Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-22 / 145. szám
IO Képújság 1980. június 22. Mélykék égboltozat és vörös téglafalak A Szovjetunió országainak építészeti kultúráját gondos tanulmányokkal és remek fényképekkel bemutató, fényűző szépségű albumok sorában Azerbajdzsán, Örményország, Üzbegisztán, Grúzia, Észtország és Moszkva kötetei után ezúttal a második „latin betűs balti köztársaság” ardhitekitúrális múltját és jelenlét reprezentáló kötet került az olvasók és ábrándo- zók elé. Rácz Endre inkább „miliőt” és kevésbé „portrészerűséget” vállaló fényképei valóban megragadják mindazt, amit az album címében Ígér. Elsőképp a baltikumi múlt zegzugos stílusú (román? gótikus? vagy tálán egyszerűen csak „északi”?) sokféle történelmi vihart- átélt -rigai óváros-negyedének és „beszélő épületeinek” tengerpárás hangulatait egy-egy kőcímer vagy középkori falmaradvány, sajátos ívű kapubélietek, tornyok, oszlopfők, sírkövek, cégérek és domborműves kőpadok, kilincsek, kapuk a régi céhházak és kézműves utcák (serfőző-k, kovácsok, bognárok, stb. utcái a rigai óvárosban), majd templomok és kolostorok inkább a részleteket, mint a teljességet felmutató fényképeivel. Különösképpen a színes felvételek ihlető erejűek, a rigai Szent János templom sziluettje felett derengő szürke égboltozat, az óvárosi utcarészlet párás hajnali ébredése (sehol egy járókelő), a megtöretett városfal tégláinak élénkvöröse, a lakóházak zsindelytetözetének zöldes árnyalatú avittsága, a várromok gazdag színvilága olykor egy- egy idegenforgalmi városvezetésnél többet idéz. De élménye- sek és hamgulatkeltőek a fekete- fehér felvételek is, az egyiken a rigai székesegyház 13. századi kolostorának kerengőfolyosó- jára rézsűt árad a fény. Á világosság mélytengere szinte le- begővé teszi a repedezett kőlapokon haladót, a szerzetesnek majdihogy a-sztrálteste lett, lábai eltűnnek - a fényözön ívei alatt. A fényképfelvétel akár szimbolikusan is értelmezhető, hiszen az egykori múlt eleven emlékeit járja át a fény, de ugyanakkor mindez a múlt és jelen rigai együttvalóságát. egymásrautaltságát és éltető egymásmelletti- ségét is jelképezi, A műit kövezete az áttetsző lépések alatt, a jelen világa az óváros utcáit átszövő viillainyv-ezetékeke-n. Ugyanilyen tárgyi és szellemi társulásokat mutatnak fel az eleven parkrész'ietek, a komor történelmet idéző jelenkori szobrok, akár a falusi világ fatetős paraszthiáizai, szélmalmai, kalodái és kútlkávád, bár ez utóbbi emlékek már Lettországban is inkább a skanzenekben láthatók. És mindenütt drámai erő a márványból vagy kőből, a fémből va-gv fából született emlékek szelektől és esőktől, akár történelmi viharoktól megkínzott felületein. Rácz Endre fényképeinek jelentős hányada Riga miliőit mutatja be, néhány más Césis és Bauska várromait, a rundá- lei barokk Bírón kastély részleteit és ift-ott egy-egy falusi emléket is. És mindegyik kerüli a szabványos „idegen-forgalmi felvételek” s megrögzöttiségeit és banalitásait. Mintegy a fényképek bevezetőjéül és „mellékleteként” a remek albumban egy lett építészet- történész, Andrej Holcmanisz gazdagon dokumentált tanulmánya olvasható. Az író a lett történelem eseményeinek szűkszavú felidézése után a lett építészet történeti fejlődését és az építészetileg jelentős városok patinás emlékeit mutatja be. Kitűnő alapossággal és a témában előszór magyarul, nem a turisztikai útikalauzok madártávlatú színvonalán. A gyönyörű album (és a sorozat előző kötetei ugyanígy) példaadó nyomdai színvonala bizonyítéka lehet annak is, hogy a gondos nyomdászkezek egyaránt fel tudják eleveníteni a pontos ismertetéseken túl egy- egy város miliőjét és a fényképész művészi igényét, élményeit, így ezt a könyvet kurióz volta (a tanulmány bibliográfiája orosz és lett, német és svéd nyelvű irodalmat jelöl), a remek fényképek és a gondos elemzés egyaránt élménnyé és az érdeklődők számára hasznos kézikönyvvé teszik. BODRI FERENC „Tömegkillira” és „elitkultúra 99 polgári ideológiában az elmúlt időszakban meghonosodott a kultúra „tömegkultúrává” és „elitkultúrává” történő szétválasztása. Ez a szétválasztás részben kifejezi a fejlett tőkés társadalomnak a kultúra fejlődésére gyakorolt ellentmondásos hatását, másrészt elméleti magyarázatul szolgál a valóságos kulturális folyamatok megértésének. A marxizmus és a polgári ideológia alapvetően ellentétes módon próbálja megmagyarázni a kapitalista fejlődésnek a kultúrára gyakorolt hatását. Marx világosan látta, hogy a tőkés termelés ellentmondásos folyamatokat hoz létre a kultúra, s elsősorban a művészet termelésében. A kultúra és a művészet termékei a tőkés társadalomban áruvá válnak és ezzel önmaguktól idegen értékrendbe kerülnek, ami elkerülhetetlenül a művészi alkotófolyamat válságához és egyben a művész és a közösség hagyományos viszonyának felbomlásához vezet. A műalkotás — bekerülve a tókés termelés rendszerébe — már nem képes azokat a közösségösszetartó funkciókat betölteni, amelyeket az előző korokban betöltött. De ugyanakkor a művészet mégis igényt tart erre a funkcióra, nem mond le eredendően közösségformáló és összetartó küldetéséről. S e kettősség — a valóságos folyamatok és a művészet önbecsülő vágyai — a művészet és a kultúra látszatkettősségét hozza létre. Az a művészet, amely belenyugodott a megváltoztathatatlannak vélt társadalmi folyamatok szükségszerűségébe, elfogadta a „tömegkultúra” értékrendjét. Az a művészet pedig, amely fellázadt ez ellen, s tisztán a művészet belső értékeivel akart értékelődni — „elitkultúrává” változott. A fejlett tőkés országok tömegtermelésének fokozódásával, az ún. fogyasztói társadalom feltételei között a „tömegkultúra” lehetőségei és a fennálló társadalmi status quo-t védelmező funkciói megnövekedtek, hiszen a kulturális piac nagymértékben megnőtt, az itt kialakult tömegigényeket ki kellett elégíteni. A kulturális ipar nagymértékben felduzzadt és elárasztotta termékeivel a fogyasztót.' A „tömegkultúra” az átlagember esztétikai és művészeti igényeit elégíti ki, s egyben nagymértékben konzerválja, megfelelően alacsony szinten tartja azt. A „tömegkultúra” ugyanakkor nivellál is, igyekszik átlagízlést kialakítani, megszüntetni az egyes társadalmi rétegek közötti ízlésbeli különbségeket is. Ezért látszólag hallatlanul demokratikus is, hiszen a „tömegnek” szól, kielégíti annak „jogos” igényeit. De ugyanakkor igyekszik kiirtani a kultúrában meglévő kritikai elemeket, igyekszik — Marcuse szavaival élve — „egydimenziójú- vá” tenni az emberi gondolkodást. Holott a kultúrának és főleg a művészetnek elidegeníthetetlen tulajdonsága a valóságra való állandó rákérdezés, a társadalmi jelenségek állandó kritikus szemlélete és az ítéletalkotás. „tömegkultúrában” ezek a tulajdonságok megszűnnek, igy maga a kultúra a fennálló viszonyok burkolt apológiájává, a kritikai szellem megszün- tetőjévé válik. Az „elitkultúra” látszólag védelmezi a művészet és kultúra született jogait, de mivel a valóságos társadalmi folyamatokon kívül és csak annak ellenében működhet, hatásszférája leszűkül, s legfeljebb csak egy szűkebb értelmiségi réteg igényeit elégítheti ki. Mivel társadalmi bázisa és hatása végtelenül leszűkül, úgy önmaga a fennálló társadalom számára is veszélytelenné válik: csak beavatottak kódolhatják üzeneteit. A kultúra, kettőssége így végső fokon a kultúra eredeti funkcióinak kimerülését és lehetetlenülését jelenti. A fejlett tőkés viszonyok nem marxista kritikusai — Marcuse, Galbraith, Mills, Gorz és mások — igyekeztek feltárni a fogyasztói társadalomnak a kultúrára gyakorolt romboló hatását, de nem láttak megoldást a kultúra eredeti egységének helyreállítására. A marxizmus abból indul ki, hogy a tőkés társadalomban végletekig kifejlődő elidegenedési folyamatok, így a kultúra elidegenedése történetileg feloldhatók. A kommunizmus, mint a visszavétel nagy történeti korszaka feloldja a fejlődés antinómiáit. Azonban ez a fejlődés valóban csak történeti léptékben képzelhető el. Hiszen a fejlődő szocializmusban a kultúra előbb vázolt ellentmondásai (a kultúra és árutermelés antinómiája) részben megmaradnak, újratermelődnek, és csak a társadalmi fejlődés hosszú történeti folyamatának szükségszerűségével oldódnak meg. ízlés- kultúránk differenciált, minthogy differenciált társadalmi struktúránk is, így a kulturális termelés és fogyasztás szükségszerű szintjei tovább léteznek. De míg a fogyasztói társadalom „tömegkultúrájának” alapvető célja a kritikai magatartás elvetése, a társadalom célja ezen magatartási formák erősítése. Tehát nálunk a polgári értelemben vett „tömeg”- és „elitkultúrának nincs meg a szocializmus céljaival és feladataival magyarázható értelme. álunk legfeljebb rétegkultúrák különböző szintjeiről lehet beszélni/amelyek különböző fogyasztói igényeket elégítenek ki, mindig fenntartva a célt a „magasabb”, értékesebb kulturális szinthez való közeledésben, vagyis tudatosan vállaljuk a kulturális „mobilitást”, az előrelépést, ellentétben a „tömegkultúra” nivelláló és konzerváló hatásával. MIKECZ TAMÁS Hortobágy Vencsellei István felvétele PÁKOLITZ ISTVÁN: Románc Zöldcsütörtök hajnal óta Bimbózik a gyöngyharmatos babarózsa Mielőtt a nap feljőne Rózsabab-menyasszonyka lesz belőle Énfelőlem gondolkodik Éjjel-nappal két karomba kívánkozik A szívem tízezer éve Áléi áldó égi-földi szerelmében Nem futhatok, ő se szökhet Rabja vagyok — és a foglyom mindörökre Rózsababa virágozzál Holtomiglan-holtodiglan csókolgassál J. Ziszkind: Egy csokornyi kettes és egyes Szerb házi múzeum egy pomázi lakásban Nyári Károly több mint három évtizede gyűjti Po- máznak és környékének szerb nemzetiséggel kapcsolatos tárgyait, festményeit, könyveit és iratait. Lakása valóságos múzeum. A nagy értékű festmények, ikonok és iratok rendezése a szerb családból származó nyugdíjas napjának nagy részét kitölti. — Borja — szólt Jelena Jakovlevna a férjéhez — egy kérésem van hozzád... — Nos — dörmögte Borisz Pavlovics, felpillantva az újságból. — Tudod, holnap szülői ér. tekezlet lesz az iskolában, én meg pont arra az időre vagyok bejelentve az orvoshoz a rendelőintézetbe. Menj el, kérlek, te ,az iskolába. — Én?! csodálkozott Borisz Pavlovics. — De hiszen mindig te jártál. — Holnap nem mehetek. Másnap Borisz Pavlovics munkaidő után elment a szülői értekezletre. Bejött az osztályba a tanárnő. Egy karcsú, platina- szőke nő, aki inkább hasonlított egy diáklányra, mintsem osztályfőnökre. A szülök körbefogták, és akárcsak a diákok — egymás szavába vágva — kérdésekkel halmozták el. De ő nyugodt és ellentmondást nem tűrő hangon lecsendesítette, és a par dókba ültette őket. Aztán beszélni kezdett. Borisz Pavlovics szórakozottan hallgatta, míg egyszer csak a tanárnő ezt mondta: — ... Aki leginkább aggaszt engem, az Szemjonov. Itt van valamelyik szülője? — kérdezte a tanárnő. — Én vagyok! Borisz Pavlovics fülig pirult, és — miközben felállt — beütötte térdét a padba. — A maguk fia, Szemjonov elvtárs, nagyon nyugtalanít engem. Tavaly tanult és kielégítően viselkedett, az idén viszont mintha kicserélték volna! A magaviseleté, és a jegyei, és dohányzik is! — Dohányzik? — kiáltott fel csodálkozva Borisz Pavlovics. — Igen, dohányzik! Kérem önöket, Szemjonov elvtárs, hogy a legkomolyabban foglalkozzanak vele! Azt a csokorra való kettest és egyest pedig, amit összegyűjtött, ki kell javítani! Az iskolától erőc kocogással futott hazáig Borisz Pavlovics. Az ajtót a mit sem sejtő Valerka nyitotta ki. Még örült is a hazatérő apjának, de az örömét nyomban le- hervasztotta a két pofon, amit kapott. — Dohányzás!.... Tűrhetetlen magaviselet!... Egy csokorra való egyes meg kettes!... — ordította az apa, miközben a harmadik pofont igyekezett lekeverni, de Valerka — aki bokszszakosztályba jár — egy balra elhajlással kitért az ütés elől. — Mi történt?! Mi ez a kiabálás? — szaladt ki az előszobába Jelena Jakovlevna. — Mi történt! — utánozta a feleségét Borisz Pavlovics. — Ez a gazember cigarettázik, összeszedett egy halom kettest meg egyest és illetlenül viselkedik. — Istenem, te dohányzol?! — hanyatlott le a székre erőtlenül Jelena Jakovlevna. — Nem! — zokogott fel Valerka. — Már leszoktam róla. — És a csokornyi kettes meg egyes? — folytatta a nyomozást az apa. — Nincs énnékem semmilyen csokrom — szipogott Valerka. — Nincs? kérdezte bizalmatlanul az apa. — Egyesem nem is volt. — És kettesek? — Hát, ha nagyon forszírozzuk... Egy volt... De kijavítottam. — Hogy javítottad ki? — Hát, a naplóba húztam egy vonalkát és négyes lett belőle. — Bandita! — ordította Borisz Pavlovics. — A fiam egy bandita! — Nem értem — húzta fel a vállat Jelena Jakovlevna. Egy hete voltam az iskolában, és Olga Nyikolajevna majdhogynem dicsérte őt. — Olga Nyikolajevna? — kérdezte Borisz Pavlovics. — Hát persze. Olyan fekete hajú, már nem egészen fiatal, szemüveges nő. — A fészkes fenét! Egy világos szőke nő. A frizurája divatos. És egyáltalán nincs szemüvege. — És hogy hívják? — kérdezte a lassan magához térő Valerka. — Tudja az isten! De nem, várjunk csak, várjunk csakúgy rémlik Anna Petrovná- nak... Igen, Anna Petrovna! — Éljen! — ordított fel Valerkq., és egy szempillantás alatt felszáradtak szeméből a könnyek. — Hát akkor te a negyedik B-ben voltál! Ott is van egy Szemjo- nov. — És te hányadikba jársz? — kérdezte zavartan Borisz Pavlovics. •— Már réges-rég az ötödikbe! — mosolygott lenézően Valerka. — Ötödikbe?! — csoládko- zott az apa. — Az ördög vigye el, hát miért nem figyelmeztettél erre előbb?! (Fordította: Juhász László) Pravoszláv egyházi oltárkendő, amely Jézus sírbatételét ábrázolja
