Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-14 / 138. szám
a Képújság 1980. június 14. Hetvenöt éve lett rendezett tanácsú város Szekszárd „Tolnavármegye közönségének! Boda Vilmos és társai szekszárdi lakosok és birtokosok részéről előterjesztett Szekszárd nagyközség képviselő testületének múlt évi szepte’mber hó 19-én 77. sz./ám', a tatt .ésa vármegye közönségének múlt évi november hó 23-án tartott közgyűlésében 551. közgyűlési sz ám . a latt . hozott határozata támogatási kérelme alkalmából az 1886; évi XXII. t. c. 150. §-a alapján Szekszárd nagyközségnek rendezett tanácsú várossá való alakulását ezennel megengedem. (...) Budapest, 1905. június 17. Tisza" Mezővárosból nagyközség Múlt század végi fénykép a Garay térről. A ma látható épületek, valamint a szobor, már álltak. Nem volt viszont útburkolat és mai értelemben vett közvilágítás. Volt viszont a szobor mögött egy kerekes kút, valamint a sarkon egy fabódé. 1848 előtt Magyarországon a pusztákat nem számítva négyféle lakott hely volt: a szabad királyi város, amely közösségében nemesi joggal rendelkezett, a mezőváros, amelyben országos vásárt tartottak, de a földesúr úriszéke alá tartozott, a közbirto- kossági nemes község és a falu. Szekszárd — több más megyebeli helységgel — mezőváros, földesura a Tereziá- num (egyetemi alapítványi uradalom) volt. Mivel a nemesi jogokat kiterjesztették 1848-ban, felemás helyzet alakult ki: a földesúr hivatalosan már csak bizonyos gazdasági téren szólhatott az ügyekbe, a bíráskodás joga hol a császári hatóságot, hol a megyét vagy a járást illette. 1871-ben, majd 1876-ban megszüntették a mezővárosokat: egy részük viszont olyan nagyközség, amely „a törvényhatóság által rábízott teendőket saját erejéből teljesíti”; vagyis magyarán szólva egyszerű végrehajtója mindannak, amit fölötte határoznak. Szekszárd 1061-től 1871-ig mezőváros, ezután mintegy harminc évig nagyközség volt. Jellemezte ez Tolna vármegye elmaradott gazdasági fejlődését, hiszen a környező megyék székhelyei már mind törvényhatósági jogú, vagy szabad királyi városok voltak. Kaposvár rohamléptekkel fejlődött, Székesfehérvár is nagyot lépett előre, bár érezte a metropolissá nyújtózkodó Budapest közelségét, Pécs lakossága 1905 körül már ötvenezer volt. Szekszárd — ipara, kereskedelme alig lévén — legnagyobbrészt szőlőművelésének köszönhette hírnevét. A fi- loxéra előtt már tárt hódított a tőkés szőlőművelés és az 1880-as évekre a szép termésátlag és kitűnő minőség az ország határain túl is ismertté, kedvelné tette a szekszárdi vörös bort. A viszonylagos gazdasági fejlődés azt eredményezte, hogy 1885—86-ban a nagyközségi képviselőtestület szavazásra tette fel a kérdést, legyen-e rendezett tanácsú város a megyeszékhely vagy sem. A képviselőtestület megoszlott: fele igennel, féle nemmel szavazott, s így — a sors furcsa szeszélye folytán — a régi földesúr, a Tereziánum, ismét döntőbíró lett. Tekintélyes földbirtoka lévén, félt az esetleges nagyobb adóteh értől, nemmel szavazott, s ezzel a nemsokára jelentkező fíloxéra miatt harminc évre eldöntötte Szekszárd jogállását. 1905 elején — ahogy a helybeli Tolnavármegye című lap írja — „minden párt szent és nemes gondolata” volt „Tisza fejét nyaktilózná”, majd néhány sorral lejjebb már nem elégszik meg ezzel, egyenesen hazaárulónak nevezi. Hogy fogadták a közutálatnak örvendő Tisza ajándékát? Érdemes egy pillantást vetnünk az egykori Tolna megyei újságokba. Földvári Mihály a Tolnavármegyében így ír: „Szekszárd nagyközség egy határkőhöz érkezett, melyet bátran a civilizáció kapujának nevezhe.únk. E határkö- vöo innen hosszú és kínos Golgotháját futottuk be a kisszerűségnek és maradiság- nak, az ósdi és kezdetleges patriachalizmusnak, melynek vasnál is erősebb korlátái, hagyományai és fálszegségei bénító súllyal sorvasztották anyagi és szellemi erőinket. A határkövén túl pedig egy szép jövő tágas és tetszetős szemhatára nyílik meg előttünk, tele reménységgel, tetterővel és alkotásvággyal, melyek mind egy közös nagy célban futnak össze és a közös nagy cél: Szakszárdot jelentőségéhez és hivatásához méltó várossá fejleszteni.” A Közérdek 1905-re visszatekintve már kételkedik: „Szekszárd város június 17Mindennek persze mélyebben gyökerező okai voltak. A fejlődő kapitalizmus kiélezte a tőke és munka közti ellentétet, amely részben a bűnözésben, részben — magasabb szinten — a társadalom megváltoztatását is célzó mozgalmakban csapódott le. Egyre-másra lángolnak fel a megyében a sztrájkok, 1905. A düh oka — sok egyéb mellett az volt, hogy a parlament ülésrendjének szabályait akarta .megváltoztatni, az ellenzéket visszaszorítani, ebbe azonban beletört a bicskája: 1905 tavaszán ,már a legelszántabb kormánypártiak is politikai hullaként emlegették. Az országban kormány-, majd politikai válság alakult ki és a már ekkor is mindent meggondoló, mindent' megfontoló Ferenc József testőikapitányát, Fejérváryt nevezte ki miniszterelnökké június 18-án. Tisza István — aki természetesen ezzel nem véglegesen bukott meg —, részvétlenül fogadta a döntést, olyannyira, hogy még előző nap is ráért apró-cseprő ügyekkel foglalkozni. S ezek közül egy volt Szekszárd rendezett tanács iránti kérelme, amelyet június 17-én hagyott jóvá. Ugyanaznap a Szociáldemokrata Párt lapja, a Népszava egyik cikkének címében már azt kérdezte az orosz példa nyomán: „Lesz-e forradalom?” én lett nagykorú. (...) Egyébként majd elválik, hogy nem korán nagykorúsította-e gróf Tisza István.” Nem volt véletlen ez a bizonytalanság. Szekszárdnak ókkor csaknem tizenötezer lakosa volt, de ezen túl kevésben hasonlított a korabeli fejlődő városokhoz. Nyomorúságos számyvasútja késéseiről legendák keringtek, utait, bár építgették, vesekő ellen lehetett ajánlani. A Séd — amely azóta is örök téma — gyakran a fertőzés veszélyével fenyegetett: minden szemét és melléktermák Maxima Cloacája volt. Városias külsőt alig néhány épület adott, azonban ezek előtt is falusi élet zajlott. A köz- biztonság gyenge lábon állt, erről írta a költő: „leszáll a tolvajoknak a kedves éj, leszáll a csősznek terhes éj”. Verekedés gyakran előfordult, sőt nem egyszer a be- törők-rablők tűzharcot is vívtak a javait védő gazdájúnius végén ötvsn pusztán tízezer arató tagadta meg a munkát 1/11 aratórász helyett 1/8-ot követelve. A Tolnavármegye Véres aratás című cikkében arról tudósít, hogy „a hangulat a sztrájkoló munkások között forradalmi. A nép anarkikus elveket vall. A földosztást hirdetik.” (azt természetesen mondanunk sem kell, hogy kinek a szemében lehetett ez anarchia...) Mezőhegyesről „530 pár aratót” hoztak sztrájktörőnek, akik 14. századnyi katona és 40 csendőr védelme alatt tudtak csak aratni. Szekszárdon, a kaszinó építkezésénél „nyugszik a vakolókanál”, mert a kőművesek nagyobb bért és tízórás (!) munkaidőt követeltek. 1905 végén, 1906 elején, néhány hónapon belül a tömeget kétszer oszlatta szét szuronyrohammal a megye- székhelyen a csendőrség. Néhány gúnyos megjegyzésen és alig titkolt félszén kívül azonban mit sem törődtek a „szocialistákkal” a város urai, a virilisták (legtöbb adót fizetők.) A városi képviselőtestület felét adták a törvény szerint, az irányítás tehát az ő kezükben volt. Többnyire a megyei-városi adminisztráció tagjai, ügyvédek, földbirtokosok, a bankok részvényesei, vállalkozók, esetleg iparosok, kereskedők. Szeptember másodikén a polgármesteri székbe dr. Hirling Ádám került, aki a városnak 1884 óta volt főjegyzője. Bár „a választást Mayer Gyula dr. és társa megapellálta — választási csalás miatt —, de a vármegye jóváhagyta”, ezután rendőrkapitány-, majd főjegyzőválasztás következett. A szervezési és egyéb szabályrendeletet az év végén tárgyalta a képviselő- testület, s a Közérdek méltán állapítja meg, hogy abban „inkább a polgári elem dominál”: nyilvánvaló volt, hogy nem a Benedek-szurdiki barlanglakások és a kapa alatt görnyedező napszámosok érdekei szerepelnek majd Pedig sokan észrevették, hogy nemcsak a virilistákból áll a város. Közülük egyik volt Babits Mihály, akiről — vannak még véletlenek — éppen a rendezett tanácsot hírül adó újságszámban az alábbi hír jelent meg a Tolnamegyei Közlönyben: „Tanári vizsga. Babits Mihály, néhai Babits Mihály táblabíró tehetséges fia, a középiskolai tanári vizsgát a magyar és latin nyelvtani szakból kitűnő sikerrel tette le.” Ugyancsak ebben a számban, az Eljegyzések rovatában számol be az újság dr. Dienes Pál és dr. Geiger Valéria jegyváltásáról. Nem első helyen, hanem a gazdag — korabeli szóhasználattal „törekvő” — polgárságé. sokkal később megtudjuk, hogy Dienes Valéria — hiszen így ismerjük ma — doktori értekezése Valóságelméletek címmel és „bár terjedelmére csak 63 oldal, mégis kevés szóval, súlyos gondolatokat tartalmaz”. Ha Geiger Gyula ügyvéd és hírlapíró lányáról hitte is valaki, Babits Mihályról bizonyára alig, hogy a város büszkesége lesz. Más volt ekkor, s lett később a díszpolgári cím várományosa: Bezerédj Pál, aki a selyemhernyó-tenyésztés fellendítésével sokat tett a város érdekében, s ezért 1909— 1910-ben ő lett az első díszpolgár. gyeszékhely fejlődését. 1920- ban lakosságának lélekszá- ma ugyanannyi, mint a várossá alakuláskor, társadalmi képe pedig a felszabadulásig mozdulatlan. A város fejlődése — bárki láthatja — csak a legutóbbi időben felel meg annak, amit már 75 éve kívánt, akart mindenki, aki szerette szülő- vagy lakóhelyét, Szek- szárdot. Mindehhez azonban gyökeres társadalmi-gazdasági átalakulásnak kellett végbemennie. TÖTTÖS GÁBOR Fotó: Bakó Jenő Nagykorúság? Határkő? val. >y A nép anarkikus elveket Kishír és díszpolgári dm í Az új szekszárdi városközpont egy része Tegnap és ma A rendezett tanács, noha kedvezményekkel és önállóságot biztosított a városi vezetésnek, nem hozta meg a rohamos fejlődést. 1913-ban már a nagy költségek miatt a nagyközséggé való vissza- alakulást tömegmozgalom követelte. Úgy látták — nem kevés joggal —, hogy a rendezett tanács a gyakorlatban csak az adminisztráció . nagyobb fizetését — s ami ezzel jár — az ő nagyobb adóterhüket jelenti. A világháború azonban közbeszólt. Ezer más, véreskönnyes gond terhelte az arcokat és vetette vissza a me-
