Tolna Megyei Népújság, 1980. február (30. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-24 / 46. szám
10 NTÉPÜJSÁG 1980. február 24. Kurt Marti: Nápolyt látni... Deszkakerítést húzott. A deszkafal kizárta a gyár kéképét a ház látóköréből. Gyűlölte a gyárat. Gyűlölte a gyárban végzett munkáját. Gyűlölte a gépet, amelyen dolgozott. Gyűlölte a gép tempóját, amelyet maga diktált neki. Gyűlölte a prémium utáni hajszával járó akkordmunkát. amellyel maga is bizonyos jóléthez, házhoz. kertecskéjéhez jutott. Gyűlölte a féleségét, valahányszor csak azt hallotta tőle: ma éjjel megint rángatóztál... Gyűlölte, amíg az asszony meg nem szokta azt, és nem szólt többet érte. De a keze tovább remegett álmában. a munka gyors ritmusában. Gyűlölte az orvost, aki azt mondta néki: vigyázzon magára, a szalag már nem magának való. S gyűlölete a mestert, aki így szólt hozzá: más munkát adok neked, a szalag már nem neked való. Gyűlölte a sok hazug „tekintetbevételt”, nem akart még vénember lenni, s nem akart csökkentett munkanapot. mert a sok „tekintetbe véve” háttere mindig a kevesebb fizetés volt. Aztán megbetegedett, negyven év munka és gyűlölet után első alkalommal. Feküdt az ágyban és kibámult az ablakon. A kiskertjére látott. És a kertvéget lezáró deszkapalánkot látta. A további kilátást elzárta a deszkafal. A gyárat sem látta csak a betörő tavaszt a kertben és a pácolt deszka- falat. Nemsokára ismét kimehetsz. szólt az asszony, minden virágban áll. Nem hitt neki. Türelem, csak törelem, mondta az orvos, mindennek eljön az ideje. Neki sem hitt. Nyomorult helyzet, mondta három hét után feleségének, egyre csak a kertet látom, mindig csak a kertet, semmi mást, unom már. mindig csak a kert. vegyetek már ki két deszkát abból az átkozott kerítésből, hogy lássak valamit. Az asszony megrémült. El- futot a szomszédba. A szomszéd átjött, és kivett két lécét a kerítésből. A beteg kilátott a résen át, s látta a gyár egyik részletét. Egy hét elteltével arról panaszkodott, hogy mindig csak ugyanazt a ayárdarabot látja, s az egyre kevésbé szórakoztatja. A szomszéd jött, s leszedte a fél kerítést. Gyengéden pihent meg a beteg tekintete a gyárán. A kémény fölött kavargó füst játékát követte, meg az autók kibe hullámzását a gyárkapun, az embertömeg reggeli beáramlását és este a távozókat. Két hét múlva megparancsolta. hogy távolítsák el a megmaradt kerítésrészt. Sose látom az irodákat meg a kantint se. panaszolta. A szomszéd újira átjött, s úgy tett, ahogy a beteg kívánta. Mikor megpillantotta az irodákat, a kantint és az egész gyárépületet, mosoly oldotta fel a beteg vonásait. Pár hét múlva meghalt. DRESCHER ATTILA fordítása Figyelmeztető Simon Ferenc szobra REICHELD ILONA VERSEI: Hazafelé Repülőgépből zuhanok! Testem és lelkem között az űrt Anyám nem-léte létével tölti be. Válaszra várva Boldog voltam, amikor sütött a Nap, Boldog voltam, amikor hullott a hó, Boldog voltam, amikor szivárványt láttam. Voltam boldog, amikor.... mondd, mikor? Amikor sütött a Nap? Amikor hullott a hó. Amikor szivárványt láttam? Dino Buzzati: A tükrök Feltűnően elegáns fiatalember haladt át a divatos cukrászda teázótermén, és fensőbbséges közönnyel tekintett végig az asztaloknál ücsörgő hölgyeken. Simona Cerri félkácagott, majd kacagása különös, remegő gurgulázássá vált. — Ó, ó láttad? — fordult vele egykorú barátnőjéhez, Plossie-boz. — A mai fiatalok, elszomorítóak a mai fiatalok! Mi járhat az eszükben? Érthetetlen, különös és érthetetlen, becsületszavamra szeretném tudni, mi járhat az eszükben? Csak egyik a sok közül, ak:i most element. Fiatalok, férfiak, még jóképűnek is tarthatnád őket. De rá sem néznek a nőkre! Csak húsz éve, de mit húsz éve, tizenöt, tíz éve a fiatalság egészen más volt. becsületszavaimra, még tíz éve egy fiatalember a nyakát ficamította volna, hogy megnézhesse ezeket a gyönyörű babákat. És láttad, hogy sétált el? Mintha csupa üres szék lennénk. Ó, ó — és kicsit rövidebben hangzott fel a gurgulázás —, isten tudja, micsoda világ kerekedik ki az ilyen fiatalságból, akik észre sem veszik a nőket. Ó, nem tagadom, valamikor kicsit túlzásba is vitték, az utcán az a sok tapadás pillantás, és jaj volt neked, ha egyedül mentél. „Kisasszony, kisasszony, megengedi?” Bizony gyötrelmes volt. De a mai közöny? Te, Flossie, még nem vetted észre? — Hogyne, így van, ahogy mondod. Megváltozott a fiatalság ízlése. Egyébként a világ sem olyan már, mint régen, figyelted például a tükröket? — Hogyhogy a tükröket? — Már nem úgy csinálják őket, mint régen, biztosíthatlak, elfelejtették a -mesterséget. Most miiind szabálytalan, nem tudom, hogy lehet, de eltorzítják az arcodat, néha már ijesztő, ferde száj. ráncos arc, bedagadt szem, te még sohasem vetted észre? — De igen. igen — helyeselt mohón Simona. — Igazad van. Most már értem, hogy néha miért... Már nem értenek a készítésükhöz, ez az oka. Feltalálták az atomot, rakétán akarnak a holdra menni. Szép, szép mondhatom. És még arra sem képesek, hogy jó tükröket gyártsanak. (Fordította: Csantavéri Júlia) Szép magyar nyelv Férőhely vagy valami más? Újságolvasás, rádióhallgatás vagy tv-nézés közben gyakran támadhat az a gondolatunk. hogy szegény a magyar nyelv, nincs elég szavunk az egymáshoz közelálló. rokon, de mégsem teljesen azonos fogalmak megjelölésére. Nagy ünnepeink, nevezetes évfordulók jelentőségét nemcsak szavakkal méltatjuk. hanem építőmunkánk eredményeinek felsorolásával is hangsúlyozzuk. Újságjainkban efféléket olvashatunk: „Az évforduló tiszteletére átadták az 500 léröhelyes szakmunkásképző intézetet” — „Az ünnepség fénypontja a 400 férőhelyes ifjúsági ház felavatása volt” — „Megkezdődött a tanítás a 300 férőhelyes új általános iskoláiban.” — „Átadták a járási kórház 200 férőhelyes új szárnyát.” — „A patronáló üzemek dolgozói vállalták egy 100 férőhelyes óvoda felépítését.” Egy-egy intézmény jelentőségét. értékét elsősorban azzal tudjuk kifejezni, hogy megjelöljük a nagyságát, mértékét. A szociális gondoskodásra, a gyógyító, az oktató vagy közművelési feladatok ellátására létrehozott intézmények nagyságáról úgy alkothatunk képet, ha a gondozottak, a gyógyításban. oktatásban részesülők számát jelöljük meg. Amint példáink mutatják, ezt szinte kivétel nélkül a férőhelyes szavunk segítségével tesszük. Üsse kő! — mondjuk -magunkban, hisz voltaképpen szemléletes ez a divatossá vált szó. Már-már haj Labdák vagyunk az elfogadáöá- ra. bár hellyel-közzel jobbat is tudnánk ajánlani, de tovább olvasva vagy hallgatva a híreket, ismét az ellenkezés kerekedik fölül bennünk. Hogyan szólnak a további hírek? „A Jó Reménység Tsz egy 100 férőhelyes modern, szarvasmarha-telep átadásával ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját” — Másutt 200 férőhelyes borjúnevelőt adtak át rendeltetésének, ismét másutt 100 férőhelyes tenyészkooa-tele- pet létesítettek. Sorolhatnánk tovább a példákat, amelyek- az állattenyésztés korszerűsödésének örvendetes bizonyítékai, de egyben nyelvünk szegényedésének is. Mit mutatnak? Azt, hogy az ember egészségét, oktatásét, nevelését, gondtalan öregségét biztosító intézmények, épüLetek nagyságát ugyanazzal a szóval jelöljük meg, mint az állatok szaporítására. tenyésztésére, hizlalására szolgáló létesítményekét, az istállókét. Tegyük fel, hogy valaki a ..darab-darab” gyakorta hangoztatott elve alapján talál semmi kivetnivalót abban, hogy a bölcsőde és a sertésfiaztató nagyságát ugyanazzal a szóval jelöljük. A szó jelentése alapján azonban továbbra is támadható ez a nyelvi gyakorlat. Az Értelmező Szótár szerint ugyanis a férőhely „egy személy (ritkábban tárgy) számára való hely.” Pontosabban: „zárt v. elhatárolt térben. helyiségben, éipületben, járművön az a hely, amelyet egy személy (vagy ritkábban tárgy) a szóban forgó hely rendeltetésének megfelelőén elfoglalhat.” Állatokról ebben szó sem esik. Arra" azonban következtethetünk, hogy elsősorban ülőhelyre. állóhelyre és fekvőhelyre kell gondolnunk. Azt is mindenki tudja, hogy egy iskola nagyságát elsősorban nem azzal jellemezzük, hogy hány tanulót tudunk leültetni benne. hanem a tantermek számával. A kórházakét az ágyak számával. Nem vagyunk tehát kényszerhelyzet- ben.a melyben elkerülhetetlen a férőhely, férőhelyes szavunk több jelentésben való használata. DR. RÖNAI BÉLA BORISZ PASZTERNÁK: Eljutni mindig mindenütt Eljutni mindig mindenütt a mélyes-mélyig, ha munkai hív, ha eszme űz, ha szívem szédít. Le, be az elhabzott napok forrásfejébe, a gyökér, az alap, az ok mag-velejébe. Fogni folyton a fonalát annak, mi lett, s lesz, élj, eszmélj, egyre jobbra vágyj, hogy fölfedezhess. Ha futna toliamból csupán nyolc sornyi részlet mi a mivoltja igazán a szenvedélynek! Versbe foglalni bűnt, riadt futást, vad önkényt, mindent, mi — sietés miatt — véletlen történt! Törvényét tudni, hogy aki szeret, mért'szenved, minden nevét kimondani az alapelvnek. Kertként ápolnám verseim. Sok sűrű hársfa lázasan gyúlna szélein virágnyitásba. Rózsa-, s mentaillatozást tennék azonmód sarját, mezőt a versbe, sást, vihart, haragvót. Etűdjeibe Chopin így varázsold át, kastély, temető, park, csalit élő csodáját. Ezzel játszom. Ha sikerül: diadalt, s kínt ad — Újra meg újra kifeszül húrja az íjnak. Illyés Gyula fordítása Vlasta Smrova: Fel a fejjel, Mária! Amikor Mária Sv.isteva tudomást szerzett férje. René hűtlenségéről — felfedezvén kabáthajtókáján egy hosszú, szőke hajszálat, a zsebkendőjén pedig rúzsfol-tokat —, ő is fegyvert fogott. Fegyverét azonban nem a női féltékenység szokásos arzenáljából választotta: sírás és kiabálás — hanem töltőtollat ragadott. Igv felfegyverkezvén, levelet írt kedvenc lapjának. Levelében írt egy asszonyról, aki legszebb éveit érdemtelenül a férjének adta, az pedig eldobta őt, mint valami játékszert, és más karjába vetette magát. „Köteles-e így továbbra is mosni az asszony ennek a fickónak a zoknijait?” — fejezte be vallomását Svisteva asszony, és türelmesen várni kezdte a vitát kedvenc újságjában. Elsőként egy Karel Spargl nevezetű egyén válaszolt. így írt: „Tisztelt asszonyom! Sorsáról szóló elbeszéléséből azt vettem ki, hogy önnek nehézségei támadtak a zoknik-. kai. Néha nekem is van velük bosszúságom, de mióta Prapon mosóport vettem, sokkal könnyebb lett a mosás”. A második válasz hosszabb volt: „Kedves Marenka! Látom, hogy te még fiatal vagy. és nem ismered elég jól az életet. Én a férjemtől — a mennybeli a megmondhatója — mi mindent tűrtem el. Hogy az miket művelt! De egv asszonynak tudni kell megbocsátani. Mert hisz rossz élni egy gazemberrel, de még rosszabb nélküle. Majd meglátod: ha megbocsátasz néki. boldog özvegy leszel. Üdvözlettel: egy nagymama, Zaplatilkova.” És aztán jöttek a vála-. szók egymás után: „Tisztelt asszonyom! Olvastam az ön sorsáról szóló cikket, és nagyon megértem az ön állapotát. Éppen ezért felajánlom önzetlen segítségé- met, amely talán megvigasz- talia önt. Ha a válás - után fölösleges bútora akad, én kész vagyok azt díjtalanul elszállítani magamhoz vidékre. Tudom, hogy Prágában nehéz mégszabadulni a fölösleges lim-lomoktól, elégetni pedia sajnálja. A telefonszámom: 9876543. Remélem, hamarosan sikerül elválnia, és én a fiammal mehetek a holmiért. Karel S.” „Kedves szerkesztőség! Én már régóta nyugdíjas vagyok, de még mindig szemüveg nélkül olvasom lapjukat. Meg kell mondanom, hogy a történteknek semmi köze az egészhez. Ki hallott volna már olyat, hogy az én feleségem fiatal korában megtagadta volna a zoknik mosását azután, hogy félreléptem?! Nem. ilyen nem volt! Nem is lehetett volna, mert nekem egyáltalán nem voltak zoknijaim! És most? Mindent felfújnak, nem tudják már, hogy mit csináljanak jó dolgukban. Hát csak ezt akartam elmondani ! Tisztelettel: egy nagypapa Posumajevjé- ből.” De ami a végső kegyelemdöfést megadta Svistevának...- Különben íme a levél: Kedves asszonyom! Véletlenül megakadt a szemem az ön sorsáról szóló cikken. Az én házaséletem sem köny- nyű (de hát kié könnyű?). Például az én feleségem sem hajlandó kimosni a zoknijaimat. bár — egyébként — nagyon jó szíve van. Én egy rövidáru-kereskedésben dolgozom, és gondolhatja, mennyi kísértés leselkedik rám naponta. Magam is csodálkozom. hogy eddig még nem csaltam meg a nejemet... A tanácsom önnek: ne lógassa az orrát, és örüljön az életnek. Hiszen oly sok szép és izgalmas van benne, amiért érdemes élni. Vegyük például csak a focit vagy a hokit! A férjéhez való viszonyt elvi alapon kell meghatároznia. Vagy megbocsát néki. vagy nem. Harmadik út nincs. örülni fogok, ha a tanácsom hasznára válik. René Svist.” (Juhász László fordítása) \
