Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-04 / 283. szám

A NÉPÚJSÁG

1979. december 4.

fi kis Walentino

Moziban

Az első film valahogy mindig alapfilm. Benne van alkotója szőröstől-bőröstől, a feje búbjáig. Elmond benne mindent, amit tud a világról, és úgy, ahogyan érzése szerint még senki sem tette, és nem is fogja, mert megismételhetetlen. Persze, legtöbbször csak a filmrendező és szűk baráti köre tud eligazodni a zseniális mondanivaló-kupacban, és a tárgyilagos szemlélő korántsem eredetiségét, inkább a nagy elődök félreérthetetlen ihletését érzékeli. És ennek ellenére, mindezzel együtt: az

igazán tehetséges rendezőknek már a zűrzavaros „leg- első”-in is érződik a későbbi művek ígérete.

Jeles András A kis Va- lentinójára találóan mondta valaki, hogy roppant szemtelen film. Annyira szemtelen, hogy kishíján jó. Talán, ha rövidebb lenne, és ha a végére is maradt volna még Jeles András kezdeti lendületéből...

Alaphangja és módszerei a rendező múltjára utalnak: az amatőrfilmes esztendőkre, az amatőrfilmekben megszokott és gyakran alkalmazott — kényszer szülte — megoldások azonban itt, a játékfilmen kissé frivolnak hatnak. Természetesen mindez Jeles tudtával és szándékával történik. Feliraton közölni a főhős gondolatait... ' Furábbnál furább alakokat vonultat fel...

A legfigyelemreméltóbb A kis Valentinóban mégis a mondanivalója — és éppen ez bizonyítja Jeles András tehetségét. Az impertinens formán átsüt a megérlelt közlendő: a fiatalok egy, veszélyeztetettnek tekinthető rétegének figyelmeztetően sivár az élete. A pénz testesíti meg számukra az élet elérhető örömeit, de ha véletlenül — mondjuk, sikkasztással — nagyobb összeghez jutnak, kiderül, hogy ezek az

örömök cseppet sem boldogítanak.

Minderről nem didaktikusán és nem kioktatóan szól A

kis Valentinó, inkább együttérzéssel és mindannyiónkért való aggodalommal.

Virág F. É.

Rádió

Bertha Bulcsú írószobája

Az érdeklődés érthető ugyan, de sok példa ismeretében egyre inkább attól félek, hogy kielégítése reménytelen. Reménytelen megmagyarázni az írói munka műhelytitkait. Az elmúlt vasárnapon ezt rögtön két író is igazolta: a kérdező Fekete Gyula és a minden köntörfalazás nélkül, őszintén válaszoló Bertha Bulcsú. Egyikük neve sem ismeretlen a hallgató előtt, ami Bertha esetében kiemelkedő írói kvalitást is jelent. A negyvenötödik évében járó Berthának elég nyolult élete volt. A tanítócsalád fia dolgozott a nehéziparban, a kábelfektetőknél, volt könyvtáros és elismerten jó újságíró Pécsett. Ugyanezt nagyon sokan elmondhatják magukról, mégse lett belőlük se novellista, se regényíró és publicista se. Igaza van Berthának abban, hogy az újságírás az élet kitűnő iskolája, főleg akkor, ha valaki nem ezen a pályán kezdi megismerni az életet. Csakhogy nagyon sok újságíróból nem lett író és a világirodalom igen sok nagysága környékére se szagolt az újságírásnak.

Tehát megint csak nem jutunk semmivel se közelebb ahhoz az egyszerűnek tűnő kérdéshez, hogy miként és miért lesz valaki író, hogyan születik meg egy műalkotás. Igaz lehet, mert miért ne lenne az, hogy Berthánál determináns az álmok varázsa. Ezész biztos, hogy „a jó művekhez nem boldogság kell.” Nemkevésbé tagadhatatlan, hogy „nem minden író - tud egy csörlőt kezelni”. A rendezett családi élet fontossága se vitatható. És mi van a sosem álmodó, bár rendezetlen családi életű, de a boldogságban mégis úszó írókkal? Csör- lőkezeléssel vagy anélkül.

