Tolna Megyei Népújság, 1980. március (30. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-05 / 54. szám
1980. március 5. ^ÉPÜJSÁG 5 Ipari-műszaki emlékeink: kAaPCJ™rihoá műszaki is azért került a címbe, hogy láttassuk, az első pillanatra mezőgazdasági jellegűnek tűnő szerszámősök sem választhatók el az ipartól, az ipari termeléstől. Az ipar termékei, aztán a mezőgazdasági termelésben szolgáltak. Ipari-műszaki emlékeink közül néhánynak a bemutatásával az a nem titkolt célunk, hogy kedvet csináljunk valamennyi iparág dolgozóinak, egyet-egyet tegyenek el a régi, immáron használaton kívül került gépeik, szerszámaik közül, hogy láthassák majd gyermekeink, unokáink, milyen eszközökkel dolgoztak az elődök. így tudják felismerni és megérteni azt a hallatlan fejlődést, amely alig egy-két évtized, legfeljebb egy évszázad alatt végbement a technikában. Múlt nélkül nincs jelen, de jövő sem. A múltból a hasznos, az előremutató megismertetése a jövőt is tudja szolgálni. Sőt, talán még serkenteni is tud a jövő még korszerűbbé formálására. Emlékszoba a selyemgyárban IE legendás GS-35-ös A tolnai selyemgyár dolgozói biztosan nagyon szeretik szakmájukat. Legalábbis ezt bizonyítja, hogy nemcsak emlékeikben él a múlt, gyakori hányattatásaival és ritka szépségéivel, hanem emlékszobát rendeztek be az üzemben, ahol képeken és gépeken mutatják be néhány évtizedes, lassan már egy évszázados elődjüket, akkori valóságában. Amikor — 1975-ben — elhatározták a szocialista brigádok az emlékszoba létesítését, egy emberként sietett segítségükre az üzem mai és egykori munkásgárdája. Olyan fényképek és olyan szerszámok kerültek elő az ajándékok között, amelyek a múlt megismerése szempontjából páratlan értékűek. Tehát 1975-ben, a gyár fennállásának 75. évfordulóján megnyílt az emlékszoba. Talán nem fölösleges — Gravencz Józsefnek, a gyár egyik legrégibb dolgozójának tájékoztatása nyomán — néhány mondatban fölidézni a tolnai selyemgyár történetét. Bezerédj Pál hídjapusztai birtokos kezdeményezésére terjedt el hazánkban a selyemhernyó-tenyésztés. A gubók feldolgozására 1891- ben gyáralapítást határoztak el. Az eredeti tervek szerint Szekszárdon, a Csörge-tóra támaszkodva kellett volna felépülnie a gyárnak, azonban a tó vize sem mennyiségét, se tisztaságát tekintve nem bizonyult alkalmasnak, így került Tolnára a választás, a holt Duna-ág mellé. Pontosan a századforduló évében el is kezdte működését az üzem. A korabeli újság szerint nagy port vert föl a megnyitás, hiszen itt már „elektromossággal dolgoztak”. Mindvégig állami vállalat volt. Egyik jelentős célja: vezetők és szakemberek képzése a selyemfeldolgozáshoz. Ennek eleget is tett. Már az induláskor mintegy négyszázan dolgoztak az üzemben. Kezdetben helyi lakosokból és — zömmel — árva lányokból állt a munkásgárda. Ök az üzem területén is laktak, leányotthonban. Bezerédj Pálnak köszönhetően tisztes körülmények között, keresetüket összegyűjthették, amelyet 18 éves korukban kézhez kaptak, hogy családalapításra anyagilag is képesek legyenek. Olasz gépeken dolgoztak ez idő tájt, olasz munkásnők tanították be az ittenieket. Kezdetben nyersselyem fonalat készítettek, amelyet francia és olasz cégeknek exportáltak. 1909-ben létesült a cérnázó, itt már hernyó- selyem cérnákat állítottak elő, egészen 1971-ig, amikorra végleg eltűnt a selyem- hernyó, gubóstól, fonalastól. Megtörtént a nagy profil- váltás. Ma üvegszövet készül a gyárban és terjedel- mesítik — az immáron nem hernyóselyem — fonalat. Most pedig készülnek, a ter- jedelmesített fonal festésére. Körülbelül hat és fél százan dolgoznak a gyárban. Az emlékszoba állandó látogatói a gyár mai dolgozói, de természetesen a község általános iskoláinak felső tagozatosait minden évben elhozzák ide. Jönnek vidékről is. Legutóbb Bonyhádról cipőfelsőrész-készítő szakmunkástanulók nézték meg az állandó kiállítást. son ezekkel az elnyűhetetlen erőgépekkel. Bár a munka fárasztó volt vele, mert kényelmi szempontokat nem nagyon vettek figyelembe a konstruktőrök, ennek „eredménye”, hogy sok traktorosnak gyomorbántalmak, gerincpanaszok miatt le kellett szállni a traktorról. A Hof- fert a pincehelyi gépállomásról hozták — annak megszűnte után — a tsz-be. Cséplőgépek hajtására is használták — hosszú szíjáttétellel. Olykor — két traktorossal napi váltásban csépeltek vele, megállás nélkül, hetekig. A fekvőhenger — egyhengeres a gép — miatt a traktor nemcsak függőleges irányban rázott, hanem álló helyzetben is „szitált”, vagyis előre-hátra mozgott. Volt körmös kerék — szántásra és talajmunkákhoz — és volt gumis kerék is a közúti szállításokhoz. Szőts Lázár szerint — jelenleg MTZ-t hajt — a mai gépeket kényelem és teljesítmény szempontjából nem is lehet ösz- szehasonlítani a legendás GS—35-tel. —st— Kicsit mosolyogni való a képen látható traktor, de ennek a konstrukciónak vitathatatlan érdemei vannak a mezőgazdaság hazai gépesítésében. Annak idején a gépállomások megalapításának alapgépe volt és hosszú évekig ezekkel szántottak, hajtották a cséplőgépeket, munkagépeket. A legendás Hoffer GS—35- ös egyik példánya — ha nem az utolsó, amelyik még viszonylag jó állapotban van a megyében — a varsádi tsz irodája előtt áll. Majzik Tamás elnök szerint 1975-ben már a jelenlegi helyén állt lefestve a Hoffer. Abban az időben még felvetődött, hogy néhány munkagép is lesz társítva hozzá, de a cséplőgép deszkái elkorhadtak és az aratókévekötő gép — amelyből akadt még akkor a szövetkezetben — már olyan állapotban volt, hogy nem lehetett helyrehozni". A képen látható Hoffert egyébként hajtotta a jelenleg is traktorosként dolgozó Szőts Lázár, ö 1952-től 1962-ig dolgozott gépállomáInnen indult útjára a hernyóselyem harisnya, amely anyáink idejében afféle státusszimbólum volt. Lehet, hogy egyszer megint az lesz? Áfa már kiállítási tárgy, de egy gombnyomással megint működtetni lehetne Szőts Lázár és a Hoffer Nehéz munka volt a cséplés A fényképről annyit sikerült kideríteni, hogy a decsi határban készült, valamikor a két világháború között. De különösebben nem is fontos az illetékességi helye, hiszen ugyanígy, ugyanilyen primitív gépekkel csépelték a gabonát az ország minden falujában. A Hoffer-gépek kazánjában szén forrósította gőzzé a vizet, amelynek energiája hozta mozgásba a cséplőgép dobját, egyéb alkatrészeivel együtt. Egyik szérűről a másikra eleinte ökrök, lovak vontatták a gőzkazánt és a gépet. Nagy fejlődést jelentett az önjáró gőzkazánok megjelenése. Általában húsz ember kellett egy-egy cséplőgép kiszolgálásához, akiket a bandagazda toborzott még a tavasz és a nyár folyamán. Kellett egy gépész, egy fűtő, két etető, a gépek nagyságától függően három vagy négy pár rudas, aztán má- zsáló, zsákolok, emberek a töreklyukba, kévevágók, zsákkötő. A munkaidő átlagban napi tizennyolc óra volt, községi szokásoktól függően kosztot, bort kaptak a cséplőmunkások. Napi száz mázsa gabona volt átlagosan a teljesítmény. Ennek hat százalékát kapta a cséplőgép tulajdonosa, négy százalékot a munkások, akik aztán ezt differenciáltan osztották szét maguk között. Hogy azóta mekkorát változott a világ, jelentős részben a technikai-ipari fejlődés eredményeképpen, nem kell bemutatni, ha máshonnan nem, az újságokból ismert valamennyiünk előtt. A régi gőzkazánokból egy- kettő még megtalálható némely pálinkafőzdében, de most már messze más célt szolgálnak, mint egykoron. Németh mester vitrinje Németh István simon- tornyai szíjgyártó- és bő- röndösmester 1954-ben elkészítette a bőrgyár termékeinek kicsinyített mását. Ahogy elnézem, változatos gyártmánystruktúrával — akkor még nem így mondták — rendelkeztek. Készült itt lószerszám, karikás ostor, biciklihez szerszámtartó, fényképezőgéptok, iskolásoknak labda. Németh mester munkái vitrint kaptak a gyár egyik folyosóján. A következő üveges szekrényben már szerszámok láthatók. Van köztük százéves, de van korszerű is. Az udvaron kiglancolva, több rétegű festékkel állja a kíváncsi szemek érdeklődő tekintetét a gén. A gép nyugdíjba került — emlék lett belőle. Ez az emlék a kétszáz éves gyár volt munkásainak is szól, akik milliós számmal mérhető mennyiségű bőrt állítottak elő, régen embertelen, ma már korszerű körülmények között. A simontornyaiak őrzik a hagyományokat. Hányják a kévéket a cséplőgép éhes dobjába Németh mester vitrinje Pihenőben
