Tolna Megyei Népújság, 1980. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-23 / 119. szám
1980'. május 23. Képújság 3 Víztározó - öntözéshez A sertéstelep a megsütve étvágygerjesztőén illatozó sonka mellett más, kevésbé kellemesen illatozó „melléktermékeknek" is termelési helye, nevezetesen a trágyának. Köztudott, hogy a modernebb telepeken nincs almozás, a trágyát vízzel mossák le. Ez — a telep nagyságától függően változó, de általában tekintélyes mennyiség, amivel eddig nem nagyon tudtak mit kezdeni. Ahhoz, hogy a föld tápanyag-visszapótlásához hasznosítsák, sok vízzel kell hígítani, ehhez berendezések, tározók, víz, magyarán sok pénz kell. Szigorodtak a környezetvédelmi előírások, és a megsértőivel szemben egyre gyakrabban alkalmaznak pénzbírságot. A melléktermékek hasznosításának fontossága miatt a termelők az eddiginél nagyobb lendülettel fogtak a probléma megoldásához. Figyelembe véve a helyi adottságokat, többféle megoldással lehet találkozni. A Hőgyészi Állami Gazdaság ürgevári sertéstelepén igen jelentős fejlesztés folyik. Ezernégyszáz kocát tartanak, és an- hak teljes szaporulatát tenyésztik, nevelik az üzemegységben. A termelődő hígtrágya tekintélyes tömegű és ennek korszerű, a környezetvédelmi előírásoknak megfelelő hasznosítását szolgálja a folyamatban lévő harmincmillió forintos beruházás. A telephez közeli — a regölyi elágazóval szemben lévő völgyben — hatszázezer köbméteres víztározót építettek. Innen viszik a vizet a telephez közel eső hígtrágya-kezelő telephez. Itt fázisbontóval a híg és a szilárd részt szétválasztják. A tét megfelelő mennyiségű vízzel hígítva kiöntözik — négyszázötven hektáros területre. Ezzel egy csapásra több legyet is ütnek. Egyrészt a víztározóba halat telepítették, egyelőre huszonhat mázsát. A tározóból szárazság esetén más területeket is lehet tiszta vízzel öntözni. Aztán megszabadulnak az eddig csak gondot okozó hígtrágyától és a környezetvédelmi bírságtól. Az a tápanyagmennyiség sem elhanyagolandó, amit a kiöntözéssel a szántóföldre juttatnák. Készül az előtározó műtárgya Az átemelőakna betonalapja hét és fél méter mélyen van. Az árapasztó csatorna burkolását Taurus gumifóliával oldották meg. Üdvözlet Szíriéből Majdnem úgy kezdődött, mint a mesében. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy györai kislány, aki Budaipesten, a Május 1. Ruhagyárban divattervezőként dolgozott. Amikor egy szíriai küldöttség a gyáriba látogatott, a tolmács, aki Budapesten tanult, és kilenc évet töltött Magyarországon — többször rajta felejtette Doboka Margitkám a szemét. Másodszori ott jártakor félrehívta Margitkát, s megkérdezte, hói találkozhatnának, így kezdődőit! Azután a gyárból egy húszitaigú küldöttség utazott Szíriába egy hónapra. Közöttük volt a lány is. Hogy-hogy nem, ismét találkozott a két fiatal. Amikor hazajöttök, Margitka kerek-perec kijelentette: vagy a Szíriái fiú feleségé lesz vagy senkié. Halra hányt borsónak bizonyult minden szó. 1978. augusztus 20-án egybekeltek, aztán irány Aleppo. Tavaly a házassági évfordulóra hazajöttek, s elvitték magukkal Margitka édesanyját is látogatóba, három hónapra. Utazott vonaton, autóbuszon, hajón. Bírta a tengeri hajózást, nem lett tengeri beteg, de a kiinti meleget nagyon nehezen viselte el. Látott szép vidékeket, összejárt a magyar kolónia tagjaival beszélgetni, bemutatták a televízióban s zövőt udom ány át, együtt volt a lányával, a ve- jével..., de ő csak haza vágyott. Repülővel jött haza. És most itthon meséli kalandjait, élményeit. — Nagyon szeretik ott az én kislányomat. Az urának kilenc testvére van, azok is mind kényeztetik az én gyönyörűségemet. Azt mondja a kislányom is, hogy ő nagyon boldog. Láttam én is, hogy jó sora van, de én csak annyit mondhatok, nem tudnék ott megszokni! Alig vártam, hogy hazajöhessek. Ott éreztem igazán, aki egyszer elhagyja a hazáját — főleg örökre —, annak soha nem lesz hazája. A lányom is hazajön majd szülni. Itthon szül, mert ha bármi történik, akkor hazahozhatja a gyerekét. Ha ott szülné meg, soha nem hozhatná háza... Doboka Antalménafc gyakran hoz a postás levelet Szíriából, Aleppóból. Győréből is mennék a furcsa címzésű borítékok. Egy évre való levelet címez meg neki a veje,1 ezékben a borítékokban küldözgeti az édesanya jókívánságait, üzenetéit, számoll be az itthoni dolgokról. Egyszer elfogyott a megcímzett boríték. Akkor nekilátott és szépen lerajzolta a címet. Balról jobbra rajzolta az arab betűket, majd kilbSesiifclott a keze. De sikerült. A saját címzésű levél is éljutott Aleppóba. (A györei magazin lapunk holnapi számában jelenik meg.) Régi idők parlamentje (3.) Hz Országhoz fény- és árnyoldalai A2 Országház, nemzeti büszkeségünk, de építése ide. jén bizony nem örvendett valami nagy népszerűségnek. Már 1880-ban törvénybe iktatták, hogy „az országgyűlés mindkét házát befogadó állandó országházának a főváros ötödik kerületében lévő Tömő téren építése elrendeltetik”. Ezek után nemzetközi pályázatot írtak ki, bár sokan azt követelték, hogy a magyar parlament épületét csak magyar építészek tervezhessék. A vita úgy oldódott meg, hogy a nemzetközi pályázatot a magyar, Steindl Imre nyerte. Ö kapta aztán a megbízást, hogy az általa összeállított költségvetésben megállapított 9 millió 546 ezer 653 forint 88 krajcárért, 450 ezer forintnyi jutalomdíjért 1894-ig építse fel az Országházat. Az összesen mintegy tízmillió forintnyi költséget a képviselők meglehetősen soknak találták. Amikor a képviselőház az „Állandó Országház építési tervének jóváhagyásáról és az építés végrehajtásáról” szóló 1884. évi XIX. tc-t tárgyalta, sorra szólaltak fel a tiltakozó képviselők. Meszlényi Lajos szerint például az épület elkészülte után azt kellene felvésni egy márványtáblára, hogy „épült... az ország akarata el. lenére, építették az adó exe- cutorok”., Ónody Géza: „Nagyon szép dolog a méltóság, t. Ház, de legyen arról mindenki meggyőződve, hogy valamint az egyes ember hiába igyekszik anyagi helyzetét a legmagasabb méltóság színében feltüntetni luxuriózus építkezések és más hasonló szemfényvesztések által, de ha nincs meg az anyagi erő, ha segélyforrásokkal nem rendelkezik, az semmi egyéb nem lesz a józanul ítélő ember előtt, mint még inkább discreditáló szédelgés: éppen úgy a fényes Országházzal nem leszünk képesek elhitetni, hogy helyzetünk e fénnyel arányban áll”. Orbán Balázs arról szólt, hogy mindenünnét „a nyomor iszonytató képe mered” a képviselőkre. És: „Ezen nem segít az, hogy cifra Országházból akarja a kormány nyomorgatni a nemzetet, sőt az ellentétek hatása által még terhelőbbé teszi”. Jókai Mór mint kormány- párti, védelmébe vette a tervet, de felhasználta az alkalmat arra, hogy elmondja, milyen hatalmas adót kell fizetnie. „Kérem, nekem az adóm megy annyira, mint egy 1200 holdas birtok tulajdonosáénak és én naponként 12 óra hosszat dolgozom azért, hogy az államnak az adómat fizethessem”. Ha a tízmilliót és az eredetileg egy évtizedre tervezett építési időt sokallták, mit szóltak volna a képviselők ahhoz, ha előre tudják: a költségek végül is . 37 és fél millió forintot emésztenek fel és 1894 helyett csupán 1902 őszére kerül az épület olyan állapotba, hogy az ország- gyűlés beköltözhessen. A bajok mindjárt az első kapavágásnál (1885. október 12.) után kezdődtek, az alapozással. Az épület helyén a városi vízművek kútjai, aknái és csővezetékei nagyon megnehezítették a munkát. 1834-ben, az átadás eredeti időpontjában, csupán a bokrétaünnepséget tarthat, ták meg. Már számolniuk kellett vele, hogy az épület 1896-ig, az ország-világra szólóra tervezett millenniumi ünnepségekig sem lesz kész. így hát megváltoztatták az eredeti tervet, s gőzerővel hozzáláttak a díszlépcsőház és a kupolacsarnok belső kiképzéséhez, hogy az ünnepséget legalább itt meg lehessen tartani. Ez sikerült is. 1896. június 8-án, a „hódoló felvonulás” napján, amikor 89 törvényhatóság bandériuma vonult a Várba, hogy meghajtsa a zászlóit Ferenc József, a szabadságharc vérbe főj tója előtt, már a kupolacsarnokban tarthatták meg az országgyűlés két házának együttes ünnepi ülését. Az igazi megnyitásról, amelyre 1902. október 8-án került sor, hiányzott a király. Az ellenzéki képviselők zajos közbekiáltásokkal tették szóvá az uralkodó tüntető távolmaradását. Egyébként sem volt semmi ünnepélyes az új Országház használatbavételében. A képviselőknek sehogyan sem tetszett, nagyon nehezen barátkoztak meg vele. A Magyar Nemzet című lap az első ülés alkalmából meglehetősen szatirikus hangot ütött meg: „Dacára annak, hogy a Ház tagjainak már több ízben volt módjukban megszemlélni az új hajlékot, a tájékozatlanság általános volt. A ragyogó folyosók valóságos labirintusában negyedórákig iker-esték egymást, akik egyszer élszakadtak, s a távolságok oly nagyok, hogy még Széli Kálmán miniszterelnök úr is kedélyes bosszúsággal humorizált ily képpen: Ha az összeférhetetlenségi törvény megengedné, valamelyik képviselő nagy joggal kérhetne engedélyt a folyosókon végigrobogó vicinális építésére. A tanácskozóterem, melynek szűk mérete nyomban szembetűnik, teljesen megtelik...” Egy dühös ellenzéki képviselő, Pap Zoltán, aki interpellált, „az új Országház belső díszítése és az ülésterem célszerűtlen volta” tárgyában, mindenben kivetni valót keresett és talált: „A főrendiház üléstermében éppen olyan az elrendezés, mint a képviselőházban. Nevezetesen ott vannak azok a nagy boltíves oszlopok, amelyek a karzatot tartják, közbe pedig van ornamentikának három kis oszlop. Ez tervbe volt véve a képviselőház ülésterménél is, de keresztül vitték a főrendiházban. Ellenben nem vitték keresztül a képviselőházban, mert amikor észrevették, hogy el van szabva; kiszedték az ornamentális oszlopokat és azok helyére is padokat tettek. De még akkor sem volt elég a hely. Meg kellett szűkíteni az eredetileg 60 cm-ben megállapított ülőhelyeket. Míg az első sorokban megmaradt a 60 cm, a hátsókban 40—50 cm. Aki sovány, az hátra kerül, felszólalása esetén az oszlopoknak beszélhet, még az elnököt sem látja...” De egyáltalában érdemes volt-e ebben a képviselőházban beszélni? Egy keserű iróniájú kormánypárti képviselő, Barcsay Domonkos, miután végigjárta az új épületet, így foglalta össze a véleményét : „— Van ebben nagyterem, kisterem, ülésterem, kupolaterem... Van tornác, terasz, torony... Van keskeny grádics, széles grádics, szűk folyosó, tág folyosó... Van ablak, ajtó annyi, mint ementáli sajtban a lyuk... Van itt minden a világon, ami a parlamenthez kell. De hol a parlament...” (Folytatjuk) PÁSZTOR IMRE A vb tárgyalta A szakmunkásképzés helyzete Dombóváron (T UDÓSÍTÓNKTÓL) A dombóvári Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága legutóbbi ülésén első napirendként a TÜZÉP Vállalat dombóvári áruellátó tevékenységéről hallgatott meg előterjesztést. A napirend előadója Stickl Imre telepvezető volt. Második napirendi pontként a városban folyó szakmunkásképzés hélyzetérő'l számolt be Kuruez Géza, az 516. számú Szakmunkásképző Intézet igazgatója. A beszámolóban foglalkozott az intézet személyi feltételeivé! amelyek az utóbbi időben javultak, és az iskola nevelőellátottsága teljes. Problémáiról is szó volt a beszámolóban, különösen a tárgyi feltételek elégtelenségéről. Az iskolában egész héten keresztül — a tanteremhiány miatt — két műszakban folyik az oktatás. Tornatermük és tanműhelyük sincs. Helyzetüket súlyosbítja az a körülmény, hogy tanulóiknak mintegy 65 százaléka vidékről jár be és nincs kollégium, amely a vidéki tanulók elhelyezését biz. tosfltaná. A várható demográfiai hullám is sürgeti, hogy a jelenlegi feltételeken javítani kell, mert ellenkező esetben az iskola nem lesz képes befogadni az egyre több tanulót. A város munkahelyei ugyan akkor s zak m u nkáshi - ánnyal küzdenek, annak eile, néne, hogy 9 üzemben a gyakorlati óktatást saját tanműhelyben oldják meg. A végrehajtó bizottság az iskola hatodik ötéves tervre szóló fej les zitésii program jáva'l egyetértett. Magyarszéki Endre Az Országház építése — Szép menyasszony volt a kislányom
