Tolna Megyei Népújság, 1980. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-01 / 101. szám
a Képújság 1980. május 1. Bonyhádinak a története városként 1977. április 1-én, nulla óra egy perckor kezdődött. Három év, s egy hónap múltán két dolog is indokolja a visszapillantást. Egyik: készülődésünk a tanácsok újjáválasztására. A másik: Bonyhád 1979-ben végzett fejlesztési tevékenységével megnyerte a Tiszta, virágos Tolna megyéért 1974 őszén meghirdetett településfejlesztési verseny első helyezését, a városok kategóriájában. Május 5-én ünnepi tanácsülésen veszi át dr. Hegedűs János tanácselnök a helyezéssel együtt járó vándorzászlót és 1 millió 200 ezer forintot, aminek majdnem ugyanannyi, azaz igen sok helye van a városfejlesztési tervek további feladatainak megvalósításában. Ez lesz egyben a városi tanács utolsó ülése is. Nem nehéz megjósolni, hogy jó hangulatú, hiszen a három évvel ezelőtti közös örömök gyarapodtak, s ha a gondokból nem is lett kevesebb, minőségükben .másfélékkel kell ma szembenézni, mint kellett 1977 tavaszán. Annak idején, a városavatás napján, igen sok emberrel volt módom beszélgetni. Egytől egyig tele voltak nagy-nagy várakozással, s azt hangoztatták, hogy szeretett lakóhelyük városként még sok mindennel adós, ami a városi lét kereteként ismeretes, de ha az itt lakó emberek megtalálják egymás kezét, semmi akadálya sem lehet annak, hogy Bonyhád felnövekedjék az ország többi, hasonló nagyságú városához. Mert, igaz, igaz, hogy a negyedik ötéves terv során vált dinamikussá a település fejlődése, de még több kell lakásból, javításra szorul az ivóvízellátás, növelésre a csatornahálózat, fel kell építeni a művelődési központot, bővíteni a kereskedelmi és vendéglátóipar alapterületét, javítani a tantermi ellátottságot. Üj rendelőintézet is kell és a kórház rekonstrukcióját sem szabad túl sokáig halogatni, hiszen több, mint 45 ezer ember ellátásának feladatát végzi, igen korszerűtlen körülmények között. Száz szónak is egy a vége, a városavatás alkalmából szükségképpen megejtett nagy számvetés eredményeinek szívből örülve úgy vélekedtek öregek és fiatalok, hogy a várossá válás munkájának a java ezután következik, mert az igények újabb és újabb igényeket szülnek. Akkoriban tehát hivatalos és nem hivatalos körökben egyaránt arról esett a legtöbb szó, hogy városként mit ad lakóinak és a vonzáskörzetében élőknek Bonyhád. Ezt követően már a hétköznapok végtelen sora szinte szünet nélkül ismételte azt a kérdést, hogy Bonyhád város mit vár ahhoz, hogy lakóinak és a vonzáskörzetében lakóknak egyre többet tudjon adni. A fiatal város nem csalódott. Tanácsa mellé álltak az együttműködésre kész nem tanácsi szervek, gazdálkodó egységek és munikáskollektíváik, majd a város környéki községek nem tanácsi szervei, gazdálkodó egységei és munkáskollektívái is. Ennek tulajdonítható, hogy az 1979-es évre eredetileg 6 millióra tervezett társadalmi munka értéke több, mint 500 ezer forinttal haladta meg a 9 milliót. A tervidőszak utolsó évében föltehetően mérséklődni fog a fejlődés eddigi dinamizmusa. Egy azonban máris bizonyos: a Bonyhádért megajánlott társadalmi munka értéke messze meghaladja az ötödik ötéves tervre tervezett 20 milliót, mert már most kitesz 27 és felet. S ez nagyszerű dolog. Sorra-rendre valósultak és valósulnak meg a középtávú fejlesztési terv célkitűzései. Megépült 138 lakás, ebben az évben várhatóan megépül további 33. Komoly fejlődésen ment keresztül a közművesítés, mely alapját képezte a Fáy lakótelep kialakításának. Nőtt a szilárd burkolatú úthálózat, nagy ütemű volt a járdaépítés, fejlődött a szolgáltatóhálózat GEL- KA-szervizzel, patyolattal, kozmetikai és fodrászszalonnal, új helyre költözhetett az Állami Biztosító és a takarékszövetkezet. Bővült az óvodai hálózat más rendeltetésű épületek átalakításával. Terveztek a bonyhádiak 150 fős óvodai fejlesztést, ezzel szemben az év végén esedékes számvetésben 226 fős férőhely gyarapodásáról beszélhetnek. A nyomasztó tantermi gondokon a 17 tantermes növelés nem segített. A következő tervidőszak feladata lesz a Fáy lakótelepre tervezett 24 tantermes iskola felépítése, még akkor is, ha akkor ennek a beruházásnak — az anyagi lehetőségek függvényében — csak az indítása kerülhet napirendre. Száz fős leány-diákotthon épült konyhával, étteremmel, új orvosi rendelő. Ami három éve még terv volt; befejeződött a sportcsarnok építése, hasonlóképpen a művelődési házé is. Itt abba is hagynám a felsorolást, hiszen lapunkban elég sűrűn adunk, adtunk hírt Bonyhád életének változásairól. így például arról, hogy megkezdődött a rendelőintézet építése, hogy még ebben az évben 33 lakásos garzonház kerül tető alá, hogy épül egy 60 személyes óvoda és befejeződik egy 75 személyes bölcsőde építése. Közeljövőben nyílik meg a piaci csarnok, olcsó áruk boltjával, húsbolttal és vetőmagszaküz- lettel. Új út épül a Ságvári, a Hunyadi, a Kölcsey és az Április 4. utcában. A városavatás napján három idős tanácstaggal beszélgettem Bonyhád közeli jövőjéről. Ripsz-ropsz kért mostani randevúnkra közülük nem tudott eljönni Bechtel Henrik és Shul- ler Sándor, eljött viszont Békés Ferenc bácsi, az állami díjas, nyugdíjas pedagógus, a fáradhatatlan közéleti ember. — Elégedett a város fejlődésével? — kérdeztem tőle, emlékeztetve három évvel ezelőtti beszélgetésünkre, amikor is egy ellenében hárman állították, hogy Bonyhád rövid időn belül képes lesz felnőni a hasonló nagyságú kisvárosokhoz. — Mint a pályán belül lévő, aki tudom, hogy mit, milyen áron sikerült megvalósítani, elégedett vagyok. — Van annak valami jelentősége, hogy a pályán belül állónak nevezi magát? — Van. Tudiillik, akik a nagy társadalmi megmozdulásokból ilyen-olyan indokkal kivonták magukat, pályán kívül állóknak nevezendők. Nem véletlen, hogy ők az elégedetlenkedésben a leghangosabbak. — Ez azt jelenti, hogy nem mindenki bonyhádi, aki Bonyhádon lakik? — így is mondhatjuk. De fogalmazhatunk úgy is, hogy hamar megszokjuk a jót és kezdjük követelni a még jobbat. Adni viszont ezért nem mindenki kész. Érdekeltekkel beszélgetve, a tanácstagi jelölőgyűléseken is lelepleződött ez a nem túl rokonszenves vonásunk. Ami már megvan, az természetes. A mindig több kell. Bonyhád lakóinak száma az elmúlt év végén 15 ezer volt. A fejlesztési alapot növelő és a városszépítő társadalmi munkában 2090 fő dolgozott le 51 ezer 500 órát. Tisztes számok ezek. De, ha a város demográfiai sajátosságaira gondolok, arra, hogy összlakosságának 40,7 százaléka tartozik a 14- től 24 évesek kategóriájába, már fájlalnivalónak találom a csak 2090-et, bár ők, óriási dolgokat vittek végbe a városukért. Szeretnék hinni abban, hogy futja majd erejükből felzárkóztatni a jó cél érdekében maguk mellé sorakoztatva a ma még csak haszonélvezőket. A még csak igényeket hangoz- tatókat, akik a kiegyensúlyozott fejlődésből csupán azt látják, ami még és még tartozéka kell majd legyen a városias életnek. Sok követhető példa közül egyet... A nemzetiségi óvoda vezető óvónője gondolt nagyot és merészet. Hogy az intézmény apróságai megtanuljanak közlekedni, egy KRESZ-park tervével nemcsak városabeli munkáskollektívákat keresett fel, hanem faddiakat, dunaújvárosiakat is. Akárhol kopogtatott, nem találkozott elutasítással. Lám, a lakóhely gazdagításának valószínűtlennek tetsző módozatai is valószínűsíthetőek, ha hittel, egész szívvel fog hozzájuk az ember... LÁSZLÓ IBOLYA Fotó : Czakó S. f& munkáról és önmagunkról ÍCRIPÍa munk®t ünnepeljük. Május elseje tele a lofl/Cl munka dicséretével, költői szimbólumaival. •• Alanya, a dolgozó ember maga is jelképpé magasztosul. A munka verejtéke csillogó gyöngyökké nemesedik, az izmok kisimulnak, a tekintet öntudatot-sugározva fürkészi a távolságot, és már-már találni kell egy rendet- ( len vonást, egy makacskodó aszimmetriát, hogy ösz- szetartsa a valóságot a megálmodott ideállal. Makacs- kodhát bennünk is a gondolat, az ellenvetés: majd holnap — az ünnep után — újra megindul a hajnali-reggeli áradat, hogy a „névtelenek”* álmos és fáradt tö- . megként elözönlik ‘a nagy. munkahely, a társadalom számukra kijelölt- terepét, hogy tegyék azt, ami nélkül nincs hierarchia, nincs státusz, nincs hatalom, nincs pozíció és nincs kultúra sem. ördögi alku: egy napért majd háromszázat! Ám mégis: nincs az a kajánkodás, amely tagadhatná az ünnep jogosságát. Az alkotás öröme, a dolgok feletti uralom szabadságérzete, s a nyomába szegődő tágabb öntudat, amely alapján majd évszázada éppen a maga számára .vívta ki a munkás a munka ünneplésének jogát, az ünneplés önkéntessége — megannyi érv, hogy belássuk: a munkával a munka világa ünnepli, becsüli és emeli társadalmi érvényűvé önmagát. Ezt a tartalmat pedig nem lehet sem kívülről ráerőszakolni, sem megtagadni tőle. Belülről nőtt ki, a munka elidegenedett társadalmi világából történelmileg is. „Alulról”, hogy a társadalom úri és hatalmi világára rákényszerítse saját hatalmát és értékrendszerét. Ezért nem tűri meg ma sem az ájtatoskodó, semlegesített, állapotokat konzerváló mechanikus vissza-visszatérés lé- leknélküliségét és külsődlegességeit. Ünnepelni csak létező, valóságos eszmei és etikai tartalommal lehet, s ez alól a munka ünnepe sem kivétel. ri. I|/Ti/nnP7 az értékrendszer dacol azokkal L/C UgyC/lICZ az ellentmondásokkal is, amelyek mindmáig kísérik a munka társadalmi világát, és éles kontrasztokat képeznek a munka általános társadalmi és etikai tartalma, valamint konkrét formái között. Hiszen nem felesel-e mindmáig egymással a „munka tette az embert emberré” elv a munkában megrokkantak szomorú látványával, egyes munkafajták butító monotóniájával? A megkövetelt intenzitás az ember- formálás mértéket parancsoló visszafogottságával? A specializáltság a sokoldalúság és teljesség eszményével? A „pénzből élürik”-elv nemcsak cinikus, de piacot, üzletekét járó, vagy éppen családi házra várók hétköznapi igazságaként a „munkából élünk” egyenlőtlenségeivel? Vagy éppen a kisebb-nagyobb ügyeskedők kérkedő tehetőssége és kivételezettsége, kihívó pök- hendisége a munkából élők lehetőségének behat árolt- ságával? Egyéni fegyelmezetlenségek, abnormális, „szabályt erősítő” elhajlások felnagyított, rossz hangulatot keltő, vagy szándékoló kisiklásairól lenne csupán szó? A társadalomtudomány tagadja ezt. Kategóriái, amelyekből levezeti a valóság tarka jelenségvilágának e negatív oldalát, túl általánosak ahhoz, hogy az egészet a véletlenszerűségek, vagy éppen a szubjektív rosszakarat számlájára írhatnánk. Munkamegosztás a maga tagoló, hierarchiákat eredményező formáival; árutermelés, a maga külsődleges mércét és követelményt támasztó mértéktelenségével, „rossz végtelenjével”, csak egyének és nemzetek vetélkedőjében győztesek és vesztesek, nyerőket és vésztőkét feltételez — ezek azok az alapkategóriák, a munka társadalmilag és történetileg létező objektív meghatározottságai, amelyekből kinő a társadalmi uralom és egyenlőtlenség minden modern disszonanciája. S amely a munka végleges felszabadítását még ott is egy hosszú és tudatosan végigviendő történelmi folyamattá oldja fel, ahol — mint a szocializmusban — e feladat közvetlen társadalmi célkitűzésként jelenik meg a politikai-társadalmi akarat szintjén. A munkamegosztást és az árutermelést nem lehet rendelettel eltüntetni, sem puszta lelkesedéssel túlhaladni. ílnnafraliiinlr hát és adjuk meS magunkat? Szolul/liCpCIJUIII\ ciaiista társadalmunknak aligha lehet ez a logikája. Igaz, a szocializmust, mint a munka társadalmát, ma már nem egyszerűen csak harmonikus és problémamentes valóságként idézzük meg a magunk számára, hanem a „munka társadalma” meghatározásba egyre inkább beleértjük a feladatok és követelmények bonyolult és korszakos jellegét is. Nem ígérhetjük a magunk számára, hogy feloldjuk a munka egyoldalú erőfeszítéseket teremtő, „mértéken felüli” jellegét; de azt igen, hogy ez az erőfeszítés és áldozat az élet minden területén megkapja, és egyre inkább meg kell kapnia a maga társadalmi elismerését és felértékelődését. És ez korántsem kevés. Hiszen ez a munka nem szavakat igényel, hanem maradandó, eredményes _ és sokszor a ma még nyerészkedők és privilegizáltak lenézését, olykor ellenállását kiváltó — tetteket. Bátorságot, demokratikus intézményrendszereket, nyilvánosságot és társadalmi részvételt. A mindig újraformálódó társadalmi és történelmi körülményekhez mért társadalmi — politikai és közéleti — hozzáállást; közgazdasági számításokat, a munka társadalmi szervezetének állandó módosításait és a teljesítmény mindenkori, bürokráciamentes megbecsülését és a teljesítmény-nélküliség egyértelmű elutasítását. Fejlett, társadalmasult világunk bonyolult és szerteágazó rendszereiben a munka felszabadítása csak e bonyolult rendszerek közvetítőcsartonáin keresztül biztosítható. Ézeken keresztül őrizhetjük meg és teremthetjük újjá a munka társadalmilag olyan fontos és nélkülözhetetlen etikáját, amely egyre kevésbé lehet ma már a közéletből kiszorult — kiszorított egyének életei ve, mert egyre inkább e társadalmat magáénak valló, közéleti tudattal és öntudattal rendelkező egyének kötelességtudataként élhet csak tovább. í'lnnf*fof*IHÍle' hat a munkát! Megidézve telje- UnriCpeiJUK. sítményeit, s a teljesítményeiben megvalósult alkotó embert. De ünnepeljük kritikával és önkritikával is. A már teljesített és még teljesítetlen feladatainkról nem elfeledkezve. Az épülő 11 munkahelyes rendelőintézet Dunaújvárosi fiatalok az óvoda játszóudvarán HÜLVELY ISTVÁN
