Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-02 / 282. szám
14 NÉPÚJSÁG 1979. december Z. Megszűnik a kézilabda Simontornyán? Az utolsó szót még nem mondták: ki Ott, ahol a kézilabdázás Tolna megyei bölcsőjét ringatták, ahol a hatvanas évek elején a magyar női és férfiválogatott is szívesen vendégszerepeit, ahol az elmúlt húsz évben tizenhárom bajnoki címet, s megannyi sikeres N8 ll-es győzelmet ünnepeltek — most robbant a „bomba", A legváratlanabb pillanatban — az idén két csapatuk is ezüstérmet szerzett a ' megyebajnokságbon — röppent fel a meglepő hir: vége, nincs tovább. A Simontornyai BTC megszünteti kézilabda- szakosztályát. Felvételünk a simontornyai női csapat egyik szekszárdi mérkőzésén készült. Kosárlabda NB I A tizedik győzelem Szekszárdi Dózsa—Ganz MA- VAG 93-72 (47-36). Szekszárd, 400 néző. V.: Berendi, SzabóBakos. Szekszárdi Dózsa: Harsányi (28), Bacsa (10), Pártos (10), Daróczi (10), Várkonyi (27). Csere: Támer (2), Palotás (6). Edző: Tapodi László. Ganz MÁVAG: Jankovits (8), Nagy (14), Philipovics (8), Torma (22), Balogh (18). Csere: Kremer (2), Gömöri (—), Valuch (—). Edző: Kalovits Istvánná. Tartalékosán játszott a Dózsa: Varga betegsége miatt nem szerepelhetett. A 40. másodpercben Harsányi révén 2-0, de a vendégek gyorsan válaszoltak. 2-2. A 2. percben Várkonyi volt eredményes, gyors ritmust diktált a Dózsa, ám sok volt az eladott labda. A 4. percben 6-6 volt az állás. A fővárosi gárda támadásait remekül irányította az alacsony termetű Torma, aki távolról is rendre eredményes volt. A 6. percben 12-10-re, a 8. percben 18-12-re vezettek a szekszárdiak. A félidő felénél, 22-14-es mérkőzésállásnál* Daróczi helyére Palotás állt be. Bacsa a védekezésben. Várkonyi a támadások befejezésében tűnt ki. A 16. percben 39-29, két perccel később 43-32 volt az állás. Az utolsó két perc változatos küzdelmet hozott, 47t36-os Dózsa- vezetéssel zárult az első játékrész. Szünet után a MAVAG-osok ' kosarára Bacsa válaszolt. A 6. percben 15 pontra elhúzott a Dózsa: 59-44. Tapodi edző időt kért, csereként Támert küldte pályára, aki azonnal nagyszerű tempódobással mutatkozott be: fcl-44. A 10. percben 11., a 12. percben pedig 9 pontra csökkent a hazaiak előnye (71-62). A 16. percig jól tartotta magát a fővárosi csapat, 9 pontos hátránya izgalmas hajrát sejtetett. Nem így történtemért az utolsó négy percben nagy iramot diktálva 21 pontos előnyt szerzett a 10. győzelmét arató hazai gárda. Bacsa, Várkonyi és Harsányi teljesítménye emelkedett ki. Jegyet váltunk az autóbuszon, aztán útitársammal alaposan elemezzük az esti kupameccs várható esélyeit. Pincehelyig — ő ott szállt le- — meghánytuk-vetettük a megye sportját is. Amikor szóba hoztam a simontornyai hírt, rámcsodálkozva visz- szákérdezett: — Ugye csak ugratsz? Éppen a sportág fellegvárában szűnne meg a szakosztály? Lehetetlen. Mit válaszolhattam volna? Erre a kérdésre, s ebben a búcsúzásnál egyetértettünk, valójában csak a Simontornyai BTC elnöksége hivatott érdemleges válaszadásra. Permetező eső, ködös őszi reggel fogadja a buszból kilépőt. A község főutcáján cipőnk alatt cuppog a sár. Az általános iskola folyosóin vidám gyerekzsivaj. Várni István testnevelővel, a BTC női csapatának edzőjével beszélgetünk. Egy levelet húz elő zsebéből, átnyújtja, olvassam! „Elnökségünk nevében közlöm, hogy 1979. november 1-től edzői bérét meghatározatlan időre szüneteltetjük. A részletes megbeszélésre a későbbiek során visszatérünk.” — Október 31-én hozta a postás. Amikor elolvastam, értetlenül álltam. Hétéves edzői múlt van mögöttem, ezalatt három arany, két- két ezüst- és bronzérmet szereztünk a megyebajnokságban. Ha felmondás — gondoltam. akkor befejezésül talán annyit megérdemeltem volna: köszönjük az eddigi munkáját — mondja az edző. — Sor került a jelzett megbeszélésre? — Nem vártam én semmire bementem az ügyvezető elnökhöz. Tőle megtudtam: anyagi gondok következtében kétségessé vált a szakosztály jövője. Változatlanul optimista vagyok. Nem akarom elhinni ugyanis, hogy a szakosztály húszéves történetének oly sok feledhetetlen sikerét, a két évtized minden eredményét máról holnapra elfelejthetjük. 