Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-29 / 151. szám
1980. június 29. 10 KÉPÚJSÁG A bágycsitrai embör OLÁH ZOLTÁN: Egyszer majd Egyszer majd .találkozunk, s köszönök, ihogy: szevasz, s 'kérdezem, hogy: hogyan élsz? s te mondod majd, hogy: megvagyok, csak tudod még a tegnapok, meg istenem a gyerekek, s majd elfelejtem a lakás mennyi időt is elvesz a nagytakarítás. Aztán elmész, s én elmegyek lépteimbe emlékeket temetek, s egyszer majd újra találkozunk, s én újból köszönök és kérdezek, s te is mondasz majd valamit amit meg, ón már rég nem érthetek. A Belváros forgatagában, a Váci utca kellős közepén, a békebeli külvárost idéző palánknak dőlve állt a cifra népviseletbe öltözött férfi. Körülötte formás kis csődület hajladozott egy ruháskosár fölött. Közelébe érve látom, hogy a kosárban kézimunkák vannak, azokat árulja három négyszáz forintért. Veszik, mint a cukrot. Jobban megnézem az embert, mert mintha ismerős lenne. Ej, de mégsem ismerhetem, honnan is ismerném ezt a pörge kalapos, mentés, harcsabajszú illetőt? Szerencsére a másik oldalon ballag Bagolitz Balázs, az ismert néprajzos. Ráköszönök, odahívom, majd ő megmondja, hogy miféle szerzet ez. — Hm! — szólal meg Bagolitz, miután vagy tíz percig tanulmányozta az egyik kézimunkát. — Ez a felszamojéd- nak és a albunyevácnak speciális keveréke némi dél-szin- galéz hatással. — Ha nincs érdeklődése köndnek aziránt, miért tetszőit szennyössé tapogatni?! — csóválja rosszallóan a fejét az árus, amikor Balázs visszadobja a kosárba a kendőt. — Mondja, kérem — fordul hozzá Bagolitz a tudós érdeklődésével —, hová való maga? — Bágycsitrai embör volnék, kérőm tisztelettel. — Bágycsitra. Hát az meg merre van? — Oltón innen, Nyitrán túl, ahol a kurta farkú malac túr — válaszol huncutul kacsintva a férfi. A körülállók nevetnek. Van, aki angol akcentussal. — Te! — húz félre Balázs. — Ez az „embör” Rákospalotán született, és a hetedik kerületben nőtt fel, a Rotten- biller utca környékén — közli olyan határozottan, mint Higgins tanár úr Shaw Pyg- malionjában a virágárus Lizi nacionáléját. — Stimmel — csapok a homlokomra. — Akkor mégiscsak ismerem. Elkísértem egy darabig Ba. golitz Balázst, azután visszasétáltam a palánkhoz, és megvártam, amíg az én cifra népviseletbe öltözött emberem kiárusítja a kosarát. Nem kellett soká várnom. Akkor utánamentem a szomszéd ház kapualjába, ahol éppen szedte le a szép harcsabaj úszát. — Ügy csíp ez az átok ku- limász, hogy majd beleőrülök — mondja, és cinkosan rám kacsint. — Csemetke Lóránt, ha nem tévedek — nyújtom felé a kezemet. — Személyesen — hajtja meg a fejét, és a régi barátsággal megrázza a jobbomat. — Hogy jutott eszedbe ez neked, a tisztes főkönyvelőnek? — Muszájból, kérlek. Tudod, a feleségem nincs állásban, otthon van az unokákkal, és mellesleg bedolgozik a Némükötnek... — Az meg mi? — Népművészeti kötődé. Szépen kézimunkázik, hát ráállították a térítőkre. Minden ment simán, keresett rendesen, amíg nem kezdett járni a legkisebb unokánk, Csabi- ka. Ettől kezdve a nagymami^ nak nincsegy perc nyugta. Ä kicsi olyan, mint a higany, és ez meglátszott a kézimunkákon. A Némükötöt is meg lehet érteni, hogy nem vették át, sőt megfizettették a fölhasznált anyagot. De ugye minket is meg lehet érteni, hogy mentünk a pénzünk után. Az ötlet a vejemé volt, a kivitelezés az enyém. Elmentem a jelmezkölcsönzőbe, összeválogattam ezt a hacu- kát, és kihoztam a retúrárut. Ez szeptember közepén volt.- Októberben már az egész csa_ Iád éjjel-nappal termelte a1 kézimunkát. November óta van nyolc-tíz bedolgozónk... — Nem félsz, hogy lebuksz, ha egyszer igazoltat egy rendőr? — Ugyan, kérlek! Miná- lunk szent dolog a folklór. Csak nem háborgatunk egy „bágycsitrai embört?” SÚLYOM LÁSZLÓ Máiig őrzöm azt a néhány sort, amit özvegy Földes Mártonná egy nyári nap hajnalán azzal tett le az asztalra, hogy ideje fölébrednem, ha ki akarok menni a tóra, mert nemsokára delelnek a halak, s a kezében szorongatott füzetlapról csak úgy mellékesen megjegyezte: — a néma Mari dobta be — de nem voll semmi gúny a hangjában. Én horgászni mentem Szelídkertre, mert több éjszakán visszatérő álmom volt, hogy Harmos barátom „Egyetek halak” névre keresztelt csónakjában egy óriási pontyot fárasztok. Az álomszerű valóságban én éppen úgy nem hiszek, miit az álomban, de ezúttal nem tudtam legyőzni a hitet, ha négy-öt napra kimegyek, most megakaszthatom azt a nagy halat! Ezzél kínzóan adósom az élet, most sikerülni kell! Képes vagyok rá, most értem meg erre, különben hogy álmodhattam volna ugyanazt kétszer?... Igen. Mentem, mint a megszállott, s Terka néni is csak azért adott szállást, mert a nagy reménykedésben még könyörögni sem szégyellettem. Hogy Szelídkert gazdag község, sokan milliós vagyonok tulajdonosai, az nem csak a házakról látható, hanem abból is, szobát tem adnak ki, még ha van is elég, legfeljebb csak a napi négyszáz forintos keresettel idecsábított szőlőmunkásoknak. A szakszövetkezeti gazdák azt tartják, ne lásson bele az ő életükbe senki idegen, aki nekik nem dolgozik még egy kapavágást sem. Igazuk van, a tarka vaskerítések és a cifra emeletes házak a légié lyagesebbet úgyis megmutatják, a többire pedig ne legyen kíváncsi egy idegen. Arra is gondoltam, sokan ezért is nem ismerik a Kerti-tavat, pedig a maga vadságával, füzeseivel és nádasaival, szépen bújtatott víztükreivel ideális horgászpara_ dicsőm. Harmos barátom, aki húsz kilométerről jár ide tanaraskodni, azt mondja, „őserejű ősvíz” ez, s a parti nádas a jól fejlett szúnyogkanokkal megvédi a hétvégi vityidósoktól, ő például ezért is nem ültött agyon még egyetlen szúnyogot sem a három év alatt, mióta ide kijár horgászni. — Nagyon kérlek, -édesapám, te se tedd, nehogy egyszer parcellázni kezdjen itt is a belvárosi procc, mert nincs ami megcsípje őket — mondta fanyar humorral, s még meg is fogadtatta velem, hogy néhány szúnyognak én is engedek szívni, csak utána fújom le magam a riasztóval. Igaz, már a második üveg vodkát bontotta fel a Venyige névre keresztelt presszóban, de én nem az italtól bólintottam, hanem azért, mert a kishalak — tehát a leendő nagyhalak — táplálékára gondoltam; arra, hogy a véremmel jóllakott szúnyogoktól gyorsabban felnőnek. Megint az ő humora: — öregem, ebben folytatódik az osztálylharc, mert mi etetjük a szúnyogokat, azok meg távol tartják a termé- szétgyalázó poccot, érted?... Megint bólintottam és hallgattam. mert mindig ő a beszédesebb, ha nagy néha ösz- szefutunk és az üveg aljára nézünk. Az a baj, ritkán találkozunk, s ilyenkor mindig ünnepelni kényszerülünk, azt pedig száraz torokkal nem lehet. — Látod azt a nőt ott a sarokban? — mondta. — Itt ő volt az utolsó lány, aki igazán szeretett. Csórikám most mindenkinek a lábakapcája, mert nem józanodott ki három éve, és nem tud beszélni. Valamikor nagyon szép lehetett, de ez már nem látszik, pedig alig több harminc évesnél, de az az eszelős, nagy, fekete szem, a tört-puf- fadt arc, a csapzott haj, s ahogy remeg a kezében a pálinkáspohár, ma egy valamikori ember árnyéka. — Ő az egyetlen alkoholista nő/— mert van több is, csak azok zugivók —, aki ide be mer ülni, mert bosszút áll a főagronómuson, azzal, hogy a szeme láttára akarja magát tönkreinni. A Havas a leggazdagabb família, az ő köl- kük itt a főagronómus. Na, vele volt a nagy szerelem, még meg is szöktek, minden, mert ez a Mari a legcsóribb család gyereke volt, és így -nem engedték, hogy összeházasodjanak. Idilli románc! A srácot bedugták gyorsan az egyetemre, kibatyuzták neki a diplomát, mert elég bunkó, s na, ez a Havas amikor visz- szajött, bevitték az agronómiára, elvette egy távoli rokonukat, az is jó pénzes családból való, de az meg nem tudott gyereket szülni. Ezt a szerencsétlent itt. hozzáadták egy traktoroshoz, de mind a két gyerek a Havastól van, s amikor megtudta az ember, mi a helyzet, fölakasztotta magát. Ez a Mari egyedül maradt, mert a szülei meghaltak. az agronómus meg maradt a felesége mellett, erre ő elkezdett inni, a Havas meg állami gondozásba vetette a gyerekeket, mert a sógora a tanácselnök. Akkor aztán valami szert ivott, ami teljesen szétrágta a torkát, ezért mondták a pincérek az előbb a Néma Marit, hogy elkezdte a pálinkázást. Tudod mért mertem most ide beülni veled, s egy jó nagyot inni? Azért mert szeptembertől már nem vagyok. A második üvegből már nem ittunk, de így is nehéz volt a hajnali ébredés. Egész nap nem fogtam csak néhány kárászt, pedig nagyon akartam azt az igazi halat. Terka néni este azzal állt elő, megszólták a boltban, amiért befogadott, mert az isten sem tudja, ki lehetek. Másnap hajnalban hozta be a kapu elől azt a kitépett füzetlapot: „Tudom, hogy miről beszéltek tegnap este. Milyen igazságot szolgáltathat maga, ha megírja, és kinek? Néma Mari” Aznap még kimentem a vízre, de mintha soha nem is akartam volna megfogni azt a nagy halat, ami ázóta is kínzóan hiányzik az életemből. Úgy telt el a nap, nem is akartam halat fogni. JEVGENYIJ KOLOGYIJCSUK: Nemes párbaj Én kezdtem el a dolgot. Magam sem tudom, mi volt az részemről: tisztesség vagy ravaszság — de ellenfelem sem maradt adós. Akkor arra kértem, hogy repetázzunk. . Válaszul ő valamit súgott a főpincér fülébe. Ez kissé meghökkentett, de sebaj, én is kemény legény vagyok! Kétszer egy deci vodkát és cseh sört rendeltem. Ellencsapás következett: bodzapálinka. Ez komoly, de nem fájdalmas húzás. Mert nálam paprikapálinka volt tartalékban. A csiszolt kristálypoháron keresztül figyelmesen mustráltam ellenfelemet. ő ,,sztarkát” rendelt. Én „kijevi kisüstit”. ö pedig „vadász-vodkát”. Erre az étterem igazgatójához mentem. Amikor visszatértem, az asztalon már egy üveg „rigai balzsam” állt. Nem tudtam lepipálni ... Így kénytelen voltam bevetni a nagyágyút: eredeti jereváni töltésű örmény konyakot. Partnerem izgatottan kortyolgatta az ásványvizet. Nos, ha védekezésre tértél át, akkor mi győztünk — gondoltam, és egy üveg tiszta szeszt húztam elő aktatáskámból. ö szilvapálinkát tett az asztalra. Én bolgár rakiát. ő japán szakét. Én erre whiskyt javasoltam. O pedig: legújabb típusú eszterga-csavarmenetvágó- gépet! Erre aztán, úgy emlékszem, arcon csókoltam, kiutalást adtam neki egy vagon cementre, majd eszméletlenül rogytam le. A feladatot elvégeztem — a gyár vezetősége azonban csak holnap értesülhet róla! (Fordította: GELLERT GYÖRGY) Csató Károly: Néma Mária Arcok a múltból Arcok a múltból címmel kiállításon mutatta be a Magyar Nemzeti Galéria Plochn József fényképészmester 1848-as honvédportréit. Képeink a kiállításon készültek.
