Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-15 / 139. szám
io Képújság 1980. június 15. é o Fentről, felülnézetből, idilli település Szigliget, újonnan épült (most épülő), s tegnapi házai az egyformaság látszatát keltik. A hegyről (ahol a töredéknyi várrom áll) lejöveit mindinkább arcuk lesz a házaknak: a főutca — modern fürdőszobás hajlékaival — maga a jelen. Két-háromszáz méterre mögötte — vályog- fialaival, s nádtetőivel és hunyorgó ablakaival — a tegnapi zsfellérsor bújik meg. Az egykori lakók tehetősebbjei már átköltöztek a jelenbe. Nincs, ami odakösse őket — még emlékezni sem igen akarnak arra, ami volt... Ezért is tartok egyenesen a jellemnek. * e Már-imár feladom. Könnyű olyan emberről írni, akivel sok minden történt, színes egyéniség, aki patakzóan mesél magáról, másról, de 'mennyivel nehezebb olyasvalakiről, aki hétköznapira méretezett életet él, eseményeinek künduló- és végpontja a mindennapos munka. A hétköznapira méretezett élet is lehet érdékes, gazdag, mint alhogy Bakos Elemér géplakatos élete is az. A háttér ezúttal nem a munkahelyi műhely, hanem az otthoni környezet. Az udvar — második műszakra alkalmas fészerrel .szerszámokkal. A fészer tetőzete alatt zöldre festett kistrak- tor szuszog, mögötte csönlő- szerű gép nyújtogatja a nyakát. Bakos Elemér mellettük áll, nézelődik. Nem tennivaló után, hiszen láthatóan tudja, miit alkar, töprengése a módosító gondolaté: „hogyan lehetne még hasznosabbá tenni őket”. — Ezek azok a szerkentyűk, amikről tegnap este beszéltem — mondja tovább töprengve. — A kistráktor is saját gyártmány? — Az is. — De hát... — indulna el csodálkozásom. Legyint. — Nem nagy dolog, csak megfelelő alkatrészek kellenek hozzá. Alapjában véve én egy szerencsétlen ember vagyok. Ami a szívemen, az a számon. A hozzám intézett kérdésekre őszinte választ szoktam adni. Mindenféle hátsó gondolat, beszéd közben elejtett, finom célzás, kétértelmű utalás — számomra ismeretlen fogalom. Persze ebből aztán rengeteg kellemetlenségem, bajom szármázott. Például, találkoztam egyik ismerősömmel. Csak úgy futtában odaveti: — Üdv, hogy szolgál az egészséged? — és már lépne is olajra. Elcsípem hát a karját. — Mit mondjak? — válaszolom. — Nagyjából egészséges vagyok. Igaz, gyakran szúr az oldalam, a bal szemhéjam rángatózni szokott. Ha viszont nem bugyolálom be jól a nyakam... Ismerősöm ekkor közbeszól: — Miért mondod el ezt nekem így, töviről hegyire? — Aztán ránt egyet magán és faképnél hagy. — Hát nem lehetetlen ember az ilyen? ő érdeklődött, én csak válaszoltam. Volt egy lány, akit nagyon Tamás Menyhért: Szerszámok fogságában — Ez az, megfelelő alkatrészek. — A motorja Trabant motor, aiz egyik hengere kikönyökölt, megjavítottam, s azóta ás (öt éve) hibátlanul szolgál. A kormányát (Zsiguliról) a keszthelyi szervizből szereztem. Még kombájnal- kiaítrész is van benne. — Mire szolgálnak? — Szőlőművelésre. Van nyolcszáz négyszögöl szőlőm. — Akkor nagy szolgálatot tesznek, a szőlő munkaigényes — mondom, inkább hallomásból. — Nagyot bizony. A szőlő egész embert kíván, s mivel én csak munka után érek rá, masinákkal egészítem ki magam. Kézierővel képtelen lennék megművelni. Munkaerőt pedig egyre nehezebb szerezni. Ha netalán elvállalja valaki, annak bort is kell hozzá mérni, különben nem dolgozik. Ha innivalót káp, akkor azért nem dolgozik. Jabb, ha az ember maga végzi el a munkát. — Miután hazaérkezett a munkából. — Sötétedésig. — Mindennap? — Mindennap. Szabadszombat, nem szabadszombat, egyremegy. Legtöbbször vasárnap is. Az ágazat megvallva nem szeretem a kettős ünnepet sem. Az el9Ő napot még valahogy kilábalom, de a másodikkal már nem tudok mit kezdeni. Ha nem a szőlővel, akkor más valamivel foglalatoskodom. Ami éppen a kezem ügyébe esik. — Miikor pihen? — szeretném kiszabadítani a szerszámok fogságából. — Éjszaka, amikor alszom. — Szabadságát mivel tölti? — Munkával — mondja. — Minden évben? — Néha átruccanok Tihanyiba, Zalakarosra, vagy Hévízre. Nemrég jártunk Jugoszláviában. — Utoljára mikor üdült? — Üdülni? Ki ér rá üdülni? — A Balatonban miikor fürdött utoljára? — Nem is tudom, öt-hat évvel ezelőtt. Nem kedvelem a Balatont. Hideg a vize. — Jugoszláviából mire emlékszik? Elidőzik. Gondolatait visz- szaküldi a tengerpartra. — Az első három nap kellemes volt. A negyediken elfogott a honvágy. Estéink elviselhetetlenné váltak, szüntelen a gyerekekre gondoltunk. A sátrat, amiben aludtunk, legszívesebben Szugligeti g toltam volna. Hiába no, nem szoktuk meg még a távolságot. — Pedig az autó már megvan hozzá. — Megvan. Egyelőre a közeli hódításokra használjuk. Egyszer talán tovább is merészkedünk. Q A beszélgetés (papíron) látszatra könnyen sűrűsödik párbeszéddé. A mondatok közé valójában hosszú szünetek ékelődtek. Azt sem mondhatnám, hogy megrostálja a szavakat, használatukat sem tekinti hiábavalónak. Hallgatásain nehéz eligazodni. Valahányszor (bár 'nem bizalmatlan) az volt az érzésem, valami miatt nehezen oldódik. Igen, igen, ad igazat tekintetével, aztán megtoldja szótlansággal. Sok kudarc érte volna? Vagy mégis bizalmatlan. Az is lehet, szemérmessége tartja vissza a kitárulkozástól. Amennyiben így van, az én kudarcom is... Nem marad más hátra: kettős életformáját járom körül. Szándékosan nem használom a kétlaikSság fogúimét, mivel nem 'mindenki egyformán értelmezi, akikre mondják, sérelmesnek tartja, aki mondja, rosz- szabb hangsúllyal mondja. És azért sem használom, mert Bakos elemér nem a földnek hátat fordítva érkezett az iparba (noha a két lakiakhoz hasonlóan él), szakmája kamaszfejjel tanult szakma — nehéz inasévekkel. Mayer Isitván keszthelyi géplakatos- mester műhelyében szabadult. Kísérleti gazdaság, bánya, termelőszövetkezet, állami gazdaság után került jelenlegi munkahelyére, a Ba- latonfielvidéki Víztársulathoz, ahol ötödmagával a kotrógépek, dózerek, személy- gépkocsik javítását végzi. Harminc éve dolgozik. És faggatom tizedjére is. — Rosszat, sem panaszlót nem mondhatok. Amit csinálok, ahogy élek, kielégít. o Megpróbálom megközelíteni: az az embertípus, aki a munkáján keresztül igazodik a közösséghez, világhoz. A munka ad célt és értelmet az életének. Ml az, amit belülről is magához igazit ebből a világból? Mindazt, amit munkája gyümölcseként birtokba vett — ami jelenlétével megszabja gondolatait. Amit még nem vett birtokba, azt is elérhető közelségbe helyezte. Karnyújtásnyira. A birtokba vétel nagyobb része az a felújított ház, amelyben családjával együtt lakik, amely sem kívül, sem belül nem hasonlít a régi falusi házakhoz. Szobáiból, udvarából nem hiányzik semmi. Miért hát mégis a nagy igyekezet ? — Amíg talpra nem állnak a gyerekek — mondja. — Már lábadoznak — mondom én, tudva, hogy a két fiú (Budapesten tanul) szakközépiskolás, a kislány hetedikes. Szemében apai számadás gyűlik. — Lábadoznak, de az a lábadozás elhúzódhat. Attila ugyan már az idén végez, de fejébe vette, hogy utána beiratkozik a jogra. A kisebbik fiú közlekedés-gépészeti szakközépiskolába jár, a harmadik még nem döntött.* — Ha összehasonlítaná gyermekkorát az övékével... Megelőz: — Akárhogy hasonlítga- tom, a végeredmény ugyanaz: a tehetősebbek életét élik. Elevenek az eszük más srófon járatos, mint amilyen a miénk volt. És messzebb is látnak. Tudnák és mernek Vitatkozni. Vitatkozni és nem vagdalkozva feleselgetni, anélkül, hogy sértő szó hagyná el a szájúikat... — A holnapi (vasárnapi) program? — terelem a beszélgetést az ünnepre. Fejét az ég felé billenti. — Jó időnk lesz. Szőlő- munkára való idő. — Annak ígérkezik — mondom, közben másodszor is arra gondolok: szeretném kiszabadítani a szerszámok fogságából. Csak attól tartok, hogy a szerszámokkal együtt arra az időre a kezét is elvesztené... Germán Drobiz: Szerencsétlen ember szerettem. Ügy terveztük, összeházasodunk. Egyszer csak megkérdezte: — Mondd, ugye nincs nálam szebb lány a világon? — Hogy kérdezhetsz ilyet? — mondom neki. — Van. Kicsit pisze az orrod, a füleid elállnak és a nyakad is hosz- szú. De én így szeretlek, nekem te így kellesz, senki mással nem cseréllek... Nem hallgatott végig, elment, nem is köszönt. Hogy miért — nem tudom. Elvégre ő kérdezett, én csak feleltem. Nemrég gyűlés volt a műhelyben. Szlávka, a barátom került terítékre, italozás miatt. — Kérem, ne ítéljenek el szigorúan — mondta Szlávka. — Én eddig még soha nem rúgtam be. Ez volt az első eset, ő is tudja bizonyítani — fordul felém és rám mutat. — Ugye, hogy ez volt az első? — Mindjárt kiszámolom — válaszolok. — Tavaly a születésnapomon beszeszeltél, aztán ittas voltál az ifjúsági parkban, egyszer lent a klubban... aztán... egyszóval... összesen hét alkalom, amiről én tudok. Szlávka azóta látni sem akar. Hogy miért — nem tudom. Pedig ő kérdezett, én csak válaszoltam. Egyszer meg megyek a parkban, látom, hogy egy bőgő kis srácot rángat az anyja. Amikor meglát, azt mondja a gyerkőcnek: — Ha nem hallgatsz anyucira, ez a bácsi beledug egy nagy zsákba és levisz a pincébe! Ugye, bácsi elviszi ezt a rossz fiút? — Nem, nem viszem el. Nincs zsákom, a pincét sem keresgélem, mert nem érek rá. Moziba sietek. — Nem sül ki a szeme? Nem ért a gyerekneveléshez, csak fecseg itt összevissza! Megsértődött. Hogy miért — nem tudom. ...Ezt a kis történetet bevittem a szerkesztőségbe, letettem a szerkesztő asztalára és így szóltam: — Véleményem szerint ez a világirodalom legszebb elbeszélése. Jobbat ön még soha, senkitől nem olvasott. Igaz? — Téved. — Olvastam — mondta a szerkesztő, miután gyorsan átfutotta a kéziratot. — Ez az írás ötlettelen, a cselekmény bonyolítása erőtlen, a mondatok szárazak, a téma csak oda van kenve! Átöleltem és megcsókoltam a. szerkesztőt. Ö az én emberem! Ami a szívén, az a száján! A kérdésekre mindig őszinte választ ad. Mindenféle hátsó gondolat, beszéd közben elejtett, finom célzás, kétértelmű utalás — számára is ismeretlen fogalom. Alapjában véve ugyanolyan szerencsétlen ember, mint én. Te jó ég, mennyi kellemetlenség vár még rá az életben! Fordította: Kiss György Mihály Handel Judit Féner Tamás fotója „A lenini kulturális forradalom útján” címmel rendezett fotóművészeti kiállításról. SZARKA JÓZSEF: Pannónia Janus szemében régi fény, derű, vad búzatáblák víg szerelme ráng, ölni kész germán törzsek oldalán, sarjadt itt szép arc ún a zsenge fű. Etelköz nyughatatlan álma ég, a pusztán, kint, hol párna-szél zuhog, arcokra szöknek játszi csillagok, ha városokra költöz ik az éj... Makrisz Zizi mozaikja Csendélet
