Tolna Megyei Népújság, 1980. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-12 / 85. szám

1980. április 12. InÉPÜJSÁG 3 Létbiztonság l_ A nlf f-t nn létbiztonság van. Három és fél J lOi(jni\DOÍI évtized országépítő munkája meg­hozta a maga gyümölcsét: megszűnt gondnak lenni a mindennapi kenyér előteremtése, országos jelenség a jólöltözöttség, milliók tekintenek ki új házak és la­kások ablakain a tavaszhoz illő kedvvel, terveket dé­delgetünk, néha már majdnem gyermeki bizakodással, mint akiket semmi baj nem érhet; igen, mert tervez­hetők a holnapok, ötvenévestől fölfelé közöttünk él­nek azok a generációk, akik életük egy részét úgy él­ték le, hogy megtapasztalták ennek az ellenkezőjét is, a teljes kilátástalanságot, amely a többség osztályré­sze volt. Nem szívesen emlékeznek vissza arra az időszakra, akad közöttük olyan is, aki feledékeny, de legbelül nagyon is tudja, mit kell félteni. Gyerme­keink és unokáink azonban ebbe a biztonságérzetbe születtek bele, nem ismerik azt a másikat, nekünk pe­dig, a szülőknek nagyobb vágyunk; kívánságunk az élettől aligha lehet annál, hogy megtartsák, amit mi megteremtettünk, és legyen erejük, bizakodásuk to­vábblépni. Ehhez persze — bármilyen sokat tesz is —, nem elegendő a jóllakottság érzése, vagy az a tu­dat, hogy van bőrzakónk és annyiszor váltunk inget, ahányszor akarunk; kell az a harmónia is, az a ki­egyensúlyozottság, a céloknak, az érdekeknek az az egyirányúsága, amelyet a XII. pártkongresszus tuda­tosított bennünk a maga nyíltságával, a gondokat sem takargató szókimondásával, s azzal, hogy eszmei mu­níciót tudott adni a legközelebbi évek feladatainak megvalósításához, kijelölvén az előrehaladás irányát, módozatait. Akik szóltak a kongresszuson, többnyire a maguk munkájáról beszéltek. Azt mondták el, hogy területü­kön, ahová hivatásérzetük, szakmájuk, rátermettségük köti őket, mi az, amit már sikerült elérni és mit kí­vánnak elvégezni a közeli jövőben. Nem hangzottak el látványos ígéretek, pátoszos fogadalmak, ezért voltak ezek a megnyilatkozások hitelesek. S mert maga a kongresszus méltó helyére állította az emberi munkát, boldogulásunk, biztonságérzetünk forrását. A párt nem először teszi ezt. Most azonban olyan felismerések birtokában hív cselekvésre mindenkit, amelyek az utóbbi években társadalmi méretekben eljutottak az emberek tudatáig. A közgondolkodásban mind nagyobb teret kap az érdekek azonosságának figyelembevétele, a népben, a nemzetben gondolkodás, amelyben kifeje­ződik az egyén érdeke is. Ezekhez a gondolatokhoz pe­dig igen sok érzelem is kapcsolódik, amelyet nincs okunk szégyellni, takargatni, hiszen benne tükröződik a szocialista hazafiság sokféle megnyilvánulása, ezer­nyi szálú kötődés a mához, mindahhoz, ami velünk, általunk történik. Vágyainkat, törekvéseinket fejezi ki az MSZMP Köz­ponti Bizottságának kongresszusi beszámolójában az a megállapítás is, amely kimondja; „Arra kell töre­kednünk, hogy társadalmunk erkölcsi arculatát te­kintve is egyre inkább a munka társadalma legyen. Mindazt, amink van, munkásosztályunk, a magyar nép nehéz harcokban vívta ki, védte meg, és a saját keze munkájával teremtette meg. A társadalom azt várja minden tagjától, hogy óvja és gyarapítsa a kö­zösség, a nép szocialista tulajdonát, tudása, ereje leg­javát nyújtva dolgozzék. Minden munkahelyen azok­nak a dolgozóknak legyen hitelük, becsületük, tekinté­lyük, azok boldoguljanak, akik eleget tesznek vállalt kötelezettségeiknek, akik tisztességesen élnek és dol­goznak.” Az- összefüggés teljesen világos: a munka és a létbiztonság szorosan összetartozik, a két fogalom­kör egymát feltételezi. Nem független a teljesítmény­től. Nem mindenkinek ígér, nem amúgy „általában” biz­tonságot, gond nélküli életet. Nagy hiba lenne, ha így alakulnának a dolgok; az egyenlősdi szemlélet máris visszaütött minden vállalatnál, ahol nem ismerték fel idejekorán a kiemelkedő teljesítmények erkölcsi-anya­gi elismerésének döntő fontosságát. S az is nyilván­való, hogy ez a szó: munka, napjainkban gazdagabb jelentéstartalmat hordoz, mint tegnap vagy tegnap­előtt. Nem elég „hajtani”. Elsőrendűvé vált az is: hogyan „hajtunk”. Ehhez a fejlődéssel lépést tartani tudó, gondolkodó, művelt munkásokra van szükség. Hallhattuk, olvashattuk Horváth Józsefnek, a Diós­győri Gépgyár esztergályosának kongresszusi felszó­lalását: „...A termékszerkezet átalakításához kapcso­lódó munkaerő-átcsoportosítás személy szerint engem is érintett — mondta. — A vezetőkkel történt közös megegyezés alapján két fiammal együtt — akik szin­tén esztergályosok — átkerültünk egy új gyártmányt előállító üzembe. A korábbinál lényegesen korszerűbb, programvezérlésű gépen vállaltunk munkát”. Elmondta természetesen, hogy ehhez tovább kellett tanulniuk mindhármunknak. Tanfolyamot végezni, új tudás­anyagot elsajátítani, ezzel mintegy átértékelve, más megvilágításba helyezve a régebben tanultakat is. Csak arról nem szólt, hány ébren töltött féléjszakát jelentett ez számukra, hogy milyen erőpróbát kellett kiállniok, míg alkalmassá váltak az új feladat betöl­tésre. Pedig biztosan nem volt egyszerű erőpróba. Ilyen erőpróbákra azonban szükség van, ha valaki elő­re akar lépni. Az a jó, hogy kellenek ezek a próbatételek. A tár- saualom fejlődésének ügye éppúgy igényli valahá­nyat, mint azok létb-ztonsága, akik vállalkoznak rá- juK^ Prírtiínk kongresszusa azt a mércét állította i Ui LUfffx elénk, amelyet elérni nem könnyű. Ki­mondta: a létbiztonság csak a jó munkást, az eredmé­nyes dolgozókollektívát illeti meg. Ez így igazságos, így szocialista. KOVÁCS IMRE Dombóvár díszpolgárai (TUDÓSÍTÓNKTÓL) sokat fejlődött az ellátás színvonala. Része volt abban, hogy Dombóváron felépült a kórház és rendelőintézet. Működése ideje alatt a gyó­gyító orvosok száma ötszörö­sére nőtt. Időközben megszerette a várost, s bármerre járt, ál­landóan arra gondolt, hogy mit kellene még tenni azért, hogy a város és környéke szebb legyen. A lakosság kör­nyezete és életmódja elérje azt a színvonalat, amit ő or­vosként megálmodott. Ma már otthonának tekinti a várost, és továbbra is igyek­szik megvalósítani elképze­léseit. Bertus Ferenc, az ÁFÉSZ- igazgatóság elnöke — Dom­bóváron született. Ragaszko­dását a városhoz, szüleitől örökölte, akik példát mutat­tak neki lakóhelyszeretetből, emberségből, tenni akarásból. Ismerte a felszabadulás előt­ti Dombóvári is, hisz ott élt és dolgozott kereskedőként. Amikor 1946-ban megalakult a földművesszövetkezet, el­sők között kérte felvételét. 1951-ig boltvezető volt, majd ekkor választották meg az FMSZ igazgatósági elnöké­nek. Azóta Dombóvár és a városkörnyék kereskedelmi ellátásának biztosításán fára­dozik. Tevékenysége nyomán nőtt hatalmassá a szövetkezet jogutódja, a dombóvári ÁFÉSZ. Tagjainak száma ma már megközelíti a nyolc­ezer főt, és 100 kiskereske­delmi egységnek gazdái. Fe­lelősségteljes munkája mel­lett a társadalmi munkából is mindig kiveszi részét. 25 év óta tagja a pártbizottságnak, a mezőgazdaság szocialista átszervezésében vezető szere­pet vállalt és évek óta irá­nyítja a Spartacus sportkör életét. A díszpolgári oklevél mind­kettőjük városszeretetét, ön­zetlen ragaszkodását jelképe­zi. Az átadás pillanatában felzúgó taps, ezt a tevékeny­séget köszönte meg. MAGYARSZÉKI ENDRE Dombóvár város Tanácsa, a település várossá nyilvání­tásának 10. évfordulóján díszpolgári oklevelet adomá­nyozott dr. Sáfár Lászlóné- nak és Bertus Ferencnek. Az ünnepélyes átadásra április 1-én, az ünnepélyes tanács­ülésen került sor. Dr. Sáfár Lászlóné 25 éve él Dombóvá­ron. Hosszú időn keresztül főorvosa volt a városnak és városkörnyéknek. Tenni aka­rása és az egészségügyi fel­tételek állandó fejlesztése ér­dekében végzett lelkiismere­tes munkája nyomán igen Dr. Sáfár Lászlóné Bertus Ferenc Tűnődés írhatnék pontos neveket, címet is, de megígértem, hogy nem teszem. A továb­biakból talán kiderül, hogy miért nem. Attól félek ugyanis, hogy amiről szó lesz, ha nem is tipikus, de semmi esetre sem egyedi. Ülünk az újdonat új létesítmény elő­csarnokában az igazgatóval és élvezzük a látványt. Eleinte. Aztán megakad a sze­mem néhány szál dróton. A drótok a fa­burkolat fölött, a mennyezet magasságában, diszkréten lógnak ki a falból. Később ki­derül, hogy az egyik raktár ablakpárká­nyán a bádog nem ki-, hanem befelé vezeti a vizet. Az emeleten van egy sorozat kulcs és egy sorozat zár, de ezek nincsenek ro­konságban egymással, így az ajtókat nem lehet kulcsra zárni. A kazánházban fél tu­cat fűtőcső „lírája” túl szűk, még szeren­cse, hogy majd csak ősszel kell alaposab­ban fűteni. Az itt dolgozókat egyelőre a lelkesedés melege fűti, hiszen egyéb­ként az új létesítmény csakugyan nagyon szép, a hibák pedig a „garanciális” fo­galomkörbe tartoznak, belátható (vagy ke­vésbé belátható) időn belül sor kerül ki­javításukra. Ezzel kezdetét veszi tűnődésünk, melyet a maga teljes naivitásában megpróbálok itt legalább nagy vonalakban visszaadni. Alapja az a torz gondolat, hogy miért kell valamit elkészültnek nyilvánítani, amikor még nincs teljesen kész. A hibákat ki le­het javítani, ez természetes. De miért kell elkövetni? Ha egy-két apróságról lenne szó, kalapáccsal, harapófogóval és néhány U-szeggel játszva kijavíthatóról, akkor sen­ki nem szólna egy szót sem. Hiszen ugye­bár csak az hibázik, aki dolgozik is, márpedig az vitathatatlan, hogy a sok tízmilliós be­ruházásból született létesítményhez mun­ka kellett, cseppet sem kevés. De a hibák­nak ilyen tömege? — Itt ült velem múltkor a kivitelező vál­lalat igazgatója — meséli a helyi igazgató. — Természetesen neki is rendre soroltam mindent. Nem akarta elhinni, csak akkor, amikor valamennyi hibához odavezettem. Felháborodott, és azt mondta, hogy három napon belül mindent kijavítanak. De csak akkor, ha nem szólok senki másnak, mert ha igen, úgy javításról egyhamar szó sem lehet. Nem szóltam, de nem is javítottak... Később még cifrább műhelytitkok tudó­jává válók. A kazánházi csövek hibáját például már hónapokkal a létesítmény át­adása előtt észrevették. Természetesen szó­vá tették. Huszonnégy óra leforgása alatt, dicséretes gyorsasággal, ott volt a kivite­lezők két mérnöke és egyetértett. Újabb huszonnégy óra múlva megjelent egy há­romtagú brigád. Megnézte a csöveket, le­rakta szerszámait és elment a kőhajítás- nyira lévő borozóba. Jó egyetértésben ott is maradtak egészen a munkaidő lejártáig. Másnap, harmadnap és hetednap hasonló­képpen. Egy hét múlva jött a korábbi mér­nökök egyike és elvitte a brigádot. — Ennyi idő alatt egy új kazánházat is összeszerelhettek — mondta. — Hiszen ha­vi 6—7 ezer forintot kereső, kitűnő szak­ember mindhárom. Másnap az új létesítmény igazgatója vé­letlenül találkozott a kitűnő szakemberek vezetőjével. — Elárulná, hogy miért nem csináltak nálunk semmit? — kérdezte elkeseredetten. Elárulta. — Uram és elvtársam! Ezeket a csöve­ket a Z. brigád szerelte. Ha kiderül, hogy az ő munkájuk nyomán mi javítgattunk, akkor biztos ugrik néhány ezer forint pré­miumuk. És persze első dolguk lesz egy másik építkezésen bebizonyítani, hogy mi- utánunk is javítani kellett. Akkor pedig... Szóval érti? Az igazgató értette. És azóta tűnődik. Csatlakozzunk tűnődéseihez. ORDAS IVAN Mangánbányászok Crkűton, hazánk egyetlen mangánbányájában az idén százharmincötezer-ötszáz tonna nyersércet termelnek ki. A képen: Juni Lajos és Lukács Ferenc vájárok robbantáshoz készítik elő az ércfalat. A népfront életéből A HNF megyei elnöksége legutóbbi ülésén a decsi népfrontbizottság is beszá­molt, többek között, a tele­pülésfejlesztést segítő mun­kájáról. Köztudomású, hogy a tár­sadalmi munkák milyen ha­talmas anyagi értékkel já­rulnak hozzá egy-egy község fejlesztési lehetőségeihez. Az anyagi hasznon túl a közös­ségfejlesztő, -teremtő erő is jelentős. A népfrontbizottsá­gok szerepe sem a munka megszervezésével kezdődik, hanem annak megválasztá­sával. A bizottság a legkü- lönféle formákban tájékozó­dott a lakosság igényeiről, majd a tanáccsal és más szervekkel összeülve rangso­rolta a kérdéseket, és csak aztán következett a szerve­zés. A decsi népfrontbizottság negyvenegy taggal működik, kilencen tagjai az elnökség­nek. Van a bizottságban ter­melőszövetkezeti tag, értel­miségi, nyugdíjas, kisiparos, kereskedelmi dolgozó, tehát az összetétel tükrözi a lakos­ság rétegződését, ismeri an­nak igényeit. Érdekes megnézni, hogy az utóbbi években miként ala­kult a társadalmi munka és az elvégzett társadalmi mun­ka értéke. öt évvel ezelőtt 133 forint jutott egy-egy lakosra, egy évvel később 437, azt köve­tően pedig több mint ennek a duplája. Ez az ugrásszerű emelkedés arra késztette a népfrontbizottságot, hogy még több energiát fektessen a szervezésbe. Megépítettek egy kilométer hosszúságú járdát, majd a tanács és a népfrontbizottság az együtt­működés további javítása ér­dekében szerződést kötött. Több éven át gondot oko­zott az óvoda zsúfoltsága. A tanácsi fejlesztések között is szerepelt a nyolc csoportos óvoda létesítése, ennek meg­valósítását tűzték ki célul. A körültekintő előkészítés után falugyűlésen ismertették az elképzeléseket, majd részle­tes ütemterv készült a mun­ka szervezésére. Másfél év múlva át is adták a kész lé­tesítményt. Ezzel egyidőben elkészült a tornacsarnok, öltözővel, szertárral és két szaktante­remmel. A két létesítmény összes költsége majdnem 19 millió forint volt, ennek több mint a fele, tíz és fél millió, társadalmi munka. A jő munkát nemcsak a községben ismerték el, de ez­zel a teljesítménnyel a me­gyei településfejlesztési ver­senyben a harmadik helyről az elsőre küzdötték fel ma­gukat, évről évre lépve egyet. A környezetvédelmi őrség, az iskolai biológiai szakkör fásítási tervet dolgozott ki. A tanács által biztosított fa­csemeték és díszcserjék te­lepítése megtörtént. A párt XII. kongresszusának, a fel- szabadulás évfordulójának tiszteletére a község lakos­sága jelentős társadalmi munkát ajánlott fel, illetve végzett el. Befejezték az óvo­dai konyhát, játékudvart lé­tesítettek, szebbítik a meg­lévőt és folytatják a járda­építést. Sürgősen szeretnék megvalósítani a szervezett szemétszállítást is, ami egyébként a tanács terveiben is szerepel.

Next

/
Thumbnails
Contents