Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-12 / 290. szám

1979. december 12.

NÉPÚJSÁG 5

„Munkásgyár” : V“

Szakmunkásképző Intézet átlagos tanulólétszáma 1700—1800, a kollégium közei 500 fiatalnak ad helyet. Az osztályok száma 60. A tanulók oktatását 131 főhivatású pedagógus látja el. Az ügyviteli és technikai dolgozók 72-en vannak. Az

iskolában 23 tanterem, 4 előadóterem, 2 tornaterem van. Három helyiségben könyvtár. A 150 személyes tanműhelyben 326 tanuló képzését végzik. Ez a „munkásgyár”. 48 vállalattal állnak kapcsolatban, a könyvtári kötetek száma 20 ezer, az intézet költségvetése 25 millió forint, a tanműhely bevétele 1,5 millió forint.

A RECEPT

Végy közel kétezer nyolc általánost végzett gyereket, — de vedd figyelembe azt is, hogy a javát előtted már kiválasztotta a középiskola — gyúrd három esztendeig — az igényeidet szállítsd lejjebb, annál, amit az egyetemen, főiskolán tanítottak veled — aztán vizsgáztasd le tanulóidat, az élet, — a nagybetűs ÉLET — majd szortírozza őket.

Hogy ne legyen egyszerű a dolgod, kalkuláld be azt is, hogy a vállalatok, szövetkezetek, maszekok évente 1500 —1800 elsősre tartanak igényt, neked meg jó ha 700 helyed van az iskolában.

Ez így még mindig semmi, mivel 35—40 szakmára kell beiskolázni a gyerekeket, de azok minden évben jó ha 15 —20 szakmára jelentkeznek. Hogy minden igény kielégí- tődjék, az már a te gondod.

Ha nagyon röviden akarnánk jellemezni 1979-ben a szakmunkásképzés helyzetét, akkor az előbbi recept töké- letésen alkalmas erre. Aki nem hiszi, járjon utána!

Tibai Ferenc szakoktató — gépésztechnikusi és műszaki tanári diploma birtokosa — mezőgazdasági gépszerelő tanulókkal foglalkozik. A műhelyben öt elsős már termelőmunkát végez. A gyümölcsfakaparó egyszerű munka — itt a tanműhelyben azért még bonyolultnak mutatkozik. Alig háromhónapos szakmai múlt áll a tanulók mögött.

— Ki jelentkezett mező- gazdasági gépszerelőnek? —

k kérdezem a srácokat. Ketten nyújtják fel a kezüket. A másik három irányított és a szakoktató feladata, hogy ez sikeres legyen.

— Sikerül? — nézek Tibai- ra.

— Természetesen, — válaszolja olyan hangsúllyal, mintha ez a világ legegyszerűbb dolga lenne.

— Egyszerűen megy a dolog? — nézek rá hitetlenül.

— Kérem az az első teendőm, hogy közlöm velük; ti vagytok a rendes gyerekek, mert a mezőgazdasági gépszerelés a legkomolyabb munka.

— Ez a kulcsmondat?

— Nem.

— Hát... — vakarom a fejem.

— Ezzel kell kezdeni.

— Nem csapódnak be?

— Miért? — most ő néz megütközve.

— Más szakma lehet, hogy a gyerek szerint jobb.

— Onnét kell elindulni, hogy minden szakma nélkülözhetetlen. Ha ezt megmagyarázom, megszeretik.

Egyébként a gyümölcsfakaparó komoly szerszám. Először egy 3—4 milliméter vastag vaslemezből háromszög alakú idomot kell kivágni. A háromszög mindegyik oldalát > 45 fokos szögben lereszelni és élezni, hogy fakéregkaparó legyen abból a holt anyagból. A következő műveletben egy 30—40 centiméter 8—10 milliméter átmérőjű rúdból szárat 'kell készíteni. Ennek egyik végére menetet vágni, hogy felerősíthető legyen a nyél, a másik végét pedig úgy kell kialakítani, hogy szegecselhető legyen. Ha ez kész, akkor az előbb kialakított háromszögletű kaparó rész középpontjába olyan furatot csinálnak, amely pontosan ugyanolyan átmérőjű, mint a már erre kialakított szár része. Ha két tized milliméter mínuszba téved, akkor nem passzol a dolog, ha nagyobb a lyuk (ezért a szóért, majd szentségeinek a szakemberek), akkor pedig

szegecselés ide, szegecselés oda, lötyögni fog a szár.

SZÉP KÉK FORGÁCS,..

Még mielőtt Tibai Ferenc panaszkodhatna, adjuk át a szót Kalapos József esztergályos szakoktatónak — az már szinte természetes, hogy ő is elvégezte a főiskolát.

— Annak idején, mikor szakmunkásképzőbe jelentkeztem, bevittek egy műhelybe és ott szépen bemutatták a szakmákat. Válassz, fiam!

— Ma nem így van?

— Nem egészen. Szóval bevittek az egyik műhelybe a lakatosokhoz: a satu mellett muzsikáltak a gyerekek.

— Muzsikáltak?

— Muzsikáltak, ötszázas — gyereknagyságú — reszelővei nyekergették a fémet.

— Ahogy kiveszem a szót, nem tetszett meg a dolog.

— Ezután átmentünk az esztergályosokhoz. Láttam a gépeket, a kék köpenyes tanulókat, azok a gyerekek, valamiért még büszkék is voltak. Pörgött a tokmány, a kés pedig szép kék forgácsot választott le az anyagról. Ez lesz a jó, Jóska! mondtam magamnak.

— Ilyen választási lehetőség ma nincs?

— Nem nagyon. Habár, elvileg most is jöhetnének érdeklődni, de sajnos ...

Maradjunk kicsit még a pályaválasztásnál, illetve a kiválasztódásnál. Először hallgassuk meg Bacs József lakatos szakoktatót:

— Az idén felvettek egy fiút. Később kiderült, szegény gyerek szakács szeretett volna lenni. Három hétig gyűrte az „ipart”, akkor elém állt az édesanyjával. ... Sajnálom szegény gyereket, elveszett egy éve.

RÁHANGOLÁS

Az előbb Tibai Ferencbe fojtottuk a szót. Most hallgassuk meg panaszát:

— Nem szeretném az általános iskolát rossz színben feltüntetni, de sajnos ezek a gyerekek nem tudnak számolni. Kellene tanítani a tolómérő használatát, aztán kiderül, hogy nem ismerik a számsort.

— Milyen eredménnyel jönnek az elsősök?

— 2,2—3,4 között.

— Ez elég alacsony.

— Nem is zavarna az osztályzat. Csak az alapokkal legyen tisztába a tanuló, akkor már szakembert faragunk belőle.

— Szakmai dolgok miatt még nem tanácsoltak el senkit?

— Ilyenre nem emlékszem.

— Mégis nagy a lemorzsolódás.

— A közismereti tárgyak miatt.

Mesélik a szakmunkásképzőben, hogy van egy esztergályos tanuló, negyedik éve

járja a szakmunkásképzőt és még mindig másodikos. A mestere (szakoktató) szakmailag a legjobbakat mondja róla:

— Sokszor rábíztam a többieket. Nagyon jó szervezőkészsége van, tud esztergálni, marni, köszörülni. Szakmailag versenybe mer. ném állítani egy ötéves szakmunkással. Hogy lesz-e belőle szakmunkás. Nem hiszem. Fizikából és matematikából sorozatosan megbukik.

Egy kis kitérő után adjuk visza a szót Tibai Ferencnek:

— Az első teendőm, hogy az első hónapokban ráhangolom a szakmára a gyerekeket. Megpróbálom egyenlő szintre felhozni a társaságot. Akinél sikerül, az könnyen elsajátítja a lakatos vagy a mezőgazdasági gépszerelő szakmát.

Kicsit hosszan elidőztünk a pályaválasztásnál, az alapoknál. Sajnos a szakmunkás- képzésünknek ez a legfontosabb pontja. Rengeteg energiát fektetnek a munkástanárok az első hónapban a rájuk bízott gyerekekbe. Ebben az időszakban kell olyan sikerélményt biztosítani számukra, amelynek során megszeretik a szakmát, mert akinél ezt nem érik el, soha sem lesz szakember, jó szakmunkás.

TANMŰHELY NÉLKÜL SEGÉDMUNKÁSOK

Az érettségizett rádió-tele- víziószerelő tanulók szakoktatója Antus György. Valamikor a hatvanas években a szakmát műhelyben, idősebb szakik mellett töltötte. Akkor még a tanműhely szót csak nagy ritkán emlegették.

— Az első évben segédmunkát végeztünk. Csak lopva kerültünk a műszerek közelébe. De végül megtanultuk a szakmát. Valahogy a mi korosztályunk nagyobb érdeklődést tanúsított a dolgok iránt. Ezt pedig minden idősebb szakember szereti. Nekem sokat segített akkor László Sándor, Tóth József, Inotay Árpád és Marosi Árpád.

— A mostaniaknak köny- nyebb?

— Nézzen körül — mondja Antus György. — Itt a tanműhelyben minden felszerelés, műszerek, szerelő- asztalok a rendelkezésre állnak. Széles alapokon elsajátítják az első évet a tanulók és erre már a későbbiekben tudnak építkezni.

— Az egyéni képzéskor nem tanulnak ennyit?

— Ha mondjuk kiadják egy szerelő mellé a tanulót, akkor csak a menet közben adódó napi feladatokat ismeri meg. A teljesítményben dolgozó szakinak nincs arra ideje, hogy összefüggéseiben megmagyarázza a szakma

alapjait. Itt epdig egy év alatt összeszerelnek egy rádiót, úgy, hogy .azt lehet hallgatni. Addig minden részegységet megismer, mert másképpen nem képes a szerelésre. Ez a tanműhely előnye.

A beszélgetést Horváth János szakoktatót „birodalmában” folytatjuk. Az iskola tanárai és szakoktatói készítették a villamos gyakorlatokhoz a berendezéseket. Itt minden tanuló megfordul mérési gyakorlaton, akinek valamilyen köze lehet a villamossághoz.

— Sok vállalatnál jártam, — mondja Horváth János — de talán a tizedénél sincsen ennyi műszer. Nem is tudnak felkészülni, mert milliókról van szó.

A mérőszoba kicsi, 8—10 gyereknek van asztala, ahol gyakorolhat. Ez az oktatás szempontjából a legjobb. A szakoktató minden gyerekre figyelhet és segíthet a kérdések-kétségek megválaszolásában.

Ilyen korszerű körülmények között tanulnak, az esztergályosok, a lakatosak, a műszerészek, majd minden szakmában. A hegesztőtanulók olyan gépekkel dolgozhatnak, amelyek a legkorszerűbbek, a vállalatok még sok helyen nem is rendelkeznek velük. Itt még meg kell állni pár szóra. Részlet Póla Károly igazgató beszámolójából, melyet a városi tanács ülésén mondot el: „Komoly és újkeletű gondunk, hogy az intézet hegesztőműhelye és gáztárolója jelenlegi formájában nem biztonságos. A jövő évben vagy korlátozni kell a képzést, vagy az intézeten belül meg kell szüntetni. A hegesztők iránti igény pedig nagy. Megoldást az jelentene, ha városon kívül kapnánk telket gáztároló és műhely építésére; valamint az építéshez anyagi fedezetet.”

BEFEJEZÉS HELYETT

Sok vita van a tanműhelyi oktatás és az üzemi oktatás körül. A régi szakemberek esküsznek arra, hogy a gyárban, idősebb szakikra kell bízni a gyerekeket. Van olyan nézet is — sajnos —, keveset tanítanak a gyerekeknek a tanműhelyben. Azt már alig-alig akarják elhinni, hogy ha egy forgácsoló-szakmunkás elsajította az esztergályozás, marás és köszörülés alapjait, akkor később könnyebben tanulja meg az üzemi munkát, hogy több szakmában is használható. Bodó István a tanműhely karbantartó lakatosa 1962-ben a műszergyár tanműhelyében sajátította el a szakma alapjait. Nagyon sok példát tud arra mondani, hogy ez a legalkalmasabb oktatási forma a szakember- képzésben.

— Nézzenitt körül az oktatók között — mondja — a legtöbbjük tanműhelyben tanulta a szakmát és a műszergyárban. Ez is bizonyíték arra, hogy a tanműhelypártiaknak van igazuk.

„Munkásgyár” Szekszárd központjában. Korszerű műhelyekkel, az oktatáshoz szükséges tárgyi feltételekkel. Minden elsős — vasas szakmában — az alapokat, a szakma alapjait itt sajátítja el.

HAZAFI JÓZSEF Rajz: NAGY JÁNOS

Jó tréfák, „inasoknak”

Miilyen a jó tréfa?

A halhatatlan Charlie Chaplin szerint, ha az emeleti ablakiban fagylaltot eszünk, s az lehull az utcán terpeszkedő, fölényes, nagykalapú dáma fejére, ez jó geg. Ha azonban egy szomorú, kiszolgáltatott ember fején toccsan, ezen senki sem nevet.

Az a tréfa, melyben az egyik fél mulat, a másik sír, általában nem tréfa.

A kérdés: milyen színű a fehér csempe? Alkalmasint lehet szellemes, mulatságos, vidámságot fakasztó. Amennyiben azonban a kérdezettet a mínusz tizen- valahány fokos hűtőkamrába zárják addig, amíg a fehér csempét nem hajlandó zöldnek látni, ez akármi, csak nem tréfa.

Az eset jó esztendeje történt, s most azért hozako- dok elő vele, mert számomra ez volt az első ilyen jellegű hír — azután követte több is —, s meglehetősen megdöbbentőnek bizonyult.

A gyerek, akit a hűtőkamrába zártak, hentes ipari- tanuló volt. A bolt vezetői szabadították ki szorult helyzetéből, véletlenül vették észre. Aki bezárta, hentes volt. Épp javító-nevelőmunkára ítélt, mert előző helyén, ahol boltvezetőként dolgozott, sikkasztott. A büntetést a nagy élelmiszeráruházban töltötte, s közben „nevelgette” az iparitanulókat.

A felügyeleti szervnél akikor annyit mondtak: jól ismerték még az iskolából, a „legrosszabb borból való legrosszabb ecet volt”. De mikor ellenőrizni mentek, nem láttak semmit, hisz akkor mindenki a jobbik arcát mutatja, mosolyog, szelíd, mint a bárány. S a bolt vezetői se akarnak magukra bajt hozni a panaszkodással, hisz ez azt jelentené, hogy máguk nem tudják megoldani a gondot.

Itt azonban észre se vették, hogy valami jogellenes, mondjuk erkölcstelen dolog történik. A hentes még a bíróság előtt is azt mondogatta: „Azért ütöttem a gyereket, mert a kezem alatt volt, s nem csinálta, amit mondtam”.

Sőt: a gyerekek se panaszkodtak, mert hát azt hitték, az efféle túlkapások vele járnak a dologgal, mármint, hogy valaki „inas”, iparitanuló. Nagyon szomorú dolog ez. Csak úgy, mint a többiek véleménye, hogy „mi se haltunk bele egy kokiba, egy nadrágon billen- tésbe”. '

S hogy valóban nem találtak kivetni valót a dologban, hogy még a bírósági tárgyalás után sem értettek, mi volt a hentes vétke, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyikük .azt mondta: nem volt ám azért olyan hideg az a hűtőkamra, hisz előtte takarítottuk.

Az eset óta újra és újra hallom az efféle történeteket. Az még nem fáj — legföljebb megalázó —, ha a gyereket nikkelezett szammértékért küldik el a szomszéd telepre. Viszont amikor — amint ez Zalában megtörtént — beszappanozzák a kalapács nyelét, az már ennél sokkal több és sokkal veszélyesebb. Ahogy adott esetben az is lett, mert az elröpülő kalapács balesetet okozott. Amelyért ráadásul majdnem a „gondatlan” iparitanulót tették felelőssé.

Az a „mester” sem értette, hogy miért mondtak föl neki, aki nem tett mást, mindössze tréfából, meg kicsit méregből, ráültette „inasát” a forró kályhára.

Mielőtt bárki ellenvetést tenne, sietek leszögezni: biztos vágyók benne, hogy az iparitanulók között is akad nagy csirkefogó, link, lusta gyerek. Sőt, az is elképzelhető, hogy nagyon idegesítő tud lenni az ügyetlenség, nyámnyilaság, értetlenség.

Mindez azonban nem ok az önbíráskodásra, sem pedig a néhány év, az idősebb kor, a nagyobb tapasztalat jagán a fölényeskedésre, lelki és testi megalázásra.

S ha azokat a fiatalokat, akik több-kevesebb kedvvel, de mégiscsak érdeklődéssel, némi szeretettel — azt már ne is említsem, hogy néhányan talán megszállott hivatástudattal — szakmát választottak maguknak, ilyesmi fogadja a munkahelyen, mi lesz belőlük?

A negatív élmények, rossz emlékek egyszer és mindenkorra megkeserítik a munkát. Lehet, hogy az, aki ma veri, hűtőkamrába zárja az „inast”, maga ugyanígy járt annak idején. Ez azonban nem mentség arra, hogy a következő nemzedéket is épp ilyenné akarja tenni.

Ez a módszer, éppúgy, mint az „inas” kifejezés, ideje lenne, hogy idejétmúlttá váljon.

SZÁNTÓ PÉTER

A Simon Ferenc Cipő- és Bőripari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézetben nemcsak a cipőipar szakmunkásait képezik, hanem itt tanulják a szakmát az ipar leendő középszintű vezetői is. A szakközépiskolások — összesen száznyolcvan — az elméleti tudnivalók mellett ugyanúgy megtanulják a szabász, a cipőgyártó, a cipőfelsőrész-készítő szakma gyakorlati fogásait, mint a szakmunkások. A tanulók a négyéves képzés után érettségi bizonyítványt kapnak, ezzel a cipőiparban technológusi, művezetői, segédművezetői állást tölhetnek be.

(MTI (Fotó — Fehér József felvétele —■ ,KS)

Cipőipari szakközépiskolások