Tolna Megyei Népújság, 1980. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-04 / 80. szám
ArtÉPÜJSÁG 1980. április 4. Pénzmaradványok ürügyén A recept: több szívet Közhely, hogy a vizcseppben benne a tenger. Ha az újságíró nem töri magát, hogy az olvasót ennél magvasabb igazsággal lepje meg, nem azért van, mert lusta és hatalmába kerítette a mostanában sűrűn emlegetett tavaszi fáradtság is. Egy járásunkat vette szemügyre és eleve úgy, hogy a szociális segélyezés itteni gyakorlatáról alkotható képben minden megtalálható, ami ma, 1980 elején az egész megyére jellemző. Néhány éve a Tolna megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága erélyesen foglalt állást amellett, hogy a helyi tanácsok semmiképpen se takarékoskodjanak a munkából kiöregedett, magányos vagy nem- túl gondos hozzátartozókkal rendelkező idős emberek segélyezésére szánt összegekkel. Ám a költség- vetési beszámolókból a mai napig nem sikerült törölni azt a kelletlen passzust, hogy ennyi meg ennyi forintot „nem tudott fölhasználni a helyi tanács szociális segélyezésre”. Á tamási járás 15 települése közül 1979-ben mindössze hat „költötte” el az öregek segítésére tervezett forintokat. Egy nagyközség — Pincehely — 535 ezer forint helyett fölhasznált 547 ezret, 12 ezerrel többet, mint amennyire költségvetésének készítésekor számíthatott. A tamási járás településeinek tanácsai az évi szociális segélyalapból — mely 4 millió 509 ezer forintot tett ki — megtakarítottak 40 ezer forintot. Ebből az összegből csak Regölyben 19 ezer forint bizonyult „fölöslegesnek”. De az volt-e valóban? Csakugyan nem lett volna jó helye a pénznek? A járási hivatal egészség- ügyi osztályának segítőkész ügyintézői faggatózásomra mondták el, hogy tapsztala- taik szerint a mai „maradványoknak” egészen más az eredőjük, mint az öt évvel ezelőttieknek. (Ez hihető, hiszen nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni!) „Regölyben jómódú emberek élnek, mert még milliomosok is vannak ott” — ha nem tudnám. Aztán... „Ügy látszik, hogy a saját jogon szerzett nyugdíjak összegének emelkedése is meghatározó lett. Ebből a községből még szociális otthonba se kérik a felvételüket, az öregek napközijét se használják ki százszázalékosan” És .......a szoci ális étkeztetésre kapott 30 ezer forintból is átadhattak Ozorának 20 ezret a helyi igények hiánya miatt”. Hogy mekkora öröm újságírónak ilyeneket hallani, meg sem próbálom érzékeltetni. De elkezdett érdekelni ez a regölyi Kánaán, mert valahogy mindig gyanúsak kicsit a túl szép menyasszonyok. Legtöbbről kiderül, hogy csakugyan szépek, de ilyen-olyan kis (hibával. Bevallom, szerettem volna, ha ebben az esetben nincs igazam, hiszen tudom, hogy születésének 35. évfordulóját ezekben a napokban ünneplő államunk mit tett — többek között azért is —, hogy a munkában megrokkant idős emberek egyre jobban érezzék és élvezhessék a nagy család, a társadalom gondoskodni akarását — tudását. De... nem tartom ünneprontásnak leírni, hogy sokkal szebb volt az ügyintézők által festett kép, mint ' amit Regölyben magam alkothattam. Szolgáljon mentségükre, hogy dolgaikban elvégeztek és föltehetően a jövőben is elvégeznek mindent, ami munkaköri leírásukban szerepel. Kérdés viszont, hogy ennyi 1980-ban és ezt követően elég-e. A Regölyben 1969 óta működő öregek napközijében szerzett ismerőseim szerint: nem. Egybehangzóan azt a kívánságukat fogalmazták meg, hogy „ne több pénzzel, mint inkább jó szívvel becsüljék őket”. Játszottunk is, amibe belebuktam. Soha boldogítóbb bukást nem kívánok magamnak a játékban, hiszen, amikor tréfás ajánlatukra sorra vettük, hogy becslésem szerint ki, hány esztendős, öt, tíz, húsz éveket tévedtem, hetvennek taksálva a maholnap 90 évest! Valódi koruknál sokkal fiatalabbaknak látszanák ezek az öregek, jóllehet élete során egyik se ismerhette meg a semmittevő urizálás ' unalmát. A vidám közjáték előtt Rozi néni — aki szintén becsapott eleven tekintetével, fürge észjárásával — kissé borongva jegyezte meg; hogy az „emberfélének úgy látszik addig van igazi becsülete, amíg szolgálni, adni tud”. Hallhattam aztán azt is, hogy lett volna éppen helye annak a maradék 19 ezernek, dehát ugyan ki kér szívesen? Az is röstellnivaló, hogy Regölyben még az iskolázottak között se ritka az olyan ember, aki lenézi az öregek napközijébe eljárókat. — Tudja, az a baj, hogy süt, süt ez a nap miránk, de sokszor már nincs melege — mondták többen is, mire az jutott eszembe, amit a tanács igen rokonszenves „pénzügyminisztere” nem sokkal ezelőtt mondott. Ö, a joggal reklamálható emberibb melegség hiányát igen meggyőzően a rohanó élettel mentette-magyarázta. Miatta kell, hogy ide iktassam Jevgenyij Jevtusenkónak egyik versét, ami még napjainkban is főként öregeink szívét fogja vasmarokra. Mi, a hazalátogatni mindig rá- érőket, a segíteni gyakran restek, a gyöngédséget — ha adni kell — oktalanul szé- gyenlők, vagy hivatali tekintélyünket az érzelmektől paragrafusokká facsarodva óvók, úgy tűnik el-eltávolo- dunk az egyedül emberszabásútól. Ezért olyan fájdalmasan igaz öregeinkre, amit a költő mond: Anyánk elhagy bennünket. Csöndbe koppon lassú lépte, megy-megy, lábujjhegyen, mi meg nyugodtan alszunk, jóllakotton > s nem rezzenünk e furcsa neszre sem. Elmennek az anyák. De nem hirtetlen mennek, csak mi érezzük olyan hirtelennek. Furcsán, mint nagy teher alatt, előredőlnek, apró léptekkel, lépcsőfokain az időnek igy tipegnek. Egy éven, észbekapva, megjelöljük, mikor lesz születésük napja. Késő. Ez már nem mentheti meg sem a mi nyugalmunkat, sem az ő lelkűket. Már messze járnak. Nem térhetnek vissza. Álomból ocsúdva egy köd-alak felé kapkodunk s markunk levegőt szőrit csak, üvegfal áll tiltón kezünk elé. Elkéstünk. Már ütött a szörnyű óra, titkos könnyekre néma vád felel... Nézzük: az anyák szigorú sorokban mennek, mennek. Elhagynak minket. El. Mit fűzhetek ehhez, ami nem kopog üresen? Megismétlerr a Regölyben kapott receptet, mely kicsivel több szivet „ír” ele arra intve, hogy az időben mind előre megyünk, s aki kapn akar — annak előbb adnia kell. Addig, amíg adhat. LÁSZLÓ IBOLYA Szakmájuk: reaktoroperátor Gondot okozott a megfelelő cím megválasztása. „Munkások — mérnöki diplomával” lett volna az egyik. Miután mindhármójukkal megismerkedtem, el kellett vetni, mert egyikük „csak” technikumot végzett (de nála hosszú tur- hinagépészi, turbinaüzem- művezetői gyakorlat kompenzálja a diploma hiányát). A másik variáció: „Fehérköpenyes munkások”. Ám ez is sájntít, mivelhogy még nem dőlt el, milyen színű köpenyt viselnek majd, ha az atomreaktor . vezérlőpultja előtt ülnek. A „fehér munkaköpeny” inkább csak szimbólumnak jó. tulajdonképpen, személy szerint nagyon örülök a választásodnak, igaz, hiányozni fogsz, dehát, az atomerőmű az atomerőmű. És sok üzemnek bele kell nyugodnia abba, hogy kiváló szakemberek mennék oda. Javasolom, a kikérést teljesítse az igazgatóság. Lakást kaptunk itt Pakson, feleségem — ott három műszakos volt a mentőállomáson — itt nappal dolgozik asszisztensként a rendelőben és két kislányom is megbarátkozott már Pakssal. Va'n egy kis kertünk Biritón, egyelőre a tanulás 'miatt kevés Pázmándi István a szovjet és a magyar kapcsolási sémát egyezteti A lényeg: Korunk legmodernebb technikáját megtestesítő atomerőmű létesítésével megjelent megyénkben az ipari szakmunkásnak az á típusa — és itt nemcsak a reaktoroperátorról van szó —, akinél a munkakör betöltésének egyik kritériuma: üzemmérnöki végzettség. Valamennyien fiatalok, valamennyien az ország különböző részeiből jöttek, azzal az elhatározással, hogy itt élik le életüket, itt dolgoznak nyugdíjig, a Paksi Atomerőműnél. Egyre többen vannak. íme, közülük három: Ózdról Az ózdi hétgyermekes Pázmándi család — az apa útkaparóként kezdte a fel- szabadulás előtt, majd mint KPtM-üzemi művezető ment nyugdíjba — hatodik gyereke István. Elektrolalka- tosnak tanult, aztán mint szákmunkás dolgozott az ózdi kohászati üzemben. Elvégezte a kohóipari technikum gépész szakát, művezető lett. Ezután következett — szintén levelezőként — a miskolci műszaki főiskola. (Ide tartozik: nővérei, bátyjai valamennyien felnőttfejjel szereztek egyetemi, főiskolai diplomát, öccse vegyipari gépész szakközépiskolás.) Két éve — harmincegy évesen — jött el Paksra, körülnézni, milyen munka lenne itt számára. — Lajkó Sándor személyzetis azt mondta, van lehetőség, de beszéljek a reaktorosztály vezetőjével, Maróthy Lászlóval. Maróthy elvtárs a végzettségem iránt érdeklődött. Megmutattam az 1975- ben kapott diplomámat. — Jó, ez rendben volna, fel tudjuk venni fizikai állományba. — Nézett rám és látszott rajta, várta, hogy meghökke- nek. Ezért tette hozzá, hogy mi is itt egy reaktoraperá- tor munkája. Nem tartott sokáig meglepődésem, és azt is egyből tudomásul vettem, amit az osztályvezető nagyon is hangsúlyozott: itt mindenekelőtt tanulni — nagyon sokat tanulni — kell. Kapok egy csomó könyvet, tanfolyamok és vizsgák itthon és külföldön, gyakorlati munka már működő atomerőműben. Otthon a főnököm rámför- medt: most mit csináljak veled ? Ahogy megkaptad a diplomát, kineveztünk a karbantartási főosztályra műszaki előadónak. Nem vagy megelégedve? — Ügy érzem — válaszoltam —, ott nagyobb szükség van rám. Ezután megenyhült: rá az idő, de majd „berázó- dunk”. Pázmándi István édesapja negyvenötös párttag. Ö tizenegy évi KISZ-eskedés után, 1969-ben lett párttag, 70-ben pártcsoportbizalmi, itt pedig a PAV 1-es alapszervezetének szervező titkára. Vezetője a „Reaktor” szocialista brigádnak. Két éve, négy hónapot töltött Voronyezsben — elméleti kiképzésen és gyakorlati munkán a novo- voronyezsi atomerőműben, tavaly szimulátoros kiképzésen volt az NDK Nord atomerőműben és tegnap jött haza Kijevből, ahol nemcsak tanult, hanem segített az ott készült tervek és a hazai adaptációk „öszehangolásá- ban”. Dunaújvárosból A harmincegy éves Lénárt János — ha még érvényben lennének a tizenöt-húsz évvel ezelőtti jogszabályok — önkényes kilépőként jelentkezett volna felvételre a Paksi Atomerőmű Vállalat személyzeti osztályán, vállalva a különböző szankciókat. Ám ezúttal „csak” a törzs- gárdatagsága szakadt meg. Itteni fölvétele hasonlóképpen ment végibe, mint társával, meg is egyeztek, hogy kikérőlapot küldenek a Vasműhöz, ám ott vagy elkallódott a kikérőlevél vagy letagadták. Erre ő a felmondást választotta, ledolgozva az utolsó óráig a felmondási időt, munkakönyvét nem csúfítja elmarasztalást jelző megállapítás. — Eljöttem, mert vágytam az újra, a nehéz feladatokra, arra, hogy többet tehessék, mint ott. — Műszaki beosztásban volt, itt meg fizikai munkás ... — Igen, de itt nemcsak abból, hogy megmondták, hanem tapasztalatból tudom — megjárva Novovoronyezst, Greifswaldot, Kijevet, végig- izzadva az itteni tanfolyamokét —, hogy itt munkásnak lenni több, mint ott mérnöknek. Csak átmenetileg csökkent a fizetésem, most már több, mint amennyit a Vasműnél 'kerestem. Tokajban született és nevelkedett. Édesapja korán meghalt, édesanyja mosónőként kereste meg a család kenyerét. Dunaújvárosban végezte el érettségi után a műszaki főiskolát, alakítástechnológus szakon. Természetes, hogy a Vasműnél helyezkedett el. ■— Tulajdonképpen egy új szakmát kellett megtanulnom annak ellenére, hogy megvan az üzemmérnöki diplomám. — Annak ellenére? — Valóban, nem pontos a fogalmazás. Hogy üzemmérnöki képzettségem van, az feltétele volt annak, hogy ezt a — reaktoroperátori mesterséget — jól elsajátítsam. Különösen az NDK Nord atomerőműnél, a szimulátoros képzés adott sokat. Az a szimulátor nem más, mint egy komplett reaktor-vezérlőpult, rajta a kisezernyi műszerrel és imitálni tudják vele az összes előfordulható üzemzavarokat. Naponta többször is „vizsgáztunk”. Mérték, hogyan reagálunk egy-egy rendellenességre, mit teszünk a zavar elhárítására, hogyan vesszük tudomásul az utasításokat és milyen utasításokat adunk... Legutóbb négyen voltunk kint, január végén jöttünk haza. Azóta, folytatjuk a tanulást, néha kölcsönadnak bennünket az Erőmű Beruházási Vállalatnak, ott vagyunk a meózás- nál, a műszaki átadás-átvételeknél. Lénárt János tizennégy- éves kora óta KISZ-tag, volt régi munkahelyén és itt is KISZ-vezetőségi tag, KISZ- titkár, ma is a reaktorosztály KlSZ-alapszervezeté- nek titkára („Mialatt külföldön voltam, választottak ismét meg”) és vezetője az ifjúsági szocialista brigádnak. Párttag már itt lett, 1979-ben. Az Atom-lakótelepen laknak feleségével és négyéves kislányukkal. Inotáról Raffay György 1951-ben született. A szakközépiskola elvégzése után egy évig dolgozott a Mélyfúró Vállalatnál, majd megunván a vándoréletet, hetvenháromban Inotán, az erőműnél helyezkedett el. Üzemlakatos — turbinafőgépész — turbinaüzemi művezető az ott töltött öt esztendő „állomásai”. Közben turbinagépészi, majd gázturbinagépészi tanfolyamot végzett. Munkahelyén — két évvel ezelőtt — természetesnek tartották, hogy Paksra jön, hiszen hogyan ne adhatna egy iparág át szakembereket — mégpedig aikár a legjobbakat is, ha menni akarnak — a születő újnak, modernebbnek. — Mindig érdekeltek a szakmai újdonságok, Paksra is ezért jelentkeztem. Mondta itt a személyzetis, hogy reaktöroperátori munkakörbe üzemmérnöki végzettség szükséges, de nálam éppen azért, mert jó véleményt kaptak rólam és gyakorlati tapasztalataim vannak, el lehet tekinteni ettől. Nagyon megörültem. — Aztán jött a kemény négyhónapos tanulás, a vizsgák, itthon, majd — társaimhoz hasonlóan — tavaly Voronyezsben voltunk kiképzésen és gyakorlati munkán, most pedig az NDK-ból jöttünk meg. — Szekszárdon kaptunk lakást, ott lakunk a Gróf Pál utcában, feleségemmel — ő házfelügyelő — és két gyermekünkkel. Onnét járok be. Hogy most paksi vagyok-e vagy szekszárdi? Ez is az is. Hallottam már, hogy igazi szekszárdivá csak akkor válik az odatelepült, ha vesz egy darabka szőlőt, kertet. Már gondolkodunk rajta JANTNER JANOS Lénárt János a hatósági nyomáspróba szabályait tanulmányozza
