Tolna Megyei Népújság, 1980. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-09 / 82. szám

u "képújság 1980. április 9. Moziban Konvertibilis restell nival óink Magyar—NSZK koproduk­ció olvasom a Gyarmathy Lívia rendezte, Balázs József Koportos című regényéből készült film plakátján. Cso­dálkozom. Egy-két fesztivál- díj talán van a témában, de valuta? Márpedig a nyuga­tiak megnézik, mire adják a pénzüket! Mi kelthette fel az érdeklődésüket? A sztori? Koportos nevű megálló­helyet hiába keresünk a MÁV menetrendjében. Az író va­lahol a Kraszna—Szamos— Tisza találkozásának környé­kén sejteti a falut és cigány­telepet, ahonnan Balogh Mi­hály Pestre jár aszfaltozni. Egy fizetésnapon brigádveze­tője rossz hírt . közöl vele felesége váratlanul meghalt. Hazaindul. Szép, nagy teme­tésről álmodozik. Úgy érzi, ezzel tartozik asszonyának, valójában önbecsülésének. Bár látszólag mindenki tá­mogatja, nem sikerül, mint panaszolja: „csóró cigány­temetés” lett belőle. Majd keservesen kínlódik, hogy a papnak ígért kosarakhoz a késő őszi időben megfelelő fűzfavesszőt találjon. Két ké­vét sikerül gyűjtenie, de összeverik, és ezt is elveszik tőle cigánytársai, akiktől tán csendes, tűnődő természete választja el. A temetés, a kudarcok, a testi kín átéleti vele a halált. Nem úgy álta­lában, hanem a maga halá­lát. Ez az egész kisregényen végigvonuló gondolat valami sajátos szépséget ad a mű­nek. Az „általános emberire” voltak hát vevők a nyugati társak? Ha igen, csalódtak, mert a halál megismerésének folyamatát az irtózattól az elfogadásig nem adja vissza a film, talán nem is akarja, helyette a megaláztatást, megcsalatást, kiszolgáltatott­ságót hangsúlyozza. De várjunk csak! Hogyan is kezdődik a film? Napfényben fürdő, festői putrikból kékes füst száll, tarka fejkendős asszonyok álldogálnak, kisfiú totyog át a tócsákon, szép kék-fehér pulóvert visel, de deréktól lefelé meztelen, a hasára szürke sárfoltok tapadnak. . Megvan a titok nyitja! Eszembe jut, hogyan örült NDK-beli barátom, amikor egy remetekápolnai búcsún tarka cigány népviseletet fényképezhetett. (Nem töre­kedtem teljességre: nem vit­tem el a Béla tér bizonyos sarkára heti piackor és el­kerültük a környékbeli fal­vak Rózsadombjait és Ta­bánjait is.) És az Odera— Neisse vonaltól nyugatra még nagyobb hiánycikk lehet az „echtvalódi” cigány­romantika! Csakugyan! Jön a folklór: lányszöktetés, cigányesküvő, halottöltöztetés, -siratás, mu- latás... Bizonyára töredéke­sen is hitelesek, remélhető­leg nem dobták el a felvett, de fel nem használt anyagot, eltűnőben lévő néprajzi ér­tékekről lelhet szó! De térjünk vissza a nyu­gati vevőkörre, hátha még bővíthető! Hiszen ahogyan ez a Balog Mihály a városi autóforgatagból visszatér a Éneklő ifjúság 1980 A paksi munkásművelődé­si központ adott otthont a közelmúltban az Éneklő ifjú­ság megyei bemutatójának. Az előzetes területi bemuta­tók teljesítménye alapján megyénk 11 kórusa jutott el a díszhangversenyre, számot adva felkészültségéről, tudá­sáról, egyben tükrözve a megye ifjúsági kórusmozgal­mának helyzetét, eredmé­nyeit és gondjait. Örömök­kel és tanulságokkal szolgált ez a hangverseny. Örömök­kel, mert valamennyi részt­vevő kórus produkciója mö­gött az igényes karnagyi munkát éreztük az éneklő if­júság lelkesedése mellett. Eredmény az egységes szín­vonal, a különbségek inkább a részletek megoldásából adódtak. Akadt tanulság is bőven. A szekszárdi területi bemutató után alig egy hét­tel ismét pódiumra lépni, ez­alatt igen kevés próbával, fárasztó iskolai munkával el­telt órák után utazni és bizo­nyítani, hogy az együttes nem érdemtelenül került a me­gyei bemutatóra»— nem kis feladat. Talán ez az oka, hogy jó néhány együttes nem érte el a területi bemuta­tón nyújtott színvonalat. Hiteles, tiszta forrás a de- csi általános iskola kórusá­nak népdalcsokra. A Czakó Sándorné vezette együttes itt is igazolta országos jó hír­nevét. Hangulatosan szép volt a szekszárdi III. sz. Ál­talános Iskola kórusának műsora, Aradi Zsuzsanna ve­zetésével. Balázs Árpád kórusdalainak megszólalta­tásával bizonyították, hogy ezekből a gyerekszájra való művekből nem lehet elég sokat énekelni! Precíz és korrekt megoldások jelle­mezték a szekszárdi IV. sz. Általános Iskola műsorát. Az együttes vezetője, Kürtös Anikó itt is bizonyította rá­termettségét és elhivatottsá­gát. A szekszárdi I. sz. Ének­zenei Általános Iskola kóru­sainak az előző évekhez mérten is egyre színvonala­sabb és igényesebb produk­ciója Vág Mátyásné fárad­hatatlan munkájának ered­ménye. Mind a kamarakórus, mind a nagykórus szereplé­se méltó bizonyítéka ennek a kodályi koncepción alapuló iskolatípus létének. A szekszárdi Garay Gim­názium és Óvónői Szak- középiskola a szó szoros ér­telmében tömegeket mozgat meg a közös éneklés érdeké­ben. A létszámban is gran­diózus lánykar átélt, lelkes éneklése mindenekelőtt Ger- se József karnagy érdeme. Örömmel hallgattuk az is­kola kamarakórusát, Lovas Judit vezetésével. A kamara­kórus nagyon nehéz és koc­kázatos műfaját választották. Igényes Kodály-művek re­pertoárra tűzése mutatja a kulturált hangzásra való tö­rekvésüket. Fényes és ragyo­gó hangzás jellemezte a bonyhádi I. sz. iskola kóru­sát, színpadra lépésük a hangverseny kiemelkedő eseménye volt. A Bébel Er- nőné betanította együttest Rónai Józsefné dirigálta. Egyszerű, sallangmentes hangzásra való törekvés jel­lemezte a simontornyai is­kola kórusát. Gombai József szakfelügyelő karnagy el­képzelése főleg a népdal­csokor előadásában érvénye­sült. Király László, a tamási kórussal bizonyította, hogy énekeseivel szemben — akár felnőttek, akár gyerekek — igen magas mércét állít. Dombóvári énekkar szerep­lése mindig zenei élményt jelent; így történt ez most, a Gőgös Ignác vegyes karának szereplésénél is: a Pásztor Jánosné vezette együttes hallgatásakor óhatatlanul ar­ra gondolunk: miért oly kevés a középiskolai kórus megyénkben? Szólnunk kell az énekka­rok zongorakísérőiről is, osz­tatlan részesei ők a sikerek­nek. Lányi Péter, Dobai Ta- másné, Hajdú Borbála, An­tal Tamás, Gombai Éva ta­nárok mellett örömmel vet­tük növendékeink, Szűcs Sá­ra, Szilvási Sarolta és Hor­váth Szilvia szereplését is. Köszönet érte! Végső tanulság az a kodá­lyi gondolat, miszerint egy ország zenekultúrája nem azon múlik, hogy milyen hangversenyek vannak a fő­városban, hanem hogy mi­lyen az ének-(zene) tanár „vidéken”! THÉSZ LÁSZLÓ cigánytelepre, ahogyan ott élnek az emberek, ez tisztá­ra Dél-Afrika! A fejlődésére büszke szocialista ország ha­tárain belül egy másik, fej­letlen ország! Statisztikai ará­nyokat nem forgattak a film­be a magyarok, az egész egy az egyben felhasználható elé­gedetlenkedők politikai fel­világosítására, vagy legalább­is arra, hogy a „szabadság lovagjai” önhitükben erő­södjenek! Most már szárnyat kap a képzeletem! Herr Meier késő éjjel a 3. csatornán a Koportost nézi. Ám az Ende felirat után szó sincs alvásról, úgy felizgat­ták a látottak. Ez az ember a filmen adósságba kevered dik, de eszébe sem jut el­adni a házat, ahová nem akar visszatérni, vagy leg­alább a kecskét, felesége hűtlenségének bizonyítékát. Helyette tönkreteszi egyetlen ünneplő ruháját két kéve fűzfavesszőért, a többiek még majdnem megölik, hogy el- vehessék tőle. A fűzfavessző tehát óriási érték. A magya­rok rájöttek valamire! (Eszük van, ezt a fránya „buevos kozka” is bizonyítja!) Nyil­ván az energiaválsággal függ össze a dolog, majd utána­nézek ! Ekkor Herr Meier elhatá­rozza, hogy pénzzé teszi va­lamennyi olajrészvényét és fűzfavesszőt vásárol nálunk, így változik valutává min­den forint, amit a filmre köl­töttünk, sőt az is, amit az üres mozinézőterekre ráfizet­tünk. Aki nem hiszi, járjon utána. CSONTOS KAROLY Kővetkező heti film jegyzetünket a Gengszterek sofőrje cí­mű angol filmről írjuk-----------------------------------------------------------------r Könyv Játéksáról« Amennyire visszaemlékez­nem sikerül, soha nem ta­nultam játszani. Egyszerűen csak tudtam. Ami bizonyos esetekben ruházatom külle­mén, a könyökömön, térde­men mutatkozó horzsoláso­kon is mérhető volt. Ami a játék hatásfokát illeti. Erre a szerintem teljesen termé­szetes tényre már néhány évvel ezelőtt vissza kellett emlékeznem, amikor egy út­törőtől azt kérdezve, hogy mivel töltötték idejüket a legutóbbi foglalkozáson, azt a szíven ütő választ kaptam, miszerint: „Unatkoztunk!” Ez aligha lévén egyedi eset, el kell fogadni azt a tényt, hogy rendkívül örvendetes, ha különböző korú gyerekek hasznos időtöltésének bizto­sítására oktatókönyv jelenik meg. (A „hasznos” szótól ne tessék megijedni, hiszen a szórakozás is felettébb hasz­nos.) Ilyet adott ki a közel­múltban az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat Ságvári Endre könyvszerkesztősége „Játék­sarok” címmel. A játékgyűj­temény kitűnő, a kiállítás szép, az ábrák jók, az egé­szért nem pénz 15 forint, amennyi az ára. Idézek a 37. oldalról: „Min­den kornak és minden nép­nek megvannak a saját jel­legzetes játékai. Mai vilá­gunkban, a technikai for­radalom korában a fejlődés természetesen a játékipart se hagyhatta érintetlenül. Ha­talmas játékgyárak jöttek létre, a játékkészítésben is eluralkodott a tömegterme­lés. Egyre kevesebb lesz az igazán kedves, egyedi játék­szer. A gyermekek lassan- lassan kénytelenek játék­tevékenységüket a játékgyá­rak tervezőinek ízléséhez, öt­leteihez igazítani.” Tegyük hozzá, hogy ez az ízlés általában rossz, az ötle­tek szegényesek és a kap­ható játékok jelentős része, amellett, hogy méregdrága — még buta is. Egy gyereknyi méretű mackóval nem sokat lehet kezdeni, a villanyvonat se tesz mást, mint körbejár, ami nem játszásra, hanem passzív szemlélődésre késztet, kényszerít. A „Játéksarok” összeállítóinak népes kollek­tívája elsősorban kezet- lábat, de agysejteket is moz­gató játékok bemutatására törekedett. Az esetek túlnyo­mó többségében kitűnően. A szójátékok, páros játékok helytől és időjárási körül­ményektől függetlenül bárhol űzhetők. (ordas) Husek Rezső-hangverseny Az Országos Filharmónia bérleti sorozatának utolsó hangversenye ezúttal is Husek Rezső koncertje volt. Jól ismerjük Husek Rezső művészetét, aki ezúttal is meggyőző bizonyítékát adta kimagasló képességeinek. Hangversenyét Bach Wohltemperiertes Klavier máso­dik kötetének f-moll preludium és fugájával kezdte, majd Beethoven ismert és könyvtárnyi kötetben ma­gyarázott cisz-moll (úgynevezett Mondschein) szoná­tájával folytatta. Az első tétel komor pompája Husek Rezső megfogalmazásában tragikus csengést kapott, s a sokféle lehetséges felfogás közül talán ez a leg­meggyőzőbb. Bartók keveset játszott három Csík megyei népdala és az I. román tánc azt bizonyította, hogy Husek Re­zső mélyen átélte és nagy kedvvel tolmácsolja száza­dunk nagy mesterének zenéjét, de szívéhez mégis kö­zelebb állnak a romantikusok, elsősorban Chopin és Liszt. A könnyed és elegáns Fisz-dúr nocturne után hatalmas erővel szólalt meg a drámai hatásokban bő­velkedő b-moll scherzo, majd két Liszt-mű követke­zett, A wallenstadti tónál impresszionizmust előlegező zenéje és a látszólagos egyszerűsége ellenére is mo­numentális Desz-dúr etűd, Liszt művészetének egyik legszebb és legjellegzetesebb darabja. A lelkes ünneplést egy Chopin-művel viszonozta Hu­sek Rezső. Cs. TV-NAPLÓ A diófások jelképe A tévékritikák egyre gyakrabban emlegetik: laposak, unalmasak a Hét című politikai magazin műsorai. Nem értek velük egyet, hisz ezen a hétvégén meg­szólaltak a Partizán Szövetség vendégei, szó volt Eu­rópa katonai egyensúlyáról és Irakról, a nyári idő­számításról, s megtudhattuk, hogy néhányan miért kaptak Kossuth- és Állami-díjat. Az állami-díjasok egyike, dr. Bereczki László agrármérnök a rákóczifal- vai Rákóczi Tsz elnöke, aki hivatalosan a szövetkezeti gazdálkodás fejlesztésében, a kertészeti szaporítóanyag­termelés megszervezésében végzett munkájáért kapta a kitüntetést. Az okosan szerkesztett portrésorozat Aczél György ünnepi köszöntőjével indult, akitől megtudtuk: 1948- ban Kossuth-díjat kapott egy dunántúli gazda, mert 16 mázsa búzát takarított be egy holdról. Az állami­díjas mezőgazdászt — így utólag — „mellbe vágta” ez a szám, noha ő is aratott 3 mázsát. Hát bizony egyre ritkábban beszélünk mai hajszás életünkben a múltról, arról, hogy honnan is indultunk. Pedig az emlékek még élnek: dr. Bereczki Lászlónak is legna­gyobb élménye az első zárszámadó közgyűlés. No és persze az, hogy sikerült kikísérletezniük a diófa ivar­talan szaporításának módját. Emiatt hívják ezt a tsz-t diófás tsz-nek. Mindez persze nem ment simán. Merthogy a kísér­let sikerében a téeszben dolgozók hittek, a tudósok és a kutatók nem. Egy korábbi tévéműsorban ugyanezt mondta a fajszi téesz elnöke is: ők a paprika helybe vetésének módját dolgozták ki... Nem ártana ennek a dolognak alaposan utánanézni. Mert ki tudja, hány hasznos, gazdaságos újítás „fekszik el” a mezőgazda- sági üzemekben... Ki tudja, hogy hány okos gondolat rekedt meg azért, mert a feltalálónak nem volt ere­je az újrakezdéshez. A rákóczifalvaiakból éppen ez a képesség nem. hiányzott: a 3—4 év alatt előállított,- több milliós értékű csemetét az egyik évben — mert senkinek sem kellett — máglyán égették el. A követ­kező évben pedig ismét diót ültettek. A dió nálunk egyfajta jelkép: az utókorról való gondoskodás jelképe. S nem csupán arra utal, hogy unokáinknak legyen testi tápláléka, hanem arra is, hogy azok, akik utánunk következnek, munkájukkal és tehetségükkel merészen vállalkozzanak az új mód­szerek kidolgozására, s a harcot még akkor se adják fel, ha közben kudarc éri őket, s rossz beidegződések­kel találják magukat szemközt Az egyik legnagyszerűbb emberi tulajdonságot és adottságot a kitartást példázza a rákóczifalvaiak dió­fája. Örömmel látnánk a Hétben gyakrabban ripor­tokat, portrékat azokról az emberekről, akik szívós munkával értek el olyan, az átlagostól nagyobb ered­ményeket, amelyek mindnyájunk hasznát szolgálják. D. VARGA M. Rádió Neves névtelenek A fenti címben a „neves”, szócska nem hírnevet akar jelenteni, hanem azt az egy­szerű tényt, hogy a rádió egyes dolgozóinak van ugyan becsületes nevük, hellyel- közzel meg is mondják, mi — udvariatlan hallgatók — azonban előszeretettel elfe­lejtjük. Tessék például szív­re tett kézzel megmondani, hogy tegnap reggel ki kívánt jó munkát mindannyiunk­nak. Nemcsak a maga ne­vében, hanem felsorolva még néhány kollégáját is, továbbá a technikaiakat. Őket már teljes anonymitásban, gyűj­tőfogalomként. Hasonló a helyzet a hírek bemondóival, akik televíziós kollégáikkal ellentétben, láthatatlanok maradnak. Ennek bizonyára van előnye, de hátránya épp annyira. Hajas Ilona vagy Kudlik Júlia fürtjeit, ruhá­ját egy ország nőtársadalma bírálja, mosolyukat az el­lentétes nem méltányolja. Amikor Tardos Júlia a rá­dióban szólal meg, lehet akár vasárnapi ebédfőzéshez öl­tözve, csak a hangja ér­dekes, meg az, amit mond és ahogyan mondja. Ez az ebédfőzési kosztüm aligha valószínű ugyan, de ami a hangot, az előadásmódot és adott esetben a kérdezés technikáját illeti, minden igaz. _ Az elmúlt héten a rádio- riportereknek bőséges alkal­muk nyílt a kérdezősködés- re. A 35. évfordulón a ki­tüntetések tömegét adták át és a rádió természetesen megszólaltatott jó néhányat a kitüntetettek közül. Ilyen alkalmakkor a kérdezőskö- ,dés nem tartozik az öröm­ünnepek közé', ami aligha­nem mindkét félre vonatko­zik. Végtére is mit lehet kér­dezni? Azt, hogy e jeles al­kalommal ki, miként érezte magát? Senkitől nem vár­ható a válasz, hogy pocsé­kul és még soha nem hal­lottam bevallani bárkitől, hogy félt az elbotlástól, ami­kor a Parlament kupolacsar­nokában végigment a sző­nyegen. Kérdezze azt a ri­porter, hogy mivel érdemel­te ki az illető az elismerést? Ne kérdezze, hiszen nyilván­valóan munkával. A Kossuth- és Állami-dí­jak átadását követően a ri­porternő (rádióhallgatói szé­gyenemre nem emlékszem a hevére) pompásan szerepelt. Egyszerre volt tisztelettudó és közvetlen, de ez utóbbi a közvetlenkedés sűrűn előfor­duló erőltetett felhangja nél­kül. A nehezen nyilatkozó Pilinszky János is szívesen válaszolt neki, Kolozsvári Grandpierre Emilt pedig alighanem sikerült meghök­kentenie, ami nem könnyű dolog. Emlékezetből vissza­idézve ilyesformán zajlott a beszélgetés: — Feltehetek egy szemte­len kérdést? — Azt, hogy hány éves vagyok? (Itt a hallgató már elkezdett mosolyogni, majd rövidesen nevetett.) — Még mindig úgy szereti a nőket? (Kolozsvári Grandpierre számlálhatatlan olvasója itt bizonyára kíváncsian felkap­ta a fejét, ahelyett, hogy eszébe jutott volna felhábo­rodni. Ezt az író se tette, hanem ő is nevetett.) — Sajnos, már ők szeret­nek másképpen engem! A riportemő hangja fiata­los volt. A 73. évében járó íróé úgyszintén. O. I.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents