Tolna Megyei Népújság, 1980. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-11 / 109. szám
10 KÉPÚJSÁG 1980. május 11. Vendégségben Gárdonyinál IRODALOM Vállalati költő Közeledett a nyár, szemüvegben negyven fokos volt a meleg. A Huncutka és Téglakeksz irodájában élesen felberregett a telefon. Huncut Habarcs, a vállalat igazgatója felemelte a feljét íróasztaláról. — Szervusz, Habarcs — hallotta a vonal másik végéről a vállalati központ hangját. — Mi újság? Huncut Habarcs körülnézett szobájában. A képek a helyükön voltak, mindössze a három napja itt lakó piaci légy kapott hőgutát. — Semmi különös — válaszolta. — Változtatjuk a termelési szerkezetet és javítjuk a minőséget. — Nagyon helyes — hal- lottszott a vonal másik végéről. — De most nem erről van szó. — Értem — mondta Huncut Habarcs és megtörölte izzadó homlokát. — Rögtön gondoltam. Nos, elmondhatom, hogy a munkahelyi demokráciát az elmúlt hónapokban 104 százalékra teljesítettük, a teljesítmény szerinti bérezés pedig a tervezettet meghaladó módon emelkedett. — Mondtam, hogy nem erről van szó — szólalt meg ismét a telefonkagyló. — Van itt egy költő. Vegyétek fel a Huncutka és Téglakekszbe. Használható fiú, ráadásul a vejem. Huncut Habarcs ismét körülnézett a szobában, de a piaci légy nem mozdult. — Ne haragudj kérlek alássan — kezdte a megnőve. kedett vállalati önállóság stílusában —, de mit kezdjek én egy költővel. — Tehetséges fiatalember — mondta a központi após. — Tud időmértékes verseket is írni, normásnak bizonyára beválna. Huncut Habarcs nagyot sóhajtott. Eszébe jutott, hogy tegnap küldött el két adminisztrátort, mert növelni kellett a hatékonyságot. — Éppen egy vállalati költőt kerestünk — szólalt meg röviden, ám annál hatékonyabb gondolkodás után. — Most fogalmaztam magam_ ban a hirdetést. Úgyhogy igazán a legjobbkor jött az ajánlatod. — Nagyon jó — hallatszott ismét a telefonból. — Használható a fiú, de kicsit lusta. Légy szíves, legyen rá gondod, hogy mindennap megírjon két verset. — Ez csak természetes — mondta Huncut Habarcs. — Még témákat is adok neki... Csak egyet kérdeznék, ha lennél olyan szíves... Meddig maradna nálunk a költő? — Nem sokáig. Fél év múlva úgyis nyugdíjba megy. — Egy ilyen fiatal fiú? — hűlt el a meleg ellenére Hun. cut Habarcs. — Bizony. Manapság az ilyen fiatal fiúk is közel hatvanévesek — mondta a központi após, majd letette a kagylót. Huncut Habarcs megtörölte izzadó homlokát. A piaci légy kajánul nézett rá a szeme sarkából, majd a „Sej, haj Boldizsár...” kezdetű nóta dallamára zümmögni kezdett. FÖLD S. PÉTER Aki Egerben jár, ne felejtse el: szívesen látja Gárdonyi Géza. Ö és mégsem ő. A falak, a bútorok, a könyvek, amelyek között élt; — őt magái a látogató viheti be az öreg házba, ha olvasója áz írónak, s a könyvei nyújtotta élményt, emléket, ilyeténképpen Gárdonyi szellemét viszi magával. A városból Noszvaj . felé vezető út a vasúton át a vár fölé kanyarodik. Ott a kanyarulatban, ahol a legszebb a kilátás a várra és a városra, könnyen megtalálható Gárdonyi kapuja: jobb kézről, föntről hívogat, s tábla is jelzi — a róla elnevezett utcában a 28. szám alatt. Egyszerű ház, szép kertben. Mint a régi falusi házak, végével néz az utca felé, arra merőlegesen húzódik be a telek mélyére. Középen a bejárat — két oldalán emléktábla — s a helyiségből balra, s jobbra nyílik egy-egy szoba. A bal oldali néz az utca felé. Kezdjük ott a látogatást — Gárdonyi is ott kezdte a regényírást, amikor — a karádi, devecseri és sárvári tanítóskodását követően — a szegedi újságíróskodást otthagyva Egerbe költözött 1897-ben. Ott írta az Egri csillagok-at 1897. november 9-étől 1899. október 26-áig. íróasztala az utcára néző két atüak között áll. Középen a tintatartó — mellette Jókai képe, amit néki dedikált —, balról az asztalhoz épített nagy óra, jobbról lámpa áll. Ha félrehúzódott balra, vagy fölállt, s odalépett az ablakhoz, elé tárult regényének tárgya: a vár. Tőle jobbra a minaret nyúlik föl a város házai közül. A szobában rézágy. Szekrény, amelynek ajtajára képet festett —, s festményei szerte a falakon. S itt a pianino, a hegedű, amelyen játszott — ezenkívül fuvolázótt, s cimbalmozott is. Itt látjuk az Egri csillagok számos hazai, s idegen nyelvű kiadását. Később aztán a hátsó szobában rendezkedett be az írásra. Nyilván két helyiségből lett kialakítva a nagy, hosszúkás atelier, amelynek fala mentén komor könyv- szekrények sorakoznak. Az egri Gárdonyi-ház N. F. Miért éppen 100 magyar író? Nemrég elég hosszú időt töltöttem beteg- állományban, ami kitűnő alkalom az olvasásra. Egy barátom szívességéből újra elolvashattam Illés Endre „írók, színészek, dilettánsok” című kötetét, egy balszerencsés vásárlás jóvoltából pedig Hegedűs Gézától az „Arcképvázlatokat”. Előbbiben 51, utóbbiban 100 portré található 729 közepes, illetve 408 nagy alakú oldalon. Illést olvasni élvezet volt, ez a kötete (is) sokszor letehetetlen. Hegedűs talány és könyve ugyancsak gyakran letehetetlen. Ilyenkor ugyanis az olvasó azon töpreng, hogy miért írta meg. Amazt 12 éve a Magvető 7300 péidányban jelentette meg, emezt a Móra az idén, és 40 ezerben. Hegedűs Géza élete eddigi 68 éve során minden elképzelhető műfajban bebizonyította lenyűgöző műveltségét, most is azt teszi. Ismereteket terjeszt és ezen címszó (jogcím?) alatt kiválaszt 100 magyar írót és személyenként átlagban nem egészen 4 nyomtatott oldalon (az előszó is helyet foglal el) igyekszik tájékoztatni róluk az olvasót. Ennyi jut Rákóczi Ferencnek, Édes Gergelynek, Dutka Ákosnak, Németh Lászlónak, Petrőczi Kata Szidóniának, Lauka Gusztávnak, Gozsdu Eleknek, Váci Mihálynak, Simon Istvánnak, Sík Sándornak, Nyíró Józsefnek, Illés Bélának, Lengyel Józsefnek, Petelei Istvánnak, Rákosi Jenőnek, Gvadányi Józsefnek. Szándékosan válogatok szeszélyes példákat, mert az író is ezt tette. Nem szerepel az „Arcképvázlatok” közt Pázmány Péter, Vas Gereben, Tamási Áron, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Juhász Gyula, Tóth Árpád és még folytathatnám. Lehet, hogy az író „A magyar irodalom arcképcsarnoka” című művében igen, de erre az előszóban utalás se történik, így a hiányérzet jogos. A következő kérdés, ami felmerül az olvasóban, hogy Hegedűs Géza teljesen szubjektív érzése szerint választott írók zömével miért kell ilyen terjedelemben megismerkednie? Zömük esetében ugyanis az a helyzet, hogy ha valaki a hazai irodalom történetének óhajtja szentelni életét, akkor úgyis találkozik nevükkel. Ha pedig nem, akkor jelentős többségük esetében minek? Amúgyis felületes átlag- műveltségünket további „felületi kezeléssel” rontani felesleges. A szerző által szabadon választott terjedelemben se elhelyezni nem lehet senkit a maga korában (és irodalmunk történetében), se minősíteni. Véleményem igazolására kérem az elszánt olvasót, hogy fussa át Bánffy Miklós arcképvázlatát Hegedűs könyvének 206-tól 210-ig terjedő lapjain, majd olvassa el ugyanezt Illés Endre tollából a 657—679. oldalakon. Előbbi esetben arról értesülhet, hogy ez az egyébként nagyon rokonszenves és a meglettebb generáció előtt ismert nevű arisztokrata megírta „nagyon jól szerkesztett és igen érdekes történelmi drámáját Attiláról.” Ugyanerről Illés: „Egy érdektelen Attila-dráma... egy teljes felvonáson keresztül a népvándorlás. Utána még két felvonás, szalmával töltve.” Az Erdélyi történetnek — ez öt testes kötet — Hegedűs szerint: „Századunk klasszikus művei közt lenne a helye.” Illés ugyanerről, sokkal hosszabban és sokkal hihetőbb személyes élményeket is beleszőve mondanivalójába, bebizonyítja az ellenkezőjét. Előbbi több mint negyedszázaddal Bánffy halála után megpróbálja kijelölni helyét a magyar irodalomban — és nem teszi meg. Illés nem próbálkozik, cselekszik. „Sok rossz írót ismertem, dilettánst csak egyet. Bánffy Miklóst. A rossz írók között akadtak nagyon rosszak, alig rosszak... De Bánffy Miklós nem volt rossz író, ő nagyméretű dilettáns volt.” Ez a véletlen olvasmányélmény szülte, a megszokottnál hosszadalmasabb összehasonlítás korántsem véletlen. A többi 99 arcképvázlat ismeretterjesztő súlya is így igazodik a valóban hasznos ismeretterjesztéshez. Amivel természetesen nem a művészt, csak ezt a művét marasztaljuk el. ORDAS IVÁN Zelk Zoltán: Mert nem lehet Járj színházba, menj képkiállitásra, ülj be néha egy moziba, kirakatot bámulj, s vegyél új, kedves holmikat magadnak. Mert nem lehet így! nem lehet! mert indulj el jókedvűen és jöjj haza jókedvűen és mondjad el, mit láttál, hogy milyen a Körút, s milyen a Váci utca? S a kedvemért menj el a Klauzál s a Teleki térre s nézd meg, hogy zsugáznak-e még az öregek a pesti padokon? Ne ülj a fekhelyemnél, mint szenvedésem mélyszemű, nagy tükre mint szenvedésem százszoros visszárnya - ne öld magad, ne tedd, hogy én a gyilkosod legyek---------M ert nem lehet! mert nem lehet hogy öld magad! hogy öljelek! Ják6i Attila: Holdnak látlak Üres a lelkem, mint a ház, melyben csak két árvát találsz. Kendőd — békének — lengeted, szférákon üzenek Neked; Testedet „villám” vágta szét, s most csak egy csillag kerekét irányítod — a sugarat, hajad hull rám, dús, láng-hajad. Nővérem, — Aranyhajú Lány, fenn vágtatsz; csillag-paripán, vágtatsz és elgázol a NAP?' — micsoda szörnyű PILLANAT! Most — HOLDNAK látlak, mint aki a mának tudott vallani; S vallasz tovább is. Akarom, bár lezúdult egy hegyorom! Két árvád s férjed vall tovább, a MÜLTNAK szegzi ostorát! Elzúgott léted, mint madár, siet úgy is — ha álldogál. Császár István: Csalódásom története Én a „Magyarok bejövetele és kimenetele” című városligeti huncutságot, vagy a „Fejétől a farkáig tíz méter, a farkától a fejéig szintén tíz méter, tehát összesen húsz méter óriáskígyó”-t csupán hallomásból ismerem, de Tagranoff-ot még saját szememmel láttam zsenge gyermekkoromban, jó húsz évvel ezelőtt, a kőkorszakban, amikor még igazi búcsú volt félévenként a Terézvárosban, a környékünkön. Talán magyarázzam meg, hogy mi az a búcsú? Nem magyarázom! Tessék megnézni a lexikonban, vagy megkérdezni a hozzám hasonló ásatag negyvenévesektől. De azért azt elmondom, hogy milyen volt az igazi búcsú. Először is kellett hozzá néhány törökméz-, vattacukor-, similabda-, keleticsemege-, fakanál- és mézeskalácsárus. Továbbá legalább egy zsákbamacskaárus. („Tönkretettek! Most nyerték el tőlem az ötvenforintos arany töltötőtollat! Csak ötven fillér a zsákbamacska! Minden húzás nyer!”) Azután, természetesen körhintások, emberi, illetve gyermeki erővel meghajtott körhintákkal. (Tessék kérdezősködni.) Azután ma- dárnyelvárus és még sok minden, de egy dolog nélkül el sem lehetett képzelni az igazi búcsút, éspedig a mutatványosbódé nélkül. Ezt, kivételesen, elmagyarázom. A mutatványosbódé nagyobb szobaméretű ponyvasátor volt, a bejáratnál deszkaemelvénnyel, amin minden előadás előtt leült a trombitásból, dobosból és harmonikásból álló zenekar (a harmonikásra most is jól emlékszem — nőiesen kifestett arcú fiatalember volt, nagy szempillájú, merev babaszemekkel — és arra is, hogy a dobos vagy a trombitás egy öreg nő volt), majd hamarosan megjelent a kikiáltó és bemutatta „Világvárosi műsorunk attrakcióit!” Jolánkát, a kígyótestű nőt. Miss Arizonát, a kéz és láb nélküli fenomént. Jack Hilltont és bájos partnerét. Diabolit, a fekete mágust. Káposztás Zsuzskát (hogy mi- lyes istenien idétlen volt), és legvégül, amikor már minden szereplő ott állt... Igen, akkor őt, aki miatt minden előadás előtt ott ácsorogtam a mutatványosbódénál. — Hölgyeim és uraim! Most bemutatom önöknek minden idők legnagyobb szenzációját! — recsegte a kikiáltó. És elővezettek egy kendővel letakart fejű alakot. — Az egész világon csak nálunk látható: Tagranoff, a majomember! (Nagyon kérem a nyájas olvasót, tartson itt legalább tíz másodperc szünetet. Tudom, hogy „rohanó korunkban” nagy áldozat ez, de ígérem, nem leszek hálátlan. Köszönöm.) — Igen, hölgyeim és uraim! Ez Tagranoff, a majomember! A szibériai őserdőben találta egy büntetőexpedíció. A természet csodája! Emberi test és majomfej! A kikiáltó hirtelen leszorította a kendőt Tagranoff fején. A létezés rejtélye domborodott a kendő alatt. A hatást már nem lehetett fokozni, és a társulat bevonult, én pedig kint maradtam és vártam, évekig csak vártam azt a pillanatot, amikor annyi pénzem lesz, hogy utánuk mehessek. Mert Tagranoff a megtestesülése volt May Károly, Cooper és Verne Gyula világának. Tagranoff a kaland volt, a szibériai őserdő, az őserdő maga, a pampák és a sivatagok, a grizzly-medve ijesztő morgása. A titok volt, amivel férfiasán szembe kellett néznem. És eljött a pillanat. Bejutottam a bódéba, és leültem a deszkapadra. Nem túlságosan előre, de nem is túlságosan hátra; gyerekség lett volna felesleges kockázatot vállalni. Mint a sarkutazó a Nagy- körutat, úgy néztem a műsort. Mit nekem holmi késdobáló vagy bűvész?! Tagranoff, természetesen az utolsó szám volt. És elérkeztünk az utolsó számhoz. Elővezették Tagranoffot, a kikiáltó ismét elrecsegte a szövegét, a szibériai őserdőről, az emberi testről és majomfejről, aztán lerántotta a kendőt Tagranoff fejéről. Felgyorsult a szívverésem, a végsőkig feszítettem az akaratomat, hogy elég erős legyek a rám váró látványhoz. Egy középkorú, homokszín-arcú férfi állt a színpadon, va- salatlan öltönyben. A nyelvét a fogsora elé tolta és zárva tartotta a száját, mint ahogy gyerekek csinálják, amikor ijesztgetni akarják egymást. Begörbítette ujjait és a fejéhez kapkodott, úgy, hogy összekócolódott haja. — Fel kell hívnom a figyelmüket, hölgyeim és uraim, hogy Tagranoff rendkívül módon ingerlékeny, és ilyenkor nincs biztonságban a környezete! — ordította fülsértőén a kikiáltó, és a kendővel csapkodni kezdett a homokszín-hajú férfi felé. A férfi még jobban előretolta a nyelvét, forgatta szemeit, fojtottan nyögött, és sután csapkodott a karjaival. A kikiáltó hátrált, majd hirtelen a férfi fejére dobta a kendőt, és ezt recsegte: — Uraim és hölgyeim! Tagranoff dührohama miatt az előadást sajnos be kell fejeznünk! És kimentek. Egy ideig még ülve maradtam, de látva, hogy mindenki elmegy, én is kimentem, miközben a bódé szutykos ponyvájának unalma és világfájdalma a lelkembe költözött.
