Tolna Megyei Népújság, 1980. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-27 / 175. szám
1980. július 27. Képújság 7 Aki azt állítja, hogy Észak- Magyarország iparvidékének fővárosát, Miskolcot és Diósgyőrt meglátni és megszeretni pillanatok műve lehet, az tódít, s akármi legyen na- gyotmondásának indítéka, a helybeliek szemtől-szembe kinevetik. A szalmalángolásra hajlamos jövevénnyel- én is így tennék a több, mint kétszázezer lelkes nagyváros lakójaként, hiszen ami növekedésben az elmúlt 30 év során vált jellemzővé Miskolcra, azt gyakran az itt élők is csak késve tudják áttekinteni. Az viszont tény, hogy a miskolciak jó házigazdák, kitűnő útimarsallok. E tulajdonságuknak köszönhetjük, hogy másfél nap alatt fogalmat alkothattunk a borsodi iparvidék centrumának életéről és valódi — 18 ezer munkást foglalkoztató — gyáróriásáról, a Lenin Kohászati Művekről, mely méltán birtokolja az első helyet a köré települt nagy ipari létesítmények (Ózdi Kohászati Művek, Borsodi Vegyipari Kombinát, Tiszai Vegyi Kombinát, Észak-Magyarországi Vegyiművek, Diósgyőri Gépgyár) nemcsak hazai viszonylatban jó hírű sorában. Miért a találkozhatnék nehéziparunk több, mint 200 éves múltú óriásával? Mert kellően becsülni, szeretni a hazát kicsiben és nagyban csak ismerve lehet, vagy ha úgy tetszik: tulajdonosaként. Betoppanásunk ennek ellenére meglepetést keltett a vasműben, noha a vidéki újságírás — szerencsére — régen megszabadult már attól a provincializmustól, mely nem is kívánt túllátni a megyehatáron. Ahogy Paks, épülő atomerőművével az országé, úgy a miénk az LKM regényes múltjával, népgazdasági súlya miatt tiszteletet parancsoló jelenével, s tervezett jövőjével. Ez utóbbi első lépcsője a Kombinált Acélmű 10 milliárdos beruházása. Alapkőletétele 1977-ben történt, az első csapolás tervezett időpontja 1980. november 7. Ezután kezdődhet meg a Siemens—Martin felváltása, ami — Nézze csak — fordítja tekintetemet Királyhegyi József a Konverter Acélmű kecses szerkezetű épületére. — Az a kémény csak 50 méter és mégis, milyen picikék az ott szerelő emberek innen lentről! Tényleg azok. Mi őket, ők minket látnak törpéknek. Pedig hányszor képzeljük, hogy óriások vagyunk! Sokszor. Ki is nevettem magamat ezért, még a jó öreg nagyolvasztók tövében, ahol ott nyüzsögnek az építők is. Átlag 10—12 évenként kell átépíteni a nagyolvasztókat. Július elején a hármas számú fiatalítását és 200 köbméteres bővítését kezdték el. A dübörgés, bőgés, morajlás erősödik. Csurom víz a hajam, a védősisak alatt, s kezdek a kemencemászó kis Bencére hasonlítani. Legyezem magam a sisakkal, rám- dörrennek, hogy azonnal tegyem föl. Ahova most megyünk, száz százalékosan „forró égövi” üzem. Kisvártatva a Martin Acélmű kilences kemencesora mennydörög alattunk és semmi bajom, amíg csak a „pódium” emeletnyi magasából nézzük. Itteni kísérőnk, a 25 év körüli, jóvágású technikus odalenn már az első lépéseknél „kiszúrta”, hogy engem nagyon szorít a nadrág. Pedig egy kemence átépítés alatt áll. Karbantartói rá se hederítenek, hogy tőlük néhány méterre időnként 4—5 méteres lángcsóva lövell ki a működő kemencékből. tőle nem messze a csak finom papírokat gyártó papírgyár. — Neon- és higanygőzlámpák fényében. Inkább sejthetően, mint láthatóan. Később szállásom ablakából — közel az óriáshoz — éjfél körül sokáig bámultam a vörös háttérből kirajzolódó vasgyári hűtőtornyokat, amiket járatlanságomban reggel még olvasztóknak néztem. Álltam ott, s be kellett ismernem, hogy az óriásnéző, ízelítőnél nem több, még akkor sem, ha fél nap még hátra van. Hetek kellenének a tökéletes ismeretséghez. A szekszárdivá lett Farkas Pál, akinek Martinász című szobrát a vasgyár vendégháza előtt állították föl, hosszan időzött az LKM-ben. Mennyire örültek, amikor kiderült, hogy rám bízhatják a neki szánt üdvözletét. Szeretik a szobrát, őt magát pedig nagyra tartják. Annyira igen, hogy bármikor örömmel látnák viszont. Másik üdvözletét is bíztak rám. Ez, a Tolna megyeieknek szól. íme, átadom mind a kettőt. De azt kívánva, hogy máskor is lehessek postása ilyen köszöntéseknek! LÁSZLÓ IBOLYA Fotók: Szepesi, Irmai csapolás nem ártatlan csillagszórózás. Fröccsennek ezek az elszabaduló csillagok, üstökössé állnak össze. írtjukba ne kerülj! Löknek, vagy gyöngéden taszítanak. Mégis megállít- a látvány egyik bugasor előtt. Fönt, a hatalmas daru irányítófülkéjének piszkos ablaksora mögött egy asszony ül. Korombéli lehet. Feszült figyelemmel az arcán „dirigálja” pályáján a monstrumot. Mire van ideje gondolni vajon odafönn? Most, a nyár katlanmelegében, máskor esőben, hóban, fagyban mit kezd az érzéseivel és gondolataival? Otthon kell hagyni ezeket? Királyhegyi József ránt el a mellettünk elrobogó ZIL elől. „Na, még csak azt kellene, hogy baj legyen” — morogja békétlenül, aztán válaszol a soros kérdésre. Négyezer nő dolgozik az LKM- ben, de csak tört részük szakmunkásként. A zöm betanított munkás, vagy alkalmazott. Két órakor érkezünk a nagyolvasztóhoz. Majkuth Gyula, a gyáregység főmérnöke zokszó nélkül tolja arrébb íróasztalán az ételhordót, mint aki megszokta már, hogy akkor eszik, amikor lehet. Aztán telefon és futás. Ha kilépünk, elkapjuk a csapolás végét. Egy adag, 50 tonna. Háromóránként csapolnak. Fazzola Henrik és fia, Frigyes kohójából Ómassán, majd Űj- massán esztendő is kellett ennek a mennyiségnek az előállításához... Miután kevés fiatalt csábít a kohászat, a „legénység” itt is középkorúakból áll. Köztük az egy szem fiatal betanított munkás kaján vigyo- ra kíséri fotózó kollégám minden mozdulatát. Gumitalpú cipője van a fiúnak és „gyúlékony” talajon egyáltalán nem ésszerű az ilyen lábbeli. Az öregek erélyesen visz- szaparancsolják. Utána, mint eddig is, vizsgáztatás következik, s akkor vált igazán szívélyesre a szó, amikor már világos, hogy az érdeklődés őszinte. Mondják, hogy Miskolc ipari munkásságának lé- lekszáma meghaladja az 50 ezret. Az LKM 18 ezer fős gárdája évente 600 ezer tonna nyersvas és 1 millió tonna acélterméket ad az országnak. Büszkék? Azok és jogosan. Az üzemtörténettel is foglalkozó Királyhegyi József volt a vezetőnk, aki először elképedt naivságomon, aztán mindent elkövetett azért, hogy megszabadítson a vasgyártással összefüggő romantikus elképzelésektől. Kezdetben ezt nehezen nyeltem. Fölkerekedésünk után azonban egy óra sem telt el, és tudtam, hogy neki van igaza. Nem illik laikus képzelet szőtte tündérmesékbe a vas és acél születése, ami pokoli munkát követel, és nem véletlenül a bányászokéval azonos, „jószerencsét!” köszöntés égisze alatt. Nincs az óriásnak egyetlen olyan üzeme sem, aminek csarnokaiban ott ne virítanának a „Veszélyes” feliratok. Csellengésnek, szájtáti bámészkodásnak, álmodozásnak itt helye nincs. Ezt a vérbeli kohászok a mesterség alapfogásaival együtt tanulják meg. A pillanat ezredrészében sem lazulhat a azért életbevágó, mert az SM az ország legvénebb acélműve, mely nem győzi már kiszolgálni a köré települt korszerű üzemeket. Mondhatom azt is, hogy a helyi KISZ- védnökséggel épülő új acélmű létkérdése a nagy múltú diósgyőri kohászatnak. Beüzemelésével nemcsak megerősíti, véglegesíti is azt a vezető szerepet, amit az LKM a hazai nemes- és ötvözött- acél-termelésben betölt. Hogy mindez érthetőbb legyen, a két szakaszban épülő KA a következő fontosabb egységeket tartalmazza: 80 tonnás LD-konvertert, 80 tonnás UHP elektrokemencét, egy ezüstmetallurgiai egységet és folyamatos öntőművet. A Konverter Acélmű építésének második üteme 1981 végére fejeződik be, több mint ötven vállalat közreműködésével. Egyébként, negyedik éve országos KISZ- építőtáborozók is segítik nyaranta a nagy munkát. A jövő, a Konverter Acélmű Lángokádó „sárkány” Farkas Pál Martinász-a Gyárrészlet, föntről BARANGOLAS figyelem, résen kell lenni, mert másképpen képtelen az ember ura maradni azoknak az erőknek, amiket tudásával, alkotókészségével szabadít fel. — Itt azért, hogy a kisebb részben rudabányai, nagyobb részben Krivoj- Rog-i vasércből nyersvasat, majd ötvözött és nemesacélt nyerjen. Majdnem azt írtam, hogy varázsoljon, de erre a vas emberei méltán csóválnák meg a fejüket. Nincs varázslat. Nem, hogy a vaskohászat jelene, a múltja sem alkalmas elandalodásra. Ha van élethosszán elkötelező „cefet meló”, akkor a kohászat az. Tagadják ugyan esetenként a szépségét, nagyszerűségét a benne élők, de közben együtt lélegeznek óriásukkal. Az LKM 1170 szocialista brigádjában 12 ezer ember dolgozik. Tulajdonosi odaadással és felelősségből fakadó hűséggel. Első stáció... Megilletődöt- ten állok a szovjet gyártmányú, ötven tonnás, elektro- acél-gyártó kemence közelében. Ez azért tisztes távolságot jelent. Szikrazáport sis- teregtetve ömlik a kokillákba a hol narancsvörös, hol ezüstfehér izzású anyag. — Szép? — kérdezi hozzám hajolva az a kohász, akiről lesír, hogy itt kereste meg a kenyere javát és maholnap nyugalomba vonulhat. Akkor volt fiatal, amikor 1944. december 3-án megkezdődött a súlyos háborús károk helyre- állítása azért, hogy 1945 tavaszán indulhasson a termelés. — Nekem gyönyörű. Soha nem láttam ilyet. — Én úgy vagyok vele, hogy bár soha ne láttam volna. — Mégis itt öregedett meg — mondom és éle is van a szónok, de ahelyett, hogy haragudna, szélesen, barátságosan mosolyog. — Hát persze. Az asszonyról se tud mindent vőlegénykorában az ember, mégis kitart mellette, amíg az élet... JÓZAN kApräzatok Nem emlékezem, mikor féltem utoljára annyit és annyira, mint jövés-menésünk egyes állomásain. Az átlag 40 fokos hőséggel volt a legkisebb bajom, mert az fizikai terhelés. A látni-, hallani-, éreznivalók korbácsoltak föl. De azok nagyon. Zúgás, csattogás, morajlás, csengő hangok és sikoltó dudajelek... Lépj akárhova, úgy dörög, remeg talpad alatt a föld, mintha kitörni készülő vulkánon járnál. Portól, fojtogató gázoktól nehéz a levegő. Működnek pedig az elszívó berendezések. Lépten- nyomon megfogják, van, hogy markolják a vállad. Nem, a — Ha fél, nem kell tovább mennünk — kapom a visszavonulás lehetőségét, súgva. A férfiak összenéznek, nevetnek. Hát nem. Azért sem! Nincs hátraarc, de azért megnézem, hova van kiírva, hogy „Vészkijárat”. Állunk a minden eresztékében rázkódó vezérlőfülkében. A napszemüveg fabatkát se ér, a fény vakító. Nyújtják az üveglapot. A kemencében 1540 fokosán rotyog, bugyborog tűz- vörös, narancssárga, fehér és ezüst fénnyel az acél. Üvegen át, ami fény, tündérszép U- lára vált, csak ne félnék any- nyira! Ugratnak, hogy a vezérlőállással szembeni kemence különösen veszélyes. Nem kell túlozniok a férfiaknak. „Akivel” farkasszemet nézek, nem is csak 13, egyenesen 113 fejű sárkánynak látom... ÜDVÖZLETEK Este Miskolcon élő, egykori tanárom fölsétáltatott az Avasra, hogy a tv-toronyból megmutassa a „világot”, s azt, hogy mi, merre van benne. Keleten a Mályi Téglagyár, s a nagy forgalmú miskolci pályaudvar, délen a He- jőcsabai Cementmű a várostengely nyugati részén pedig, ahol jártam, az LKM, SÄRKÄNYBARLANGBAN Óriásnéz&hen Miskolcon