Hajlok arra a gondolatra, hogy az egész kérdezősködés felesleges. Sőt, a legjobb szándék esetében se mentes némi sznob igények kielégítésétől. Az emberek szeretnek bennfentesek lenni. Ez talán nem is hiba, hanem egyszerű tény. Az se kizárt, hogy szép számú író szeret önmagáról beszélni. Bertha Bulcsú aligha tartozik közéjük, készséges válaszai mögül még fülelőkészülékkel se lehetett a lelkesedés mellékzöngéjét kihallani. Ami egyrészt érthető, hiszen az író lehetőleg ne sokat csevegjen eljövendő írásairól, hanem írja meg azokat. A már elkészültek pedig jól vagy rosszul, úgyis beszélnek önmagukról. Másrészt Bertha esetében különlegesen érdekes, hiszen évtizedekre visszamenően ő az első magyar író, aki magas színvonalú, értékes íróportrékat készített pályatársairól: — szám szerint idáig 51-et.

Fekete Gyulának akkor volt igazá, amikor a több mint háromnegyed órás műsort Bertha Bulcsú sajátmagáról írt önportréjából vett idézettel kezdte és azzal is rekesztette be. Kár, hogy az egész műsoridő nem evvel telt el.

ORDAS IVÁN

Első találkozó

Színházi esték

Hangverseny a gyermekekért

Az 1979. évi nemzetközi gyermekév alkalmából a szekszárdi zeneiskola KISZ-szervezete hangiversenyt rendezett az Augusz- házban.

A hangverseny első számaként Thész László a tőle elvárt mesterfokon, magas színvonalon az ünnepi alkalomhoz igen illő Bartók-műveket játszott a Gyermekeknek és a Mikrokozmosz sorozatból. A sokoldalú Dobai Tamás ez alkalommal, mint fuvolista mutatkozott be. A muzsikálás felszabadult öröm és ennek a zenének boldogságot árasztó hangjai szolgáltak a hangjegyek mögül Mozart Andantéjában. Kékesi Mária ugyancsak egy Mozart- művet, egy románcot adott elő stílusosan és ugyanakkor rá- érezve a mű rezignált hangjára. Kovács József Mozart- és Bee- thoven-dalokat énekelt. Szép hangja, hibátlan technikája ezúttal is tetszést aratott. Szabó Gabriella Tartini g-moll szonátájával meggyőzően bizonyította töretlen fejlődését és gyönyörködtetett szép, hegedűhangjával. Szili Lajos és Pecze István trombitakettősének bemutatkozása, jó ritmusú, vidám muzsikálása új szint jelentett. Ágoston Anikó és Dobai Tamásné a zongorakíséretekben ízlésesen, kulturált hangszertudásukkal segítették sikerre partnereiket. Végül, de nem utolsó sorban a Falussy Mária—Mártonka Tünre—Lányi Péter által előadott Beethoven B- dúr trió érett, kidolgozott, minden részletében átgondolt, remekül formált kamaramuzsikálását kell kiemelni. Húr

László Lajossal

László Lajos SZOT-díjas írót először hívták meg író- olvasó találkozóra szülővárosába, Szekszárdra. Már közhelynek számító, avult mondás szerint senki sem próféta saját hazájában. De, hogy ez ne így legyen, az SZMT Tolna megyei Könyvtára kezdeményezésének és a közművelődés, az olvasás iránt fogékony üzemieknek köszönhetően, a Fővárosi Óra- és Ékszeripari Vállalat szekszárdi díszműgyáregységében megtörtént az első találkozó a Tolna megye székhelyéről elszármazott íróval, akinek már kilenc könyve jelent meg, s a Magyar Rádió pécsi stúdiója vezetőhelyettes szerkesztőjeként, korábban pedig nagy tapasztalatú riporterteljességhez tartozik, hogy a újságíróként jól ismert. (A megyében másutt, így Dom- bóvárott a Láng-gyárban, már rendezett részvételével irodalmi találkozót az SZMT-könyvtár.)

A szerző többoldalúságából adódóan, érdeklődött a hallgatóság az írói és az újságírói munka közti összefüggésről, de lényeges különbözőségéről is. Szóba került az urán- és szénbányászokról írt munkástrilógia, melynek legújabb kötete: Kanyarkulcs

címmel jelent meg, továbbá: A busók földjén, valamint az Esték a klubban és az Infarktus. A jelenlévők kérdéseikre választ kapva, betekinthettek a változó élet valóságát tükröző ábrázolás, a társadalmi jelenségek írói jelzésének módszereibe. Egy olvasó csinos lány őszintén kifejtette egyéni véleményét a Judit című regény főalakjáról, a szomszédos bútorgyáriak képviselői közül pedig arról tudakozódott egy korosabb munkás, hogy vannak-e bányászdinasztiák Baranyában?

A közvetlen, szívélyes válaszok után, a szocialista brigádok emléksorok beírását kérték az írótól, naplóikba. Dedikáltattak is, bár a lelkes könyvterjesztők röstell- kedve hiányolták, hogy a szerzőnek csak kevés könyvét szerezhették be szülővárosában.

Hasonlóan jól sikerült, baráti hangulatú találkozón vett részt — ugyancsak az SZMT-könyvtár közreműködésével — a tolnai művelődési központban is. Az ott megjelent dolgozók, közéleti emberek, értelmiségiek, köztük pedagógusok, selyemgyári munkások és fiatalok elsősorban az ifjúság mai helyzetétől kezdve a bányászok életéig kiterjedő témakörben beszélgettek el László Lajossal. Megkérdezték azt is, hogy mi a véleménye a mai munkásfiatalok hivatástudatáról, munkaszeretetéről. (B. L.)

Késdobálók

A pódiumműsorok kedvelői a legjobbkor kapták meglepetésül bérleti sorozatuk keretében a Dunaújvárosi Bemutatószínpad kétfelvonáso- sát. Szekszárdi szereplésük előtti napokban terjedt el a hír az együttesről, hogy nagydíjat nyertek az olaszországi Arezzóban, az egyfelvonásos produkciók nemzetközi színházi fesztiválján, sőt, nekik ítélték a város Oroszlán-díját, a szerző, Hubay Miklós pedig Arany Géniusz-díjat kapott.

Európai rangú, színvonalú előadásra készült a szekszárdi közönség, és mindjárt a közepébe vágva elmondhatjuk, hogy ennek a várakozásnak nem felelt meg a Dunaújvárosi Bemutatószínpad. Csakhogy... Talán meg sem felelhetett volna. Ugyanis az arezzói és a szekszárdi bemutató között csak a társulat gazdája és a mű szerzője volt azonos. A Dunaújvárosi Bemutatószínpad hivatásos művészeket foglalkoztat — a helyi művelődési ház áll a produkciók háta mögött —, de szinte minden bemutatójuknak más a rendezője és az előadói is. Arezzóban Hubay Néró című drámasorozatának A legjobb anya című

részét játszották, Valló Péter rendezésében, a szereplők: Bárdy György, Kern András, Szakács Eszter és Egri Márta.

A szekszárdi Hubay-mű címe: Késdobálók, szerepeit Tímár Éva és Körtvélyessy Zsolt játszották. Más- mű, más társulat. Más hatás.

A tizenöt esztendei házasság után válni készülő házaspár két felvonásnyira nyúlt perpatvara nem sok szellemi izgalmat nyújtott. A hétköznapi ember sorstragédiáját hordozó konfliktus bár felkeltette a nézők érdeklődését, végül nem tudott olyan tartalmasán kibontakozni, hogy a figyelmüket meg is tartsa. A veszekedésből nem lesz dráma, attól, hogy a színpadon, színészek teszik. A házaspár konfliktusának hiányzott az érzékelhető .társadalmi háttere, hiányoztak azok a motívumai, amelyek egyediből általánossá emelték volna a „késdobálók” esetét.

Az arezzói hírek miatti felfokozott várakozás után kissé csalódottan távozott ezen a színházi estén a közönség. Jó lenne egyszer a nagydíjas és Oroszlán-díjas produkciót is látni.

— vfé —

T v-jegyzet

Megyénk híre

Hétről hétre szorgalmas nézője vagyok a Hétnek. A műsor mintegy képes újság, mozgó folyóiratként tájékoztat minden fontos dologról, ami a világban, hazánk, ban történik. Ha nem is pótolja az újságolvasást, de segít eligazodni, segít az általánosításban, a törvény- szerűségek, jelenségek és tendenciák felismerésében.

Vasárnap esti adásának belpolitikai műsoraiban is jól megfért egymás mellett a mezőgazdaság energia- szükségletéről szóló, a dunaújvárosi példát, a város óvodahelyzetét bemutató film és az utolsó, ami a de- csi háziipari szövetkezetről szólt.

A környezetvédelem szokatlan értelmezését — is azt hiszem teljes jogú — meghatározását — hallhattuk Szegvári Katalintól, amikor is a Decsről jelentkező műsort a környezetvédelem apropójából konferálta be. Hiszen a szó legigazibb értelmében környezetvédelem az, ha lakásunkat, környezetünket, a burjánzó giccsel szemben ízléses, a népművészet hagyományait, folklór- kincsünk gazdag népi motívumait felhasználva készült tárgyakkal rendezzük be.

A bedolgozókkal, a sárközi népművészet hagyományainak ápolóival, a szövetkezet munkájával ismertetett meg a film. Kár, hogy a szövetkezet bemutatásakor az igazgató irodáján túl csak néhány képsor erejéig jutottak a szerzők, és így a dr. Kalmár Józsefnek, a szövetkezet elnökének szavaival „manufaktúraként” dolgozó üzemből nem sokat láttunk.

TAMÁSI JÁNOS

„Miért pont ÉN?”

Volt egy álmom. Külföldi utazásról tértem haza Magyarhonba tele élményekkel. A határállomáson embernagyságú transzparenseken két szép kövér betű. Az volt oda kiírva: ÉN.

Hortobágyi Éva múlt heti riportfilmje után való éjszaka jött az álom. Az ÉN szócska akkor ugrott be, valami olyat jelképezve ezzel: Magyarhonban egyre kevesebbet beszélünk a közösségről, a kollektívákról, az üzemről. Maholnap már az is eltűnik a szókincsünkből — nem hivatalos és ünnepi alkalmakról van szó —, hogy forradalmiság és egyebek. Egyre ritkábban beszélünk társaságban arról, hogy mit csináltunk, milyen feladataink vannak, stb. A következők többször hangzanak el: Én megmondtam, Én megoldottam, ÉNNÉLKÜLEM semmit sem tudnak.

Ez az álom csak az enyém? Nem hinném. A következő filmnél — riportsorozatról lévén szó — a diffe- ciálás volt napirenden, ismert történetek jutottak, most már nem álomként, valóságként az eszembe. A mű- szergyári Sz. Katalin, akit áthelyeztek, szakszervezeti bizalmi lévén, a kolléktíva megkérdezése nélkül, vagy a BHG-s idős munkásasszony, akit öt hónapi kórházi — epeműtét — kezelés után helyeztek nehéz fizikai munkára, vagy az csoportvezető, aki megkérdezte, hogy Miért pont én?, pedig két éve nincs is csoportja, amelyet vezessen.

Az az igazság, hogy eddig lubickoltunk az állóvízben, azt gondolván, hogy a tengerárja ellen küzdünk. Most amikor tényleg az ár jő, megijedtünk. Gazdasági helyzetünk olyan kérdéseket is felvet, amelyek csak hosszabb idő és kemény áldozatok árán megválaszolhatók. A riportfilmbeh mondta az egyik fiatalasszony: „Visszajöttem táppénzről és akkor közölték velem, hogy felesleges vagyok.” Egy másik nyilatkozó, aki a differenciálásból kimaradt: „Eddig soha semmit nem mondtak, nem tudtam, hogy rosszul dolgozom.” Kinek mondjunk fel? Ki kapjon több forintot a differenciált bérezésnél? Ez a két fő kérdés szerepelt a műsorokban. A válasz egyszerű lenne: Az, aki nem dolgozik becsülettel ! Ha erről győz meg a televízió, akkor nincs álom, nincs morfondírozás. De, a műszergyári eset és a BHG-s tapasztalat, meg a pénteki Magyar Ifjúsági-beli cikk sajnos arról győz meg, hogy tanulni kell még az új regulát. Ma még a könnyebbik megoldás a választás. Menjen el az, aki negatív véleményt hangoztat az ifjúsági parlamenten (Magyar Ifjúság), helyezzük át Sz. Katalint, aki szakszervezeti bizalmi lévén nem akarta aláírni a fizetésemelési jegyzéket (Műszergyár), menjen a présműhelybe az epeműtétes idős asszony, mert ő úgyis»beteges (BHG). Kevesebb — sajnos — az olyan intézkedés, amikor a csoport nélküli csoportvezető kap munkát (BHG).

A héten folytatódik a sorozat — kedden és pénteken — a címe Elégedett eddigi életével? a riporter Bán János. Lehet, hogy Hortobágyi Éva is azt kérdezte: Miért pont ÉN? HAZAFI JÖZSEF

Egyfelvonásos balett az Operában

A Magyar Állami Operaház november 30-án mutatja be Mahler: Gyermekgyászdalok című művére készített egyfelvonásos balettet, amelynek koreográfusa Fodor Antal.

(MTI-fotó, Benkő Imre felvétele — KS)

Jövő héten az Őszi szonáta című Bergman-filmről írunk.