Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-01 / 127. szám

1980. június 1. io Képújság James Thurber Piroska és a farkas Egy nap a sűrű sötét erdő­ben egy hatalmas farkas várt egy kislányra, akinek — a farkas információi szerint — a megadott ösvényen kellett jönnie, és egy elemózsiás ko­sárlkát kellett hoznia a sze­rény erdei bungalóban élő nagymamájának. A farkas már régen ott ül a bokorban, és végül a türelme elnyerte jutalmát: megpillantotta a kislányt. Pontosan a szürke ordas számításainak megfe­lelően cselekedett: éppen azon az ösvényen jött, ame­lyet ő őrzött, és tényleg hoz­ta a karján az elemózsiásko- sárkát is. — Ha nem tévedés, ’Miss — szólt udvariasan a farkas, kilépve a bozótból —, ezt a kis ínycsiklandozó szagokat árasztó kosárkát a nagyma­májának viszi ? — Igen, sir — felelte egy­szerűen a kislány — ponto­san a nagymamának. Ho­gyan találta ki? A farkas azonban figyel­men kívül hagyta a kérdést. Válasz helyett egy tapasztalt vén róka ügyességével ki­szedte beszélgető partneré­ből az öregasszony pontos címét, és tétovázás nélkül el­tűnt az erdő sűrűjében, még a kapott értesüléseket is el­feledvén megköszönni a kis­lánynak. Amikor a kislány kinyitot­ta a nagymama bungalójának ajtaját, meg sem fordult a fejében, hogy küldetése nem úgy végződhet, ahogy azt el­tervezte. Ám a csöppség már a küszöbnél ösztönösen meg­érezte, hogy valami nincs rendjén, és épp ezért, amint meglátta, hogy — az ismerős hálóköntös és főkötő ellenére — egyáltalán nem a nagy­mami fekszik az ágyban, óvatosan megállt vagy húsz lábnyira a fekhelyétől. Kitalálni, hogy a nagyi he­lyett — alkat akkorra már nyilván megevett — a taka­ró alatt a kegyetlen szürke gengszter rejtőzik, egy pil­lanat műve volt, mivel a far­kast még a főkötőben és há­lóköntösben is aligha lehe­tett öszetéveszteni a drága jó nagymamival. A másod­perc tört része alatt döntött a kislány. Villámgyors moz­dulatai! benyúl a kiskosárba, kirántotta onnan a biztonság­ból, előrelátóan odakészített coltot, és a fenevadba eresz­tette az egész tárat egyetlen lövésit sem hibázva el. Tanulság: ahhoz, hogy napjainkban becsapjunk egy pici kislányt, sokkal lelemé­nyesebbnek kell lennünk, mint száz évvel ezelőtt. JUHÁSZ LÁSZLÓ fordítása KOCH VALERIA: Ma sincs Teliholdé jjel. Szerteszéjjel bántó ragyogás. A lomb jóllakott széllel. Fény csordulás. Hanyatt zuhant kövek zihálva felcsillognak. Agnak-bognak remélt menedéke hajnalra, ha lesz Villogó nesz. Ma sincs béke. Marafkó László: Petrezselyem utca ióta is nem járt a Pet­rezselyem utcában? Hogy válaszolhasson, először arra kellene felelnie, miért olyan régen járt ott. Amíg anyja élt, rendszeresen meglátogatta. Amikor meghalt, még megis­merte a helyébe költözött családot, amelynek minden tagja a közeli öntödében dol­gozott. Most már az arcukat is nehezen tudná felidézni. Voltaiképp marad az a kér­dés, miért oly régen járt a gyerekkor földszintes, kopott házában, locsolástól nedves kertjében, ahova sorban nyíltak az egyforma, egyszo­bás lakások üveges konyha­ajtói. Az nem magyarázat, hogy nem akart vállalati ko­csin kimenni. Nem azt res- tellte a sofőr előtt, hogy hol laktak, de nehezen viselte volna a néma szemrehányást, hogy munkaidő után a főnök mi a jóistent nosztalgiázik egy külvárosi házban, ahol az elegáns fekete kocsi köré gyűlnek a környék srácai, megkocogtatják a szélvédőt, az oldalát, megkérdezik, hány lóerős, mennyivel tud men­ni. Miért is ne vinné ki az érettségi előtt álló nagyfiát? Ne csak prédikációkat hall­jon, hogyan is éltek ők akko­riban. Szegényen? Anyja, ha élne, most biztosan megsér­tődne, mert arra mindig büszke volt, hogy tisztességes étel került az asztalra, még ha egyszerű is, de sokféle íz­zel, leleménnyel elkészítve. A felesége már nem ismer­hette meg az anyját, neki a környék nem sokat monda­na, bár úgy rémlik, amikor még csak udvarolt neki, egy­szer jártak errefelé. Ha fel­ajánlaná, az asszony bizto­san nem tiltakozna, de nyil­ván örömét sem fejezné ki. Valószínűleg megadón ü'ne be melléje lemondva, egy délutánról. A múlt héten véletlenül a kezébe került az a terv, ame­lyen ferde vonalkázás jelöl­te az új lakótelep által bir­tokba veendő területeket. A jövendő paneldzsunge.1 név­telenül gyűrte maga alá a Petrezselyem utcát. A visszapillantó tükörből látta, hogy fia egykedvűen nézi, amint az új felüljáró után megszakíthátatlanul kö­vetkeznek a földszintes, ker­tes házak, a göthös fák, agyonvakargatott kertek, amelyek mégis a-rendezett­ség érzetét keltik. Mos; jön a templom, ott kell balra for­dulni. Az utat már felaszfal­tozták, de a járda változat­lanul földes, csak itt-ott ra­kott le egy sor kőlapot vala­melyik tulajdonos, hogy ne kelljen sárban caplatnia. A ház. A vakolat kiomlott részeit több helyen avatatlan kezek foltozták ki, de az új vakolás berepedezett, kiper­gett, cement nélkül, mésszel csinálhatták. Fiára sandít, látja-e, mennyire izgatott. A járda rézsűje fűvel van be­futtatva. Ha az 1500-as La­dájával az utcán mrad, csak­nem teljesen elfoglalja. A rézsűn viszont akáctüskét szedhet össze a gumija, mert a' jó öreg akácok még meg­vannak, csak az elpusztul­tak helyébe ültettek valami­lyen lehetetlen díszfát. 0 ia zsebrevágott kézzel nézeget. Naponta csak zöldövezet nyesett-lo- csolt kertjeit látja, míg a gimnáziumból hazavilla- mosozik. Mert reggel kocsi­val együtt indul a család. Az egyik ablak nyitva, megkocogtatja a párkányát. Semmi válasz, csak zene ömlik egy rádióból az utcá­— Ott a csengő a kapu mellett — kiáltja egy nő. Már percek óta figyelhette őket a szomszéd házból. Öt­venes asszony. Ott valami­kor Sáirosié'k laktak, de Sá- rosi már inkább hetven le­het. Akkor biztosan egy új laikó. De apja rájött, kegyetlenül elverte a fiát, s a bicikli hetekre eltűnt a szemük elől. — Messze tetszik most lak­ni? — kéremzi a néni, aki annyi idős lehet, mint anyja, ha élne. Szégyen önti el: az a tetsziikezés a jól szabott ru­hájának, az idegenségének szól. T- Nem olyan messze — és mentegetőzne, de rájön, nem azt kérdezték, miért nem jött el eddig. — És az unokájával mi van? — Jöjjenek már beljebb — mondja a néni, mert a tyú­kok rögtön kárálni kezdenek, amikor meghallják a hangját. — Nem akarjuk feltartani — mondja, de a fia megszó­lal: — Menjünk már be, ap.a. A konyhába néhány lépcső vezet fel. A szobában az ágy fölött szentkép, az ágyteritö itt-ott kifoltozva. — Még fél éve van hátra a börtönből — mondja a né­ni, és kötényével letöröl egy széket, utána meg a szemét simítja végig. — Tessék már helyet fog­lalni. Leülnek. A néni folytatja: Megnyomja a gombot. A kapuhoz vezető betoncsíkon hajlott lábú, sántiikáló néniké közeledik, félúton megáll. — Ne tessék haragudni, hogy ismeretlenül... Valami­kor itt laktam, ebben a ház­ban. Itt gyerekeskedtem. Ha megengedné, hogy a fiamnak megmutassam... csak percek­ről volna szó... Az öregasszony bizalmatla­nul közelebb jön kötényéből kulcscsomót keres ülő. Meg- törölgeti a kezét, biztosan főzött. — Látod —mutatja a fiá­nak —i, ott hátul, ahol az ud­var kiszélesedik, ött laktak Somodiék, a legjobb baráto- mék. — Kii kellett üríteni, élet- veszélyes az a rész — mond­ja a néni. Permetezett szőlőlugas alá érnek, a tartórudakat vala­melyik környékbeli gyár ki­selejtezett hulladékvasából hegeszgétték össze. A fás- kamrák előtt egy jó tízéves Wartburg áll. — Az meg kié? — Az unokámé. A fene ette volna el a kocsit. Min­den pénzét meg idejét abba ölte, mégis többet állt, mint ment. Aztán meg miatta ka­rambolozott is. És itt állok egyedül, mint az ujjam. Az ő idejükben az utcában Horvátéknok volt egy bicik­lijük, mindenki irigyelte őket. Nagynéha Horvát Imi elcsórta otthonról, s minden­ki mehetett vele egy kört. — Tetszik tudni, az uno­kám árva, én neveltem fel tizenegy éves korától. A lá­nyom elvált, két év múlva meg meghalt, rákban. Egy hó­nap alatt vitte el. Az uno­kám ittmaradt. Már dolgo­zott, jól keresett, amikor tör­tént az a karambol. És úgy szólt a végzés, hogy ő volt a hibás. És nekem már sok ez a ház körüli munka is. A múltkor vizet húztam a kűt- ból, és majdnem beleestem. Hát megvan a kút? Ezek szerint a vizet nem vezették be, s már nem is fogják,' mert az ilyen beépítésre ítélt környéken felesleges. — Majd én húzok vizet — mondja a fia. — Ugyan, hiszen nem is láttál még kutat — intené le, de a fiú addigra már kint is van. . szobában fénytelen, lÉÉK kopott bútorok, a tü- kör előtt olcsó emlék- tárgyak, fényképek; egy fiatal lány, dauerolt haj­jal, kacéran mosolyog bele a gépbe, aztán egy kisgyerek fotói: rutinbeállítások mac­kóval, játékokkal, hintalóra ültetve. Vajon az ő fia hova viszi majd vissza a sajátját, az ő unokáját? Lehet-e vissza­járni egy zöldövezeti villába? S lehet-e mutogatni nagyszü­lőket, akiknek nincs göbös Ujjúik? Ha egyáltalán élnek még akkor. AKT Szanyi Péter rajza PARDI ANNA: Lev Tolsztoj 1910 volt. Parasztok eresztették a koporsót, a tömeg énekelte az Örök emlékezetet, s mindaz, amiért küzdeni érdemes, fatörzsekbe foglaltatott, futásba és göröngyökbe; a fekete keret felért az égig, a cár részvéttávirata a hófoltokig, a vasutak a forradalomig, 1910 volt, a tömeg már mozdult az örök jövőbe, csak Ljovocska aludt, és vele aludt a nyári fák alatt futó fehér inge egy kamasznak, meg a Háború és béke minden katonájának, akiket annyira szeretett hogy megálmodott. HORVATH VERA: INTARZIÁK A szót eldobtam: vak madár belehasít az ép szívébe, etfoszlik a kalacs, íze megmarad; s egy csöppnyi mérge... fertőz a szó, vad duzzanatok kínlódásaiban ül kevélyen: szálka a köröm alatt, lüktető, szétkürtölik néma trombiták, hajfürtökben izzó hangulatok szétzilálják a hóesésben... magány torz sánca, reszkető * láncok csörgetik, ájult orgiák, ...fejforditás jobbra, alakzatok, eldobtam a szót, kútba kő, beledörren a rettenetbe; emlékméz zsongó nyári délben, kéz a kézben... Alekszandr Klimov: A kéz egy percig sincs nyugton Vegyük szemügy,re a kezü­ket, figyeljék alaposan. A kéz állandó mozgásban van, percnyi nyugalma sincs. Hol megigazítja a hajukat, hol leráz néhány porszemet a ruhájukról, hol valamit keres a zsebükben, bár nagyon jól tudja, hogy az nincs ott. El­lenőrzi, vajon az összes gomb a helyén van, be van-e gom­bolva, s az egyiket megrán- cigálja. A kéz megdörzsöli a szemüveget, bekapcsolja a rádiót, kikapcsolja a kávéfő­zőt, tölt, kever, szájhoz" emel. Cigarettát gyújt, - gyufát gyújt, hamut szór le. Cipő­zsinórt " old ki, nyakkendőt lazít, megtámasztja az állat, vakarja a tarkót, dörzsölígeti a szemet... és így megy reg­geltől estig — az egész mun­kanapon keresztül. (Fordította: GELLÉRT GYÖRGY) Berkics Miklós rajza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents