Tolna Megyei Népújság, 1980. március (30. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-25 / 71. szám
12 Képújság 1980. március 25. Moziban Szenzáció!!! Régi mintájú bolondokháza? Főhadiszállás az ellenséges frontáttörés perceiben? Nem! Szerkesztőség lapzárta előtt. Nyüzsgés, esztelen futkosás, hisztérikusan üvöltő főszerkesztő... A kép természetesen nem mai és helyi eredetű, hanem Billy Wilder filmjéből való. A húszas évek végét, egy chicagói újdondász-nagyüzemet ábrázol, amit éppen a soros Óriási Szenzáció létrehozásán fáradozik. És ha most az olvasó rosszmájú csattanóra vár arról, hogy szenzáció és honi megyei napilap nyilvánvalóan nem is lehet összetartozó fogalompár — hát nagyot csalódik! A magam részéről szívesebben nézem a címlapon malacra alkudó atyámfiáit, mint egy akasztásról kora- ' beli (nadrágszárba) rejtett kamerával készült képet. De térjünk vissza a filmre, amely, mint a nyitó képsorból azonnal kiderül (bitófát ácsolnak a börtönudva- don) — vígjáték. Méghozzá a javából! Ezt sietek hozzátenni, mert az első negyedórát át kell vészelni, sok a párbeszéd, egyelőré nem is túl szellemes, az egész inkább színpad, mint mozi. Átüt Ben Hecht és Charles Mac Artur eredetileg is Walter Matthau és Jack Lemmon testére szabott színműve. A furcsa pár itt főszerkesztőként és a lap legkiválóbb riportereként duettezik. * A vontatott expozíció után a cselekmény hirtelen nekilendül és nem is áll meg többé. Három összefonódó szálon tartja mindvégig feszültségben a néző érdeklődését: 1. Maradásra bírják-e a főszerkesztő trükkjei a nélkülözhetetlen újságírót, vagy győz a bájos mozi- orgonista-menyasszony? 2. Sikerül-e átejteni a szintén dörzsölt konkurrens kollégákat, és megszülni a szenzá- ziót? 3. Életben marad-e a rendőrgyilkosnak kikiáltott, nyiszlett kis „forradalmár”? Közben felvonul a komédia gazdag kelléktárának szinte teljes készlete a bohóctréfától a fekete humorig. Jack Lemmon, sajnos, ha kell, ha nem, minduntalan előveszi régi szerepeiből visszamaradt idétlen nyikkanásait, ugra- bugrálását, fintorait. Ez meglehetősen zavaró hasadást okoz: Matthau komédiázva is hitelesen fölényes és legyőzhetetlen főszerkesztő, míg Lemmon nem tudja elhitetni, hogy riportere mellesleg zseniális tehetség. Zavartalanul élvezhetjük viszont az amerikaiakban lappangó, és bármikor előhívható, szovjetellenes hisztériának osztogatott fricskákat, valamint -a módszertani útmutatót a „szabad” közvélemény formálásáról. Utóbbi lényege: sohasem az igazság a fontos, hanem a pillanatnyi érdek. Az újságnak a nagyobb példányszám, a politikusnak a több szavazat. A film alkotóinak még a kür végén is van erejük arra, hogy tripla Lutzot ugorjának. Azaz három meglepő zárópoén is elcsattan a befejezés előtt. így a valóban szórakoztató másfél óra után a kijárati tolongásra is marad egy-egy emlékeztető felnevetés. CSONTOS KAROLY A pécsi körzeti stúdió új filmje Katona/evelek Pécsett, a Dunántúli Napló szerkesztőségének tanácskozótermében pergett a negyvenöt perces film, amely több évig készült, A film egy véletlennek köszönheti létrejöttét. Kalandos véletlenek és osztrák- magyar levéltári cserék hoztak felszínre egy bádoggal bélelt katonai ládát, melyben a magyar királyi honvédség németországi főfelügyelőjének irattártöredékét találták meg. Az iratok között hevert a magyar katonák 128 soha el nem küldött tábori lapja is. A fennakadt „palackposta-üzenet” csaknem félmillió Németországba hurcolt magyar sorsára emlékeztet. A pécsi körzeti stúdió forgatócsoportja: Füzes János szerkesztő, Háda Sándor operatőr, Téglásy Ferenc rendező felkeresett néhányat a levélíró katonák közül és átadta a 35 éve írt lapokat. Az alkotók eredeti dokumentumokkal idézik meg a második világháború borzalmait, a filmben szerepet kapnak az előkerült jelentések, amelyek az elhurcolt magyar katonák „harckészségéről” tájékoztatják a főhadiszállást. A film legdöbbenetesebb képei, amikor az elhurcolt magyar katonák, ma békés polgárok, szembesülnek azokkal a tábori Jevelezőlapok- kal, amelyek megírására a németek kényszerítették őket és amelyeket most kézbesített nekik a körzeti stúdió stábja. A forgatócsoport mottóként választotta Illyés Gyula: Beatrice apródjai művéből vett idézetet: „..A henyén, de csak lazán is odavetett mondatokból tömör, szívós rágalmak keletkeznek. Ma már tudjuk, hogy valóság helyett mit tartalmazott például az a mondat, hogy Magyarország Hitler utolsó csatlósa volt...” A film egyértelműen kimondja: a nép nem volt Hitler utolsó csatlósa. A filmet április 4-én mutatja be a Magyar Televízió. Kossuth-könyvek Mit kell tudni...? Az Állami Balettintézetben Népszerű és felettébb hasznos sorozata a Kossuth Kiadónak a Mit kell tudni? címet viselő könyvek sora. A laikus érdeklődőtől a diákokig mindenki haszonnal forgathatja a köteteket. A szakembereknek sem lehet minden tény, adat a fejükben, ezért ők is fellapozhatják egyik-másik kötetét. A legújabbak között jelent meg a népgazdaság 1980- as tervét tárgyaló könyvecske, Az első fejezetben, részletesen alcímezve, áttekinti a szerzőpáros — Bagota Béla és Garam József — az előző évi tervteljesítés és fejlődés részleteit. Azért van jelentősége az alcímeknek, mert így az olvasó könnyen megtalálhatja azt a témát, amire éppen szüksége van. A következő fejezetben áttekintik a szerzők a tervtörvény legfőbb vonásait. A harmadik fejezet röviden és közérthetően ismerteti a gazdasági szabályozók új rendszerét, majd összefoglalóul az utolsó fejezetben szólnak a szerzők az állami és pártszervek gazdaságszervező munkájáról. A balettintézetben a tanítási év végéhez közeledve két nagy feladatra készülnek a IX. évfolyamos tanulók — a végzősök: a képesítővizsgára, majd a Magyar Állami Operaházban nyilvános vizsgaelőadáson mutatkoznak be Rádió Mi leszel, ha nagy leszel ? A pályaválasztásról szóló rádióműsorok elméletileg igen nagy érdeklődésre tarthatnak számot, hiszen a pályaválasztókon kívül megannyi szülőt, sőt nagyszülőt is érint ez a témakör. Az említett érdeklődést azonban bizonyára csökkentette az adás időpontja: a „Mi leszel, ha nagy leszel?” című műsor vasárnap délután 2 óra 40 perctől hangzott el. Külföldi, pontosabban négy szocialista országbeli tudósítók mondták Prágából, Berlinből, Moszkvából és Varsóból az ottani gondokat és lehetőségeket, amelyeket összehasonlíthattunk a hazaiakkal, persze, amennyiben előzetesen ismertük ezeket. Mert a műsorban erről nem volt szó, hiszen nem is ezzel a céllal készült a mindössze húszperces összeállítás. Aki hallgatta, valószínűleg hasonló következtetésre jutott: a külföldi tudósítókkal való körkapcsolásos beszélgetés csupán arra szorítkozott, hogy röpke kitekintést nyerjünk a többnyire hasonló cipőben járó baráti országokba. Megtudhattuk többek között: máshol is van relatív munkaerőhiány, máshol is igyekeznek egyeztetni a társadalmi igényeket és az egyéni érdekeket, és például az NDK-ban még fokozottabban terjed az automatizálás, s a fiatal szakmunkások képzése még magasabb színvonalú lesz, mint eddig. De lehetetlen felsorolni mindazt, ami ebben a húsz percben » elhangzott. Annyi bizonyos: szélesítik látókörünket a rádió ilyen jellegű beszélgetései, amelyekben külföldi tudósítók bővítik ismereteinket a gyakran közös gondokról, megszüntetésük lehetőségeiről. Kár, hogy a műsor pergőségének erénye jelen esetben majdhogynem hibává vált, mert az információkat hallgatva igencsak koncentrálni kellett ahhoz, hogy követhessük: mikor, honnan és melyik tudósító beszél éppen. V. Z. TV-NAPLÓ Triangulum Czigány György a verseny végén úgy érezte, némi magyarázkodásra is szükség vah, mert a három menet valóban nem ment hiba nélkül, voltak kisebb, nagyobb zökkenők, de a háromrészes vetélkedőre végül is nem ez jellemző: a zenei ismeretterjesztésnek olyan hatásos formáját találták meg, ami szinte kihívja a folytatást. Semmi kétség, a harmadik rész sikerült a legjobban, frissen pergett, nem voltak üres percei, s a játék jól szolgálta Sztravinszkij zenéjének jobb megismerését, bár végre nem ártana megegyezni abban, hogy miként is írjuk a nevét, ahogy fentebb, vagy mint a műsorban, Stravinsky, vagy netán i-vel. A siker a kitűnően egybeválogatott zsűrié is, elsősorban Fodor Andrásé, aki költő és elismert Stra- vinski-tudós, és Somlyó Györgyé, aki a nagyon fontos Ramuz—Stravinski kapcsolatra hívta fel a figyelmet. S annak is örültünk, hogy zongorakísérőként Mihály Andrást is hallhattuk (néhány percet dirigált is), akinek nagy szerepe van Stravináki ihagyarországi megszólaltatásában. Természetesen nem kell egy ilyen műsortól csodát várni, s egy pillanatra sem gondolunk arra, hogy ezután mindenki el fog mélyedni Stravinski zenéjében, de éppen vele szemben vannak adósságaink, hisz hosz- szú éveken át nem szólalhatott meg nálunk. Fodor Andrásé az érdem, hogy lehántotta művészetéről mindazt a félreértést, sőt értetlenséget, ami félreállította. Természetesen ilyenkor azonnal felmerül a kérdés: mi lesz akkor Bartókkal és Kodállyal, mert sokan szívesen tekintik úgy a művészetet, mint a sportot, azt keresve, hogy ki a legnagyobb. Tudjuk, rossz kérdésre nem lehet jól válaszolni, már pedig ez tipikus rossz kérdés, a művészetben ugyanis mégsem lehet a teljesítményt úgy mérni, mint a súlyemelésnél. A Triangulum Stravinski-vetélkedője azt sugallta, hogy érdemes megismerni ezt a nagy mestert, aki nélkül nem lehet teljes a XX. század zenei képe, ahogy nem lenne teljes Bartók vagy Kodály nélkül sem. Aki végignézte a műsort, ezt is megtanulhatta belőle, de nyilván mást is, nem beszélve a versenyzőkről, akik úgy készültek, mint egy fontos vizsgára. CSÁNYI L. Felkínálom Az első adás után sehogy sem tudtam eldönteni: örüljek-e, vagy bosszankodjam? Ha örülök a Felkínálom című műsornak, akkor elfogadom, hogy kátyúba jutott az újításról és a feltalálásról szóló összes határozat, vita és írás. Ha bosszankodom, akkor megkérdőjelezem a televíziósok segítő szándékát, illetve amit ebben az ügyben tesznek, azt pótcselekvésnek fogom fel. Valahol a kettő között van az igazság. Jó is meg rossz is, hogy a képernyő előtt ezeknek a nagy jelentőségű újításoknak, találmányoknak, ötleteknek árul- niok kell magukat. Arról van szó, hogy Pomezánski György és Bán János szeretné felkarolni azokat a fiatal újítókat, akik országos érdeklődésre tarthatnak számot — akár az elektromos porlasztóval, akár a hajlékony csavarhúzóval, vagy a két legutóbb felajánlott terméket nézve: a telefonvonalra kapcsolható riasztóval, vagy a takarékos elektromos kapcsoló berendezéssel. Eddig ezeket mutatták be. Sikerrel. Magáról a műsorról jó a véleményem. Jól szervezik Bán Jánosék az egészet. Talán kicsit sok a telefon, s azokat nem lehet mindig érteni. De ez technikai dolog, lehet javítani rajta. Néha Bán János megillető- dik: mintha megijedne a lehetőségtől, vagy talán túlzottan örül egy-egy gazdasági vezető jelentkezésének. Remélem, ezek a zavaró tényezők csökkennek, és a műsorra tudunk figyelni a riporterrel együtt. A tényről: pillanatok alatt döntenek nagy vállalatok vezetői egy-egy bemutatott találmányról — nem mindegyik az, de használjuk ezt a szót — és ez kicsit elszomorít. Elég sokat beszéltünk már arról: az elfogadott ötletekért a részesedési alapból kell fizetni, tulajdonképpen ezért reked meg az újítás egy-egy nagyobb összeg' kifizetése után. Szóval ez az állítás itt megdőlt. Szívesen vállalják sok helyütt ezek megvásárlását, gyártását és ami nem kis szó: már a kereskedők is jelentkeznek; „forgalmaznánk”. Az az érzésem; ez a tény, a műsor sikerét is jelenti. Szeretném, hogy ez a siker tovább fodrozódna és az újításnak, a találmányoknak, az ötleteknek zöld utat biztosítana. Bán Jánosék kitaláltak valamit, ami lehet, hogy pót- cselekvésnek hat, mert minden telefon után az emberben ágaskodik a kérdés: ha nem a televízióban hangzik el, hanem a feltalálók csak úgy egyszerűen beállítanának, akkor is ilyen hamar reagálnának? Azt hiszem ezt a kérdést, akármennyire szeretnénk megkérdezni, jobb lesz elfelejteni. Örüljünk annak, hogy ez idáig mind a négy bemutatott újításra (találmányra) van vevő. Ez pedig a műsor szerkesztőinek dicséretét is jelzi. Várjuk a folytatást. HAZAFI JÓZSEF Következő heti film jegyzetünket a Harcmodor című filmről írjuk
