Tolna Megyei Népújság, 1980. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-23 / 119. szám
1980. május 23. ^rfcPÜJSÁG 5 EcTiYiarcovA „Vélemények, gondolatok, felfogások meg- CSZlIlcCscrc beszélése, megvitatása, kicserélése" — írja A magyar nyelv értelmező szótára. E mondat szellemében kívántuk az eszmecserét „körüljárni", formáit, fajtáit, területeit „megfogni”, konkréttá tenni. Azt is szeretnénk bemutatni: egyáltalán nem mindegy, hogy az eszmecserét milyen érzelmek hevítik, milyen a hangneme . .. Nem eszmét cserélünk — Én így szeretem, egybeírva, hogy „eszmecserét”, neon úgy, hogy „eszmét cserélni”, mert néha olyanokkal is kell tanácskozni, akikkel nem szívesen cserélnék eszmét... De eszmecserét folytatunk, az hasznos és szükséges... — mondotta Kádár János, az MSZMP XII. kongresszusán, mégpedig a nemzetközi élet színterére vonatkoztatva. S ha nem is kimondva, de szavaiban benne volt az is, hogy itthon ez nem lehet téma. Azaz, hazai körökben az eszme azonos, nincs szükség annak ki-, el-, fölcserélésére: legyen szó külpolitikáról, belpolitikáról, szociálpolitikáról, életszínvonalról, kultúráról... Mi sem bizonyítja ezt' jobban, mint az 1980-as esztendő, amit nevezhetünk az országos nagy eszmecsere idejének. Gondoljunk csak a kongresszust előkészítő pártértekezletre, magára a XII. kongresszusra, a tanácstagi és az országgyűlési képviselőjelölő-gyűlésekre. Ezek mind-mind őszinte, nyílt légkörben lezajlott beszélgetések, viták voltak. A párttagok, a választópolgárok sorra elmondták terveiket, gondjaikat, munka- vagy lakóhelyi problémáikat, s legtöbben azonnal hozzáfűzték ‘ javaslataikat a megoldásra. Tehát e hasznos eszmecsere-sorozat, amibe bekapcsolódott az egész ország — szavakkal vagy egyetértéssel —, belpolitikai életünket hosszú távon meghatározza. Hiszen politikai, gazdasági, kulturális életünket, további közös feladatainkat egyaránt megvitattuk, közösen sok hasznos ötlettel határoztuk meg tennivalóinkat. Azaz, eszmecserét folytaltunk és folytatunk a magurfk javára. Wlasok Hangszere A vitáknak, eszmecseréknek is megvannak a maguk szabályai, amelyeket a logika és az észérvek hiányában — mint minden más szabályt — olykor megsértünk. Sosem felejtem el gyerekkorom egyik szép élményét, amikor is zenekart alakítottunk. Persze, nem a philadelphiai szimfonikusokkal akartunk rivalizálni, de tizenéves zeneiskolai növendékként valósággal felemelő érzés volt hallani hangszereink összecsengő muzsikáját. Nagy szorgalommal gyakoroltunk, készülve első hangversenyünkre, amelynek várható közönsége — mondanom se kell — szülőkből állt. Ám megtörtént a baj, mert egyik hegedűsünk megbetegedett. Kíváncsian vártuk a helyére került új zenekari tag bemutatkozását, de sem az első, sem a második próba — sajnos — nem a legjobban sikerült. Üj hegedűsünk nem akkor „lépett be”, amikor kellett volna, s bizony gyakran hamis hangot fogott. Mégis ezt kérdezte egyszer: — Ugye, jó voltam? őszintén kimondtam a „nem”-et, s vártam, hogy érdeklődik: miért állítom ezt, és aztán megbeszéljük a tennivalókat, vagyis eszmecserére kerül sor. Ö azonban ehelyett merev karral felém nyújtotta hangszerét, s így szólt: — Ha jobban tudod, mint én, akkor csináld te! Am én a zongoránál ültem, s persze nem tudhattam más hangszeréből megfelelő hangokat kicsalni. Szerencsére karmesterünk közbelépett, „helyére tette” a dolgokat, és később mindnyájan együtt örültünk a sikeres hangversenyt követő tapsnak. Azóta azonban többször kísértett már az eszmecsere vagy vita ilyenfajta „sportszerűtlen kicselezése”, a mellébeszélés, a jogtalan és logikátlan visszavágás. És nagyon sokszor szerettem volna segítséget kérni egy igazságos karmestertől. Mert a hibákat a nem szakemberek is észreveszik, s szóvá teszik, de ha a megbírált azzal vág vissza, hogy- „akkor csinálja meg maga!” — hasztalan magyarázom: kérem, ez nem az én feladatom. Más rosszul végzett munkáját miért is tudnám jól elvégezni, netán hibáját kijavítani. Hiszen ehhez már nem értek. Nem értek a hangszer kezeléséhez, de meg tudom ítélni azt, hogy más hamisan játszik-e rajta, vagy sem. Mindnyájan érezzük néha az összhang hiányát. És mivel akadnak az eszmecsere alapvétő szabályait fel rúgók, s mivel mások hangszerén nem tudunk játszani — ezért is nagy-nagy szükség van hozáértő és érőskezű karmesterekre. Majoránna — Ma megbeszéltük az iskolai étkeztetést — mondja a kis elsős édesanyjának. — Kivel beszéltétek meg? — A népi ellenőrzési bizottsággal. — Hogy-hogy? — Behivattak az irodába Az egyik néni az ölébe ültetett és arról kérdezgettek, hogy iz- lik-e az ebéd és az uzsonna. Meg azt kérdezték, hogy szerintem mit kellene még tenni, hogy jobb legyen a kaja. — És mit? — Hát majoránnát a kelkáposzta-főzelékbe — szögezi le határozottan a gyerek. Majd lelkesen folytatja: — És mit tudtam megl Hogy ezután a kicsik kis adagot, a nagyok meg nagy adagot kapnak... De szerintem fordítva kellene. Mert mitől nőjenek meg így a kicsik? OU l-FORU Ml Jó lenne a délutáni alvás helyett is kint játszani... Hol ? Van Petőfinek néhány sora, melyet úgy tudom, hogy ritkán idézünk. Tegyük most meg: „Megint beszélünk s csak beszélünk, A nyelv mozog s a kéz pihen; Azt akarjátok, hogy Magyarország Inkább kofa, mint hős legyen.” (Megint beszélünk s csak beszélünk..., Pest, 1848. április) Az idézet harmadik és negyedik sorát magyarázza a kor, melyben a vers született. Az első kettőt pedig csak alkalmazzuk nyugodtan a felesleges eszmecserékre is. Ezekre is gondolva pedig töprengjünk el egy keveset azon, hogy egyáltalán hol lehet eszmecseréket folytatni. Ha kedveljük az ön- vígaszt — és ezt ki ne kedvelné —, akkor elmondhatjuk, hogy minden a legnagyobb rendjén van. Hiszen ott a brigádgyűlés, az értekezlet, a termelési tanácskozás, a falugyűlés, tanácsülés és még számtalan lehetőség. Az eszmecsere azonban kötetlen. Csöppet sem lételeme az egyébként fontos napirend, irányítottság, nyitó- és zárszó, elnök vagy netán elnökség. Az előbbieket tehát — a hasznosak hasznosságának, a feleslegesek haszontaianságának egyidejű elismerése mellett — töröljük a sorból. Marad a vendégség, a szűk baráti kör. Előbbinek is van protokoll változata (ha meghívtak, vissza kell hívnunk őket), ami szintén törölhető. A szűk baráti kör önmagáért felelős, hiszen azt bajos lenne diktálni, hogy ki kivel barátkozzon. Egyéni megfigyelésem szerint két fő változata van: a) a barátok szigorúan a szakmából, b) amennyire csak lehet, a szakmán kívüliek közül rekrutálódnak. Ha a baráti kör elég szűk, akkor összejöhet magánlakásokon is, melyek szintén szűkek. Túl sűrűn azonban nem, mert ez terhes a háziasz- szonynak és a családnak, melynek tagjai amúgy is kevés időt tudnak egymás társaságában eltölteni. Folytassuk tehát eszmecseréinket fehér asztal mellett, vendéglőben, törzsasztalnál, netán pinceszeren? Olykor miért ne? Csakhogy ez a forma, sokféle okból, öncéllá válhat. Akarva,- akaratlan, netán kényszerűen egyetlen vitafórumává olyan eszmék cseréjének, melyeknek máshol lenne a természetes helye. Maradna a klubélet, amire aki már nem fiatal, de még nem nyugdíjas, általában csak vágyhat. Szeretném, ha az olvasó nem tartana pesszimistábbnak a ténylegesnél, de az eszmecserék — mondjuk így — geográfiai lehetőségével kapcsolatban valóban az vagyok. Bár ne lenne igazam, Abban sem, hogy napjainkban az eszmecserék nem elhanyagolandó része a munkahelyeken folyik. Néha, munka helyett. Az oldalt írták és a fényképeket készítették: Czakó Sándor, V. Horváth Mária, Kap- finger András, Ordas Iván, Szepesi László és Vitaszek Zoltán, összeállította: V. Horváth Mária. „Hallja, most már semmi nem úgy megy, mint régen.” Bizony nem. Ezért is jó néha egy kis gondolatcsere, ha éppen poharazgatás közben is. Jó és kell is, hogy az öreg ne legyen visszahúzódó, mindennel szembenálló, ezzel magát fokról-fokra kirekesztő az előrelépő világ dolgaiból. Hiszen az érdek egy, és hogy megvalósulhasson, kell hozzá a közös vagy egymást közelítő gondolat. Hogy nem restellik magukat ezek a mai fiatalok... Ügy ki vannak cicomázva, mintha az esküvőjükre mennének. Bezzeg a mi időnkben! Nem volt ennyi pomádé. Legfeljebb, ha vasárnapra jutott egy kevés... Na és az a micsoda a szájukban... rágják, fújják. Fújj! A tekergés helyett inkább varrogatnának. A rágcsálás helyett meg beszélgetnének! Előbb-utóbb a maiak ideje is múltidő lesz, és bizonyosan ők is mondják majd, hogy: „Bezzeg az én időmben! Nem beszéltünk mi olyan sokat, hangos volt a diszkóban a zene, hangos volt a gyárban a gép, ott nem lehetett. Ha meg éppen beszélhettünk volna, akkor rágtuk a rágógumit, és hogyan lehet akkor beszélni, amikor az ember menősen kifújja a hólyagot? Értettünk mi a kevés szóból is.” Érteni éppen lehet, de megérteni...? Bezzeg!
