Tolna Megyei Népújság, 1980. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-31 / 178. szám
a ^épüjság 1980. július 31. FEillV ES IIRIUYEK ■i Wmm ■■■ W Wmm mmm .. EBSi nk Becsukom a szemem. Mintha éjszaka lenne... Nem, annál is rosszabb. Éjszaka, bármilyen sötét van, a tárgyak kontúrjait .azért fel lehet ismerni. Milyen suta vagyok így. Kollégáim beszéde távolinak tűnik. Cseng a telefon, tapogatózva keresem a szerkezetet, közben feldöntök valamit. Fel akarok 'állni az' asztaltól, megbotlok a szék lábában. Éppen csak nem estem el. Sötétség mindenhol, pedig tudom, érzem is a bőrömön: süt a nap. * Helyszín: a Tolna megyei Állami Építőipari Vállalat egyik ünnepsége. Az ünnepi köszöntő után kiváló dolgozó kitüntetéseket adnak át. Boldogan megy ki mindenki átvenni a munkája jutalmát. Antlfinger Mihály telefonközpont-kezelő — szólítják a következőt. Gyors mozdulattal kel fel székéről, de a karját fogják, odasagítik az elnöki asztalhoz. Magabiztosan fog kezet, mintha látna. Óriási tapsot kap. — Hogyan került a TÁÉV- hez? — kérdezem a fiatal kitüntetettet. — 1978. októberében jöttem a vállalathoz, előtte Nyíregyházán éltem a feleségemmel, gyermekeimmel. A szüleim Szálkán laknak, hozzájuk költöztünk. Nehéz nekem új -munkát találni, így a -megyei tanács elnökéhez fordultam, az ő segítségével kerültem ide. Nagyon szeretek itt dolgozni, mert érzem a megbecsülést. — Nem nehéz a közlekedés, buszozás? — Megszoktam, de könynyebb lesz, ha beköltözünk Szekszárdra, Remélem, hamarosan kapunk lakást. — Mit csinál a szabad időben? — ÍRádiózok, magnót hallgatok. Szeretem a sportközvetítéseket, különösen a labdarúgást. Élményt jelent számomra a televízió is, mivel jó hanganyaggal illusztrálja a mondanivalóját. — Három éves koromig láttam. Akkor zöldhályoggal négyszer operálták a szememet. Szálkán jártam óvodába, látó gyerekek közé. De teljesen nem vesztettem el a látásomat, a fényérzékem megvan, ami sokat segít a tájékozódásban. — Hol járt iskolába? — Budapesten, a vakok általános iskolájába. Nagyon jó iskola az. Megtanítanak mindent, még többet is, mint másutt. Nem csak ismeret- anyagot adnak, hanem élni tanítanak meg. — Hogyan alkot véleményt az emberekről? — Beszédük, modoruk, viselkedésük után. De meg tudom állapítani a magasságukat, s különösen a nőknél a hajszínt. A hangjából tudom, hogy magasabb az átlagos női termetnél, a haja színe egész sötétbarna. Elképedek: ez valóban így van... — Milyennek tartja az embereket? — Sokszor érzem, hogy segíteni akarnak, de nem tudják, hogyan. Odakiabálnak: vigyázz, ne arra menj! Merre? Jobbra, balra. Aztán van, hogy gyalogosátkelő- helynél átsegítenek. Idegenek, de megfogják a kezem. Mindez attól függ, otthon ki milyen nevelést kapott. Én nem siratom ezt az állapotot. Ehhez alkalmazkodom, ezt szoktam meg. Befejezve beszélgetésünket, megértem, neki ez a természetes állapot. Nem sajnálkozni kell rajtuk, hanem segíteni nekik. HABERSCHUSZ ERZSÉBET Fotó: TÓTH LÁSZLÓ Zenei tábor Fertődön Tizenegyedik alkalommal rendezték meg az ifjúsági zenei tábort Fertődön. Az ország különböző tájairól érkezett zenei szakközépiskolások mintegy százan a kastély gyönyörű környezetében, szakemberek irányításával gyakorolhatnak és tanulhatnak. TUringiai nyár (3.) Weimar és Erfurt Ne tápláljunk illúziókat, Weimar városa nem különösebben szép. Ottjártam idején a Schiller-ház éppen zárva volt. Goethe egykori otthona viszont nyitva, mely tökéletesen megvalósítja azt a célt, melyet lakója már életében kitűzött. Egy világszellem nagyon tudatosan önmaga dicsőségének, életművének múzeumát rendezte be azokban a szobákban, melyekben lakott. Szoba szép számmal, van. Nem túlságosan nagyok, valami furcsa módon egyszerre lakályosak és gőgösek, mely utóbbi tulajdonság egyáltalán nem hiányzott a weimari miniszter jellemvonásai közül. (Tessék elolvasni Thomas Mann: Lotte Weimarban c. művét!) A város egy másik pontján látható Goethe—Schiller emlékmű telitalálat. A két barát egymás mellett áll, az idősebbik segítő karmozdulattal támogatja az ifjabbat. A kettejüknek szánt babér- koszorút azonban Schiller csak érinti, ellentétben Goethével, aki félreismerhetetlenül fogja. Liszt Ferenc lakása a csodálatos park szélén álló, volt kertészházban sokkal emberibb. Négy szoba, közülük egyik a háló, másik a dolgozó. Szinte várnánk, hogy a mester ujjai alatt nyomban megszólal a zongora, hiszen éppen csak az imént állt fel mellőle. Lenn a földszinten kegyeletes magyarok két koszorúja díszük a falon. A nemzeti színű szalagon ott a felírás: „GAMMA-NYUGDl- JASOK” és CSŐSZERELŐ V. TERMÉSZETJÁRÓ SZAKOSZTÁLYA”. Türingiának természetesen sok városa van. Valamennyiről itt már csak azért se eshet szó, mert nem jártam mindegyikben. Erfurtban, a megyeszékhelyen se hosszasan, pedig érdemes lett volna. Az építőművészet és a várostervezés különleges csodája, amikor egy nagyváros kisvárosiasan emberközeli hangulatot tud teremteni, a kisvárosiasság sajnos nagyon jól ismert hátrányai nélkül. Valahol ott lehet a titok nyitja, hogy itt a középkortól napjainkig egymáshoz igazodtak az épületek. Egyik kor embere se igyekezett túltenni a másikon, hanem még teljesebbé formálni mindannyiuk városát azzal, amit maga hozzátett. A „mindannyiuk” szó alatt természetesen néhány tucat nemzedék szerénysége és szorgalma értendő. Nem utolsó érzés reggelizés közben egy kis étterem ablakán kinézni a dóm gigantikus tömbjére és tudni, hogy ahol az előttünk elterülő óriási piacon most német háziasz- szonyok vásárolnak, ott már i. u. 800-ban Is ugyanez a tevékenység zajlott. Jóval odébb, a Turnier utca 17. számú, ma is álló házban a monda szerint maga Till Eulenspiegel tanított volna meg olvasni egy szamarat. Aligha sejtve, hogy ehhez hasonló művelet példáival még az utókor is szolgál majd. A dóm egyébként katolikus, a néhány lépésnyire mellette lévő Severus-templom is az. Érezhetően egy régi erősség központját képezte ez a semmihez se hasonlítható épülettömeg. Ez egyébként a város térképén, a sáncok, hajdani vizesárkok vonalán is érzékelhető. Minden elképzelhető hadsereg ostromolta a régi várat. Svédek, poroszok, franciák, az utált main- zi érsek csapatai. A legutolsó tüzérségi tűz 1945-ben, két napig, amerikai ágyúkból származott. Mindezek ellenére a templomokban számtalan műkincs maradt meg. . 1380-ból származó üvegablak, egy XII. századbeli — embertelenül szigorú arcú — Madonna-szobor, az idősebbik Lucan Cranach 1522-ben készült festménye, a Severus-síremlék és méq sorolhatnánk. Ehelyett azt hiszem, hogy az ilyen és hasonló, egy-egy nemzet és az egész emberiség egyetemes kultúrkincse közé tartozó, egyházi műemlékek fokozatos elvilágiasodására érdemes odafigyelni. Szó sincs arról, mintha Erfurtban nem lennének hívők, de az áhítatoskodnd óhajtók részére külön bejárat szolgál. A dóm egésze csak csoportosan, óránként, vezetéssel tekinthető meg. Akár egy múzeum. Az is. Bármilyen hatalmas a dóm, a város szellemtörténeti múltjának legfontosabb pontja az ágostonrendi barátok volt kolostora. Luther Márton pályakezdésének színhelye. Nem hiányoznak természetesen a Goethe-emléktáblák sem. A látogatónak már-már az az érzése, hogy ahová a költő-írófejedelem csak a lábát betette, az utókor sietett kőbe vésni ezt a tényt. Pedig Goethe sokat utazott. Ami nélunk Nagytétényben az évente ismétlődő rózsakiállítás, annak sokszorosa Erfurtban az 1961 óta ugyancsak esztendőnként rendszeres nemzetközi kertészeti kiállítás. Csakhogy ez több, mint 100 hektárt foglal el és az első 15 évben 90 országból 20 millió látogatója volt. Magyarország a 6 alapító országhoz tartozik és az itt nyert aranyérmek, I. díjak tömegét hozta haza. * Bárki mondaná, nem szívesen hinném el egyetlen turistának sem, hogy csak a műemlékek kedvéért utazik külföldre. Ha az eddigiekben legtöbbnyire ilyenekről esett szó, annak nemcsak személyes hajlandóságom az oka, hanem az is, hogy ezek a legszembetűnőbbek, azonnal hatást keltők. A műemlékek azonban a tájban foglalnak helyet és emberek nyüzsögnek körülöttük. Félő, hogy bármilyen jól szervezett, csoportos túrák részese valaki, nem jut olyan közel az emberek megismeréséhez, mint a saját szakállára bóklászó vándor. A nyelvtudás természetesen előny, de a boldoguláshoz ennek minimuma, némi arcjáték és a kézjelek sűrű használata is elég. Meg természetesen az előzetes felkészülés. Utálatos, ha valaki azért megy külföldre, mert elvtelenül lelkesedni akar. Ennek ellenkezője ugyanilyen utálatos. Ä németek számunkra szokatlan har- sányságát épp úgy tudomásul kell venni, mint azt, hogy ha ketten ülnek egy villamoson, a későbbi felszálló a már benn lévő előtt lengeti meg bérletét, jelezve, hogy nem akar bliccelni. Az utcák tiszták, de azért akadnak ott- honiasan piszoksak is. A híres német pontosság, alaposság, szervezettség kétségtelen. Ulyanilyen kétségtelen, hogy lassan két tucatra rúgd külföldi utaim során nem láttam még olyan alaposan szervezett összevisszaságot, mint például a Berlin—Schő- nefeldi pályaudvaron... Ez azonban már nem Tü- ringia és maradjunk egyelőre csak itt. A türingiai táj a legváltozatosabb erdei kirándulásokra, gyalogtúrákra kínál lehetőséget. Sziklák tövében, kidőlt faóriások közt, számunkra zergecsapásnak tűnő ösvényen — Wartburg irányából az Eliás-barlangok felé menet — kerékpárjukat toló víg németek döbbentik meg a magyart, akinek a nyelve lóg. Amazok az első ereszkedőnél már nyeregbe pattannak, de a szelídebb emelkedőknél éppúgy. Jobbra a mélység, az ösvényen a maszek-kaszkadőrök. Minden kanyarban, fordulónál új és új völgyekre, erdő borította hegyoldalakra látni. A városok körüli erdők hangulatát a már sokat emlegetett város- és kerttervezők sikerrel menekítették tovább a házak közé. Nagyon sok a park. Szépek és szerencsére nem a modoros francia geometriai elvek szerint létesültek, hanem a természethez alázatosan hű angol kertészeti példát követve. Vannak óriásiak (Weimar), a város belsejében felüdülést nyújtó közepes méretűek (Eisenach) és a házak háborús foghíjait sikeresen eltüntetni akarók (Erfurt). Ezekben szívesen megpihen az a külföldi is, aki nagyobb erdei túrákra nem vállalkozik. Bár ez utóbbit elég rosszul teszi. Befejezésül: — mit szerettem volna egy hosszú, esős szabadság alig egyharmadá- ról szóló, folytatásossá nyúlt beszámolómmal elérni? Annak bizonyítását, ami úgyis nyilvánvaló, hogy utazni, világot látni és ilyesformán gazdagodni jó. Emellett pedig némi kedvgerjesztést annak érdekében, hogy aki teheti, ne sajnálja modern kori kalandozásainak útitervébe a távoli Türingiát is bevenni. (Vége.) ORDAS IVÁN Antifinger Mihály munka közben „A Goethe—Schiller-emlékmű Weimarban”
