvet rendelt ide: mindent, ami másutt feleslegesnek, kidoban- dónak rémlett. Nincs olyan könyvaukciója a világunk, ahonnan hiányoznának a király megbízottai. Alapelvük az, hogy nincs felesleges könyv, nincs olyan, amelyikre valaki ne tartana igényt. A kis wales-i falucska ma már a könyvesek búcsújáróhelye. Kapható itt antik kódex, kifakult címer, kolostori feljegyzés, elsőkiadvány, Gutenberg-korabeli nyomdaminta, gyarmati biblia és rizspapírra nyomott kínai vers. A kávéházban egy híres operaénekesnő áll a pultnál. A könyvespolcok mögött egy szabadságát élvező kaliforniai professzor dolgozik — cserébe az ingyen olvasásért. Ha tisztességesen viselkedik: a király rangot is adományoz neki és szabad bejárást biztosít a raktárba, ahol másfél millió alattvalója: másfél millió antikvár könyv pihen. Csodálatos birodalom: a régi könyveké. Az egyetlen hely, ahol még az is megbocsátható, ha valaki király vagy herceg. Innen üzenem hát a királynak: én, már birodalmának alapítása előtt is titkos alattvalója voltam. Korántsem sérti hazám törvényeit, ha ezt bevallom. Gyermekkorom óta kettős állampolgárként élek. Másik hazám az antikvárium. Rangom hasonlatos a királyéhoz; magam adományoztam. Magamnak ugyan a könyvek rabszolgálja címet gondoltam ki, bár a rabszolgatársadalom ellen elvi kifogásaim vannak. Bízom benne mégis, hogy a király megért. Szívébe fogadna, ha egyszer meglát a Múzeum körúton: azzal a szörnyeteg aktatáskával, amivel járok. Benne csurig: régi könyvek. Hát még ha a táska tartalmát megvizsgálná! Ez lenne az a pillanat, amikor engem, szegény rabszolgát, még egy király is megirigyelne. Ivajlo Petrov: KIÁLTÁS Falusi porta Hotelszobámat ezen az éj- ,szálkán barátommal, Petko Ratíilov festővel osztottam meg. Petko barna volt, rdint egy beduin. A tengeriről jött. Mindketten örülitümik a váratlan találkozásnak. Déliben, amikor visszatérítünk szobánkba, hogy kissé lepihenjünk, Petko kinyitotta ■hatalmas mappáját, és megmutatta képeit. Egyik közülük, amielly pedig nem tartozott a legszebbek közé, mély benyomást tett rám. Szitóia- foíkot ábrázolt, amelyen megtörnek a hullámok. A sziklán fiatalember állt. Felajzott voiit, kebléből fájdalmas kiáltás fakadt... — Ez aztán mély átérzés — jegyeztem meg. — Ez a szamár én vagyok — mondta Petko. — Olyan történt vélem, amiért mint egy őrült ordítottam. Elbeszélését kommentár nélkül jegyeztem le: „A parton két barakk állt. Az egyikben ón laktam, a másikban idős házaspár az unokájával. Nem ismertem, mert elkerültem őket. Azért jöttem erre az elragadó, vad vidékre, hogy munkába és magányba merüljek. Egyszer azonban, déli pihenésem közben, a vízcsap felől lépések és csobogás zaja vert fel. Kinéztem az ablakon. Az unoka állt a vízcsapnál, fürdőruhában. — Megm oéalk odh atom az ön vízcsapjánál? — kérdezte a lány. — Nálunk nincs víz, ezért bátorkodtam önt zavarni, bocsásison meg. — Kérem — válaszoltam —, mosakodjék nyugodtan. — De valóban nem zavarom? — Nem, a legkevésbé sem. Ügy tűnt, hogy még valamit akart mondani, de én visszahúzódtam az ablaktól, és tovább idlvastam. Egyszer- csak hallom, hogy fcényeske- dő hangon hívják. — Mindjárt jövök! Ne zavarj, nagymama! Nem iaka- iTofc ordítani, mert akikor valóban zavarom az urat. — majd maga elé: — Oh, ezek az unalmas öregék! Az idegeimre mennek az állandó Tóni, Tomi-jukkái!... Másnap újra megjelent Toni fürdőruhában, és míg mosakodtam, a homokra panaszkodott, amely rátapad a bőrre. Ügyetlen kacérsággal mutogatta1 vállát és rövid, kerek, feszes combjait. Ügy húszéves lehetett, de nem az a nőtípus, amely érdek!édesemet felkelthette. A feje túl nagy volt, és Valahogy férfiasain hatott, miként az arca is kissé erős és durva volt. Alacsony homlok, vastag szemöldök, kissé hajlott, lapos orr, erős, kihívó ajkak. Talán enyhén kancsal, hosszas metszésű szemében volt valami, de Toni ezzel sem tudott élni. Tekintetét úgy menesztette rám, mint egy fiatal állat. Minduntalan belómbotlott, és minden alkalmat megragadott, hogy beszélgessen velem. Leginkább az érdekelte, mit festek. Megmutattam képeimet; majd anélkül, hogy lelkes kitörésiéit meghallgattam volna, továbbmentem. Később parti sétára hívott, és kérte, hogy tanítsam úszni. Legközelebb két kiló paradicsomot hozott a faluból. Attól kezdve valahányszor bevásárolt, nekem is hozott ennivalót. Nem engedte, hogy kifizessem. Amikor a pénzt felajánlottam, elkeseredett arcot vágott és elrohant. Közeledési kísérletei meghatottak. ügy éreztem belém szeretett. Ezit nem hagyhattam némi. voszonzás nélkül. Beleegyeztem hát a sétába. A séta a közeli patektorkol altig egy órácskát tartott, Tóni boldog volt: úgy érezte, győzött. Naponta délddőbem kiúsztam a tengerbe, és amikor a hátamra feküdtem, hogy kipihenjem magam, ujjam hegyén éreztem a Sötét tengerfenék hidegét!. Ilyanikor félelem fogott el, és sietve partra úsztam. Tomi már várt. Nem volt számára mondanivalóm. A munkámra gondottitam, és az éggel ölelkező végtelen vizet szerhléltem. A távolság nyugalmat adott, és vágyat valami elérhetetlen szépség iránt. Délutánomként, amikor mumlkláhioz fogtam, Toni valami ürüggyel rendszeresem megjelenít a barakkban és órákig maradt. Munka közben nem szeretek beszélni. Ö csak ült az állvány mellett, olvasott, vagy rakodott a szobában. Néha hozott egy szendvicset, amit a nagyanyja készített. Lassacskán megszoktam Tomit, anélkül, hogy a bizalmasság érzését fölkeltette volna bennem. Ellenkezőleg, gyakran a terhemre volt, különösen, amikor gondolkodni szerettem volna, hogy vásznam valamely problémáját megoldjam. Idővél sikerült magamat jelenlétében is egyedül érezni... Egy reggel Tomi elment, és többé nem láttam... Kora -reggel ki szoktam állni a barakk élé a tengert nézni. Megragadott fenséges nyugalma, a felkelő nap reszkető színeit tükröző hatalmas vízfelület. A sirályok éktelen vijjogással szálltak fel a parti sziklákról, és keringték a part felett. Hallottam szárnyaik suhogását, láttam felhúzott fekete lábaikat... Azon a reggelen viharos volt a tenger. A hullámok elborították a strandot, és minden mozgatható tárgyait magúkkal ragadtak. Meglepődtem : első ízben láttam -reggel a tengerit haragosan. Kimentem a partra, és felálltaim egy sziklára. A hullámok iszappal borították a lábaim. Fáikéit a nap. És akkor raiegHáttam Tónit és az öregeket. Az országúira vezető, meredek ösvényen haladtaik felfelé, a buszmegállóhoz. Mindhármuk csomagokkal megrakva. Toni bizonyosan a barakkomhoz futott, hogy elbúcsúzzon és elmondja: az öregék váratlanul határozták el az utazást. Ezt persze nem tudtam biztosan, de kívántam, hogy így legyen. Láttam, amikor bőröndjét falcipelte a lejtőn, és egyszerre borzasztó fájdalom fogott el. A bánat oly váratlan és heves volt, hogy elállt a lélegzetem, a szívem görcsbe szorult. Ügy érez/tem, többé nem tudom magam átadni a munkámnak, a nyugodt szemlélődésnek, nem tudok többé örülni a felkelő napnak, lelkesedni alkotó álmaimtól. Egyszóval: Tónii nélkül elveszett számomra ennék az elragadó vidéknek :a varázsa. — Tomi! Gyere vissza! Szeretlek! Hangos kiáltásomat még a hullámok zúgása sem nyomta el, ment Toni hirtelen megfordult. Abban a pillanatban jött az autóbusz. Megállt, majd továbbindult.” Fordította: GÁTI ISTVÁN KISS BENEDEK: Ember vagy madár? Szemem szűkül, zuhog rám az éj. Sárkánytüdők, lombos fellegek zizegnek és vörhenyes levél. Eső ver és rőt levél temet. Kávéscsésze és borospohár ducorog az asztalon. Magam, kócsag forma ember vagy madár, csörtetek az éj bokraiban. Itt az éj, hát újra itt az éj! Harcsateste hűvös mint a sár. Farka megcsap: rebbenek, futok, kócsag forma ember vagy madár. Császár István: Hazugság az irodalomban Anyám, amikor alkalma van rá, tanácsokat ad a munkámmal kapcsolatban. Azt hiszem, ugyanígy tesz a négy testvéremmel is, mert ő mindenhez ért — még ahhoz is, amihez nem. A sokat tapasztalt asszonyok módján az élet általános igazságait ismeri, mint egy filozófus, ezért meg tudja mondani a húgomnak, hogyan szerezhet jobb beosztást a külkereskedelmi vállalatnál, az öcsémnek, hogy érdemes-e „marx- és leninizmust” tanulni — szándékosan torzítja az idegen szavakat, és ilyenkor várja, hogy rászóljunk: tudja, hogy a melankóliával idegorvoshoz kell-e menni, vagy pedig össze kell veszni valakivel. Pedig soha nem dolgozott külkereskedelmi vállalatnál, bele sem nézett a történelmi és a dialektikus materializmusról szóló egyetlen könyvecskébe sem, életében nem ment pszichológushoz, tanácsaiban mégis van valami mulatságosan ésszerű. Nekem is sokszor ajánl irodalmi témákat, általában a saját élményeit. Legutóbb itt ült nálam, és látva, hogy szokásom szerint borongva és hallgatva bámulok magam elé, mint az élet- fogytiglanra ítélt rab, aki már szökési terveket sem kovácsol, csak várja, hogy elmúljon az élete, azt mondja megszokott és ilyenkor nyugtalanító találékonyságával: — Én megmondom neked, mit írjál... valami olyat, ami nem igaz. Fel is ébresztett merengésemből ezzel a La Roehefoucault-i vagy chamfort-i bölcsességgel, amit anélkül talált ki, hogy La Roche- foucault-nak vagy Chamfort- nak a nevét ismerné. — Igen — mondtam. — Nekem is régi vágyam, hogy írjak valamit, ami az elejétől a végéig hazugság, de az nagyon nehéz, azt hiszem, tehetségtelen vagyok hozzá. Egy kevés igazság mindig becsúszik valahol. Anyám az egészből annyit volt hajlandó megérteni, hogy rátalált szomorkodásom kulcsélményére, arra, hogy eredménytelenül töröm a fejem valami nagy hazugságon, amivel igazán híres író lehetnék. — Ajánlj nekem ilyen történetet — mondtam. — Csak hallgass meg engem — mondta anyám. — De ne nevess. És akkor elkezdi mesélni, kicsit éneklő hangon, mintha diktálna vagy inkább mintha már olvasná egy sereg embernek, hogy: „Volt egy lány. Tizenhét éves vagy talán még annyi se volt, és az beleszeretett egy nős férfiba... Vagy, várjál csak... Nem is nős, csak együtt élt valami nővel, mert nem akart dolgozni, és azzal a -nővel tartatta el magát. És a szegény lány, amikor megmondta otthon, mert az édesanyjával élt, az nevelte őt is, meg a testvéreit, mert az apjuk kiment Amerikába... Vagy ez talán nem is fontos. Igaz, beírhatod nyugodtan, úgy sem tudják, hogy szegény Pirosról van szó... Nahát, szegény lánynak az anyja adott egy pofont jobbról és balról is, és azt mondja: inkább megöllek, mint hogy összeállj egy ilyen csibésszel. De a lánynak semmi sem használt, odaköltözött ahhoz a férfihoz, albérletbe...” így meséli anyám Piroska nővérének a történetét, amely tele van megalázással és viszontagsággal. Piros ott marad két gyerekkel, aztán meghal a háború alatt, kórházban, fiatalon, és tönkremen- ve, a kórháznak nincs ablaka és nincs gyógyszer. — De hát ez nem jó, mert igaz — mondom anyámnak. — Majd úgy írod meg, mintha nem lenne az... — Hogyan? — Hát fiam, fantáziálni kell. Nem szeretem nyugtalanítani anyámat a zavaros telkemmel és esztétikai értekezésünk ezzel véget is ért. Pedig, ha még elmondtam volna neki: nemhogy képzelni, még álmodni sem tudok olyan furcsaságot, vagy szörnyűséget, amiről nem tudnám, hogy megtörtént már valahol, vagy éppen most történik; vagy tenne érvem azzal szemben, hogy nem fog megtörténni; azzal is egyetértett volna. Nem rosszhiszemű vélemény ez az emberiség történelméről, hanem mindenféle képzetet veresége a valósággal szemben. És ez természetesen közhely, de talán ott bujkál benne az a hazugság, aminek a. megírására anyám biztat. Lantos Miklós fotója a Néprajzi Múzeumban rendezett kiállításáról