1980-ra szép terveket szövögettünk a csapattal. Néhány játékosunk szülés után, meg a korábbi sérülésből felépülve ismét játékra jelentkezett. Velük jövőre tovább erősödnénk, de hát... A bőrgyári portán gyorsan átesünk a formaságokon. A portások egyike kísérőmmé szegődik, átkalauzol az udvaron, az irodaépületben egészen a titkárság ajtajáig vezet. Bent egy tárcsázás a házi telefonon, s néhány pillanattal később Cseh László az egyesület ügyvezető elnöke lép a szobába. — Már vártunk. Az igazgatóhelyettes egy kis türelmet kér, még tart a meózás — mondja, miközben egy másik irodahelyiségbe invitál. Ott pedig Varga László szakosztályvezető várakozik. — A rossz hír szárnyakon jár — fogalmaznám az első kérdést, ám az ügyvezető elnök közbevág. — A szakosztály edzőinek én írtam a levelet, de hivatalosan mind a mai napig nem szűnt meg a kézilabdázás községünkben. 1922-ben alakult egyesületünk jelenlegi öt szakosztályában 150 igazolt sportoló szervezett versenyeztetését egyengetjük. Az utóbbi időben pénzügyi gondokkal küszködünk. Annál is inkább, mert a község üzemei, vállalatai minimális támogatást nyújtanak a működési .költség v fedezetének előteremtéséhez. Bázisszervünk, a bőrgyár viszont kép- tejen magára vállalni az anyagi terheket. Eddig jutottunk a bőrgyári klub gondjainak feltárásában, amikor megérkezett Csapó Jánosné igazgatóhelyettes, egyesületi elnök. Bekapcsolódott a beszélgetésbe. — Számomra kétszeresen is komoly fejtörést okoz a kézilabda-szakosztály sorsa. T^gja voltam az 1958. május 1-én 600 néző. előtt bemutatkozó, újonnan alakult csapatnak. most pedig az elnöki teendők ellátását végzem. A téhyek azonban makacs dolgok. Pénzügyi gondjaink cseppet sem újkeletűek, augusztustól azonban egyre súlyosabbá váltak. A nyár óta több elnökségi 'ülésen tárgyaltunk erről. Ha a község valamennyi vállalata, üzeme nem osztozik kellően az anyagi terhek eddiginél nagyobb mértékű enyhítésében. kénytelenek leszünk az asitalitenisz- és a kézilabdaszakosztály működését szüneteltetni — mondta. Ezután belelapoztunk az egyesület idei költségvetésébe. A 488 ezer forintos működési költséghez a tanács, a BSZV, a SIMOVILL és az ÁFÉSZ írd és mondd: összesen 65 ezer forinttal járult hozzá. A számok önmagukért beszélnek. A megoldást tekintve két alternatíva jöhet számításba — vette át a szót Csapó Jánosné. — Vagy növelik támogatásuk összegét a társszervek, s akkor továbbra is a BTC színeiben szerepelnek az említett két szakosztály versenyzői, vagy egy-egy szakosztályt átvehetnének a község üzemei. Egyesekben felmerülhet a kérdés: miért nem a labdarúgást szüntetjük meg. hisz focistáink alacsonyabb osztályban szerepelnek? Nos, a labdarúgás még régebbi hagyományokkal bír községünkben, mint a kézilabda. Népszerűsége elvitathatatlan. Amíg egy-egy focimeccsen több százan szurkolnak, addig — mondjuk meg őszintén — kézilabda-mérkőzéseink látogatottsága meglehetősén gyér. A labdarúgóknak tudunk távlati célkitűzést megjelölni: jussanak fel a megyebaj- ndkságba. De mit mondhatunk a kéziseknek? Nyerjenek bajnokságot, harcolják ki az NB II-t, amelynek pénzügyi feltételeit eleve nem tudjuk biztosítani? Célkitűzés nélkül pedig hosszú távon nehéz ébren tartani a játékosok lelkesedésének, akaraterejének tüzét. Világos beszéd. Arra a kérdésre, hogy mikorra várható végső döntés, Csapó Jánosné így fogalmazott. — A községi tanács koordinálásával december elején közös értekezletet tart elnökségünk a vállalatok, üzemek vezetőivel. Ott kapunk választ az elodázhatatlan anyagi problémák jövőbeni alakulására. Ha nem sikerül megnyugtató módon rendeznünk a problémát, összehívjuk a játékosokat és előttük mondjuk ki a döntő szót: megszüntetjük a női és férfiszákosztályt. Az utolsó szó kimondásáig azonban közösen keresik a kedvező megoldás lehetőségeit. Erről győződtem meg később a községi tanácsnál Szabó Sándor vb-elnökkel, valamint a községi pártbizottságon a Beidek László titkárral folytatott beszélgetés során is. A társadalmi összefogás szükségességét hangsúlyozták. Nem nyugodhatunk bele egyszerűen a helyzet megváltoztathatat- lanságába — vallották. A megoldás érdekében éppen ezért mindenkinek tennie kell valamit. így igaz. Hiú ábránd lenne ugyanis arra várni, hogy a gyár mint az elmúlt 57 év során mindig, önmaga oldja meg az egyesület felmerült gondjait. A bázisszerv lehetőségei behatároltak, segítségre van szüksége. FEKETE LÁSZLÓ Athéntől Moszkváig A „nagy csalódások” olimpiái Az olimpia 1896-lban életre kelt. De a négyévenként ismétlődő sportversenyek folyamatos megrendezéséhez leg- ‘ alább annyi akadályt kelllett leküzdeni, mint az első újkori játékok felújításához. ,A görögök például az első, nagy sikerrel befejeződött újkori olimpia után természetesnek vették, hogy az ókorihoz hasonlóan a további játékokat is hellén földön bonyolítják le. György király még az olimpia záróvacsoráján egy bizonyos Timolen Fhilemas személyében kinevezte az állandó főrendezőt. Coubertin báró, az olimpia lelkes apostola viszont csak kesergett, hiszen ezzel máris meghiúsultnak vélte nemes kezdeményezését. Az olimpiai gondolatot éppen a helyszín változtatásával próbálták erősíteni világszerte, s a már ekkor működő Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem utolsósorban Coubertin érdemeit elismerve, Franciaország fővárosának, Párizsnak ítélte az 1900-ban esedékes olimpia rendelési jogát. A franciák a világkiállítás keretében kívánták vendégül látni a világ akkori legjobb sportolóit. Mire a görögök beleegyeztek a helyszín változtatásába — ígéretet kaptak a felújítás tízéves jubileumán, 1906-ban sorra kerülő újabb rendezéshez — addigra Franciaországban támadt nézeteltérés. Az USFSA (Francia Atlétikái Szövetségek Szervezete), amelynek'egyébként korábban Coubertin főtitkára volt, határozottan ellenezte áz olimpia megrendezését. A viták közben gyorsan telt az idő, s már látszott, hogy Coubertin nagyszerű tervei aligha válnak valóra. A lelkes sportvezető az ókori Olimpiához hasonló létesítmények felépítését javasolta a világkiállítás szervezőinek. Aflred Picart, a kiáilítás igazgatója azonban a sportot teljesen szükségtelen és haszontalan dolognak ítélte. Végül nagy nehezen beleegyezett, hogy Daniel Marillon, a sportlövő- szövetség elnöke nemzetközi sportversenyeket szervezzen. Az ‘olimpia szót azonban téljesen mellőzték, s Coubertin csalódottan a háttérbe húzódott. Ekkor azonban már csak alig egy esztendő volt hátra a versenyekig. A kapkodás a viadalon is visszatükröződött. A magyar sporttörténészek a „zűrzavarok”, a külföldiek pedig a „nagy csalódások” olimpiájaként tartják számon az első, párizsi játékokat. Nem csoda, hiszen a május 20-tól egészen október 28-ig húzódó versenyek (a műsor evezéssel, vitorlázással, labdarúgással, íjjászattal és vízilabdával bővült, viszont elmaradt a birkózás; de egyes sportágakban, például vívásban a hivatásosak részére külön számot írtak ki (eredménylistái a mai napig is vitatottak). A magyarok szerint teniszben nem rendeztek versenyeket. Gaston Meyer, a tekintélyes L’Equipe főszerkesztője viszont azt állítja, hogy a női egyes döntőjét az angol Charlotte Cooper nyerte, az olimpia első női aranyérmeseként! Az atlétikai szervezetekkel kirobbant vita miatt a sportok királynőjének képviselői a boulognei erdő 500 méter kerületű, füves pályáin mérhették össze tudásukat. Itt aratta a magyarok újabb győzelmét az első atléta, a diszkoszvető Bauer Rudolf, a mosonmagyaróvári mezőgazdasági akadémia fiatal hallgatója. Győzelmének tiszteletére a sorozatos tengerentúli sikerