Tolna Megyei Népújság, 1980. július (30. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-15 / 164. szám
A rtfepCUSÄG 1980. július 15. Moziban Közhely ízű románc, kérdőjelekkel Filmszerű a Világvége közös ágyunkban című olasz— amerikai film. A jelenetek pontosan kidolgozottak, a szereplők is játszanak, Giuseppe Rotunno kamerája tisztességes átlagmunkát végez, az író-rendező Lina Wertmuller is rendez, ám hiányzik ebből a filmből valami. Éppen az, amiért egy film készül: a mondanivaló. Paolo (Giancarlo Gianni) kommunista újságíró, egy dél- olasz kisváros vallási körmenetét figyelve ismerkedik meg egy amerikai lánnyal, Lizzyvel (Candice Bergen). Menekülésük során végigjárunk néhány szép olasz kolostort — ezek látványa igazi élmény a filmben! —, majd az olasz fiú kitartó hódításával egészen a zivataros San Franciscóig autózik, míg végre Lizzy a tüzes olasz szemeknek, a hódító szakállnak és a politikai felhangokkal tűzdelt szövegnek végre behódol. Eközben a filmben sok minden történik, csak éppen nem az, ami lényeges lenne. A feminizmus hatja át ezt a filmet, de erről a harcról, csak üres szólamok csengenek. A filmnek azért van egy csúcsjelenete, amikor tíz év házasélet után Lizzy ki- •tör és elmondja, hogy a nemi aktusban nem talál már örömöt, unja az egészet, a házasságot. A szétbomló házasságra nem ad megoldást a film. Lina Wertmuller filmjével sem újat, sem jobbat, de még újdonságot sem nyújt. Ráadásul még a zsákutcába jutott házastársi kapcsolat újrakezdése vagy teljes megszakítása mellett sem teszi le a garast. Magyarul: felépített egy szívbemarkoló románcot, óvatosan átitatta erotikum- mal és végül a tébolyodott egymás- és önmarcangolásig játszatta színészeit; ám ő véleményével teljesen a háttérben maradt. Rábízta a nézőre, hogy döntse el maga; melyik a jobb megoldás: a házasság fenntartása a kölcsönös fásultság és a gyűlölet mezején vagy a gyerek miatt érzett felelősség deklarálása és egymás időnkénti megkívánása. A rendező azt már nem meri kérdezni, hogy emberek; házassággal vagy nélküle? Ha egy film témájául a „házasság intézményét” választja és nem tud létéről és ellentmondásairól újat mondani, mint ami az évezredek folyamán kialakult, ha csak a házastársi háborúk tűzfészke fölött mozog a kamera, de nem lát a mélyére, ha a társadalom személyiség- (de)formáló hatását nem elemzi, nem műtatja be a rendező; akkor fából vaskarika az egész. Papagály- munka. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Folytatás és megújulás Mcx*l Gyfirgy űj kttteftérSI munká- ban nem lehet lovasrohammal győzni” — idézi Lenin figyelmeztetését Aczél György, kulturális és ideológiai életünk néhány kérdéséről szólva. S a Gondolat Kiadó új kötetébe fölvett válogatása az elmúlt tíz év más jelentős beszédeinek, tanulmányainak mintegy példázata is lehetne ennék. Nyomon követhetjük ugyanis azt a szívós elvi következetességet, állhatatosságot, türelmet — ámbár szenvedélyes és vitázó türelmet —, amellyel vissza-visszatér alapvető fontosságú kérdések magyarázatára. így kívánja formálni, alakítani társadalmi méretekben az emberek tudatát, magatartását, miközben maga is állandóan választ keres a változó világ, a változó valóság problémáira. Történelmi tapasztalatainkat elemezve írta címadó — Folytatás és megújulás — tanulmányában: „Rendkívül fontos, hogy újra és újra tudatosan, felelősen végiggondoljuk a szocializmus építése során megtett útunkat, jövőnk érdekében a múltat és jelent”. Szélesebben általánosítva teszi ömaga is ezt mindennapjaink vizsgálatában, állítva egyben azt, hogy „a szükséges megújulás nélkülözhetetlen feltétele a szocialista folytonosság biztosításának. A megújulás előfeltétele pedig az objektív valóság szüntelen és őszinte .szembesítése végzett munkánkkal, eredményeinkkel és célkitűzéseinkkel”. Az írások mindegyikének ez a nézőpont áll a tengelyében, s egyben ez adja valamennyinek a máig szóló időszerűséget. Egységes ívű érvelési rendszerben követhetjük azt az alapgondolatot, hogy a kultúra ugyan saját belső törvényei alapján változik, fejlődik, de nem szakad el, nem is válhat el attól a háttértől, amely meghatározója, s amelyet lényegénél fogva tük- röztetni hivatott. A társadalmi, gazdasági és- kulturális fejlődés kölcsönhatásáról, egységéről van módunk meg„ideológiai bizonyosodni, olvasván e tanulmányokat, előadásokat. S ebben megintcsak az elvi következetességre érdemes fölfigyelnünk, amellyel a szerző ugyanazt a lényegi választ adja, például több mint egy évtizede, a gazdasági reform bevezetésekor, mint napjainkban, amikor a korábbinál lassúbb gazdasági növekedéssel számolhatunk. Azt nevezetesen (amiként az MSZMP KB Politikai Akadémiáján elhangzott tavalyi előadásában), hogy „a szakmai tudás, a műveltség, az eszmei, erkölcsi és kulturális felkészültség egyre közvetlenebbül gazdaságformáló tényezővé is válik”. Erre alapozva jelenti ki, hogy „még ha a gazdasági szükségszerűségek ma középontba állítják is a termelési kérdéseket, még ha ennek sodrában ökonomista egyoldalúságok tapasztalhatók is, társadalmunkban a kultúra mindenkor nélkülözhetetlen ...” Helyenként Egybecsengenek ezek a szavak a XII. pártkongresszus határozatának művelődéspolitikai fejezetével, amely egyebek között leszögezi, hogy előrehaladásunk elsőrangú feltétele: tovább gyarapodjék népünk műveltsége, a közművelődés egyre inkább váljék társadalmi üggyé. valósággal föl- forrósodnak a szavai, amikor az értetlenséget, a nemtörődömséget korholja. „Egyszer el kell már érkeznünk oda, hogy éppúgy felelősségre lehessen- vonni egy olyan vezetőt, aki elhanyagolja az emberek szellemi fejlődését, mint azt, aki rozsdásodni hagyja a vállalat értékes gépeit” — mondta előadói beszédében a párt Központi Bizottságának ülésén a közművelődés tárgyalásakor. Eltávolodott volna ezzel a hétköznapi realitástól? Aligha. Csupán „alkotó elégedetlenségével” is figyelmeztetni akart, hogy éppen a valóság, az adottságok jobb fölismerésére van szükség. Mert a mi társadalmi rendszerünkben még jobban lehetne és kellene élni a lehetőségekkel, amelyek kibontakoztatják az emberekben rejlő értékeket. A két ellentétes társadalmi rendszer versenyének, ideológiai harcának is meghatározója ez. Az ellentétes életmódok, életformák erőpróbája, s ebben — mint mondotta — az értelmes, tartalmas élet, magának az emberiségnek a jövője a tét. Ezen a jövőn sokat gondolkodik a szerző. „Mivé lehet az ember” — ez a messzire néző kérdés is erre mutat, amelyet egyik legmegkapóbb hangvételű írásának, karácsonyi cikkének címéül adott Gramscitól kölcsönözve e kérdésföltevést. S a munkásmozgalom nagy olasz teoretikusának töprengéseit bizakodóan folytatta, mintegy hitvallást téve az ember mellett. Az emberbe vetett hittel (mint mindig is múltunk, irodalmunk, történelmünk legnagyobbjai), hiszen „az ember eredendően se nem rossz, se nem jó, a társadalmi viszonyok összessége alakítja a személyiségét”. Ám, hogy mégis mivé legyen, s mivé lesz, az még hosszú harc kérdése is, amelyben a társadalomnak és az egyénnek egyaránt részt kell vennie. Az ilyetén részvétel sokféle módja, lehetősége is tárgya Aczél György e kötetének, amely a „Válogatott kultúrpolitikai írások” alcímet viseli ugyan, de — mint az előzőekből is kiviláglik — messze túlmutat e körön társadalompolitikai, emberformáló hatásában, vonzataiban. Tulajdonképpen a mai magyar valóság szinte minden fontosabb kérdése szerepel e kötet lapjain. társaiul dalmi Wl walwimwli firifrrnii 1 tudatunk egy évtizedes útja 11- lusztrálódik ily módon igen szemléletesen az átgondolt összeállításból. S minden bizonnyal a kötet valamennyi olvasója számára e szocialista út tudatos folytatásának elhatározottságával, eltökéltségével együtt fölébresztik, megalapozzák Aczél György gondolatai a megújulás igényét is. LÖKÖS ZOLTÁN Rádió Magyarán szólva... Tévénapló Nagy László emléke A rádió „Magyarán szólva....” Című műsora hétről hétre szilárd szívóssággal gyomlálja nyelvünk vadhajtásait, és segítő szándékkal fáradozik a szebb magyar beszédért. Milyen eredménynyel? Nos, nem áll rendelkezésemre semmiféle felmérés arról, hogy kik és hányán hallgatják ezeket az adásokat, de joggal hihetem: igen sokan. S ami nagyon lényeges: nemcsak a nyelvi műveltségüket tudatosan továbbcsiszolni szándékozók, hanem azok, akik — úgymond — háttérrádiózva, vagy az érdekesség miatt és a játékosság kedvéért kísérik figyelemmel a vissza-visszatérő „Nyelvőrködés”-t, a „Szópár- baj”-t, s- a heti jegyzetet. Kis túlzással: a kellemes így kapcsolódik össze a hasznossal. Elismerést érdemelnek a műsor készítői ezért, s azért is, mert lehetővé teszik számukra, hogy okos ember módján mások kárából — jelen esetben hibájából — tanuljunk. Egy dolgon viszont érdemes elgondolkodni, mégpedig azon,- hogy a szópárbajok résztvevői újból és újból kizárólag néhány nagyváros diákjai közül kerülnék ki, pedig a változó, s így olykor térben közelebbi helyszínek és szereplők a műsort még közelebb hozhatnák a hallgatókhoz. Igaz, csak Miskolcon, Szolnokon, Győrben, Nyíregyházán és Pécsen van körzeti rádióstúdió, de ez nem jelenthet leküzdhetetlen technikai akadályt. Mert — hogy csak egy példát említsek — a „Könyvről könyvért” irodalmi rejtvényműsor színhelyei sem korlátozódnak csupán e városokra. A költészet vonzása sem egyforma. Napjainkban sok szó esik arról, hogy a vers kevesebb érdeklődést kelt, mint ennék előtte, az emberek izgatóbb, pezsgőbb olvasmányra várnak, mint amit a vers adhat. Talán Nagy László halálával kezdődött a líra iránti érdeklődés csökkenése, mert bármiként is volt, az olvasó képzeletében ő volt a költő, a táltosfiú, a garabonciás, amilyennek a romantikus képzelet rajzolta, egyelőre alighanem az utolsó, akinek neve a megtestesült verset jelentette, magát a költészetet. Tragikus sorsa is erőteljes vonásokat húzott arcmására, mert váratlan halála pillanatában egy ország szíve dobbant vele azon a végzetes januári hajnalon, midőn egyformán példázta a test esendőségét és. a mű maradandóságát, mely átragyog az egyéni tragédiák falán, s a fájdalom és a remény egymásba vágó szavában, mint a költősors végső kegyelme hangzottak a profetikus szavak: jönnek a harangok értem... 1978. január 30-án halt meg, s bár mint mosolyogva mondta, az időpont bizonytalan, valamikor ezekben a napokban lenne születésnapja, s még mindig innen lenne a hatvanon. Amit örökül hagyott, az összegyűjtött művek három testes kötete, mégis a teljesség igényével áll előttünk, s bár soha nem tudjuk meg, hogy mit vitt magával, úgy tekintünk vissza rá, mint a XX. századi magyar költészet egyik legjelentősebbjére. Életében készült róla egy portréfilm, amit láthatott, s elkezdtek egy másikat is, gyerekkoráról, amit már nem tudtak befejezni. Sára Sándor és Liska Dénes filmjét, mely már csak Nagy László emlékét idézheti, jól időzítette a Tv, mert születésnapi emlékezés ez a film, mely a gyerekkori tájakra vezet el. Megrendülve hallgattuk Nagy László szavait, néztük sejtelmes mosolyát, s közben bejártuk a hajdani gyerekkor világát, utcáit, házait, s a sűrű varjúraj alatt hullámzó iszkázi vidék olyan volt — tudatosan-e vagy véletlenül? —, mint Van Gogh utolsó korszakában festett gomolygó tája. Verset is mondott, zengve szálltak az ismert sorok, mi pedig áhítattal néztük a halott költőt, aki még egyszer szétnéz falujában, a gyerekkor tájain. Illik-e azt mondani, hogy mégis valami hiányérzetünk volt, amit nemcsak a film kényszerű befej ezetlensége okozott, mert arra kellett gondolnunk, hogy a szerkesztő nem kérdezett meg mindent, nem használta ki eléggé ezt az utolsó lehetőséget, hogy vallhasson titkáról, költészete gyökereiről. A gyerekkor sztereotip emlékei mögött élt és alakult a leendő költő, de most már valóban soha nem tudjuk meg örökre magával vitt titkát. Persze méltánytalan bármit is fölhánytorgatni. Meg fiatal volt, tele tervvel, munkakedvvel. Ki tudhatta, hogy ezt a filmet sem lesz ideje már befejezni? . CSANYILÄSZLÖ (Vitaszek) Készülő rádióműsorok Gajdos Ferenc hangmester és Sediánszky János szerkesztő műsorvezető a „Játék a szerelemmel” műsor visszahallgatásán. A Jelenkor július- augusztusi száma Megjelent a Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat hagyományosan összevont kettős nyári száma. A lírai rovatban többek között Bárdosi - Németh János, Bertók László, Csorba Győző, Csordás Gábor, Csukás István, Kálnoky László, Makay Ida, Mészöly Miklós és Weöres Sándor költeményeit olvashatjuk. — Szépprózával Bertha Bulcsú, Csá- nyi László, Csoóri Sándor, Kende Sándor és Nádas Péter jelentkezik. A művészeti írások sorában Aradi Nóra az egyetemes és magyar képzőművészet 1945 utáni fejlődésének csomópontjait elemzi, Rorci- váry Ferenc Simon Béla pécsi kiállításáról, Németh Lajos Maróti János szobrairól ír, Mándy Iván pedig „Két arckép” címmel Gora Erzsébet festményeiről és Hárs László irodalmi műveiről közöl jegyzetet, — A színházi rovatban Bori Imre jugoszláviai Sterija játékokról, Bécsy Tamás budapesti, Pályi András pedig pécsi előadásokról számol be. A „Versről versre” sorozatban Simon István „Száll a rosta” c költeményéről beszélget Domokos Mátyás és Fodor András. Az „Irodalom a gyorsuló időben” témája ezúttal a Galaktika c. tudományos-fantasztikus antológia. Erről beszélget Béládi Miklós, Hernádi . Gyula, Kuczka Péter, Szabó B. István és Vekerdi László. Az irodalmi tanulmányok, esszék, jegyzetek közül kiemelkedik Bodnár Györgynek Juhász Ferenc: Babonák napja ... c. verséről készített elemzése, valamint Koczkás Sándor Nagy László történelmi „duendéje” c. írása. — Kenyeres Zoltán Kálnoky László összegyűjtött verseit, Pomogáts Béla Csukás István új verseskötetét, Tüskés Tibor Lengyel Balázs, Vekerdi László pedig Fodor András tanulmánykötetét értékeli. Következő heti film jegyzetünket a Szívzörej című francia—olasz filmről írjuk A „Törd a fejed” vetélkedőműsor résztvevői
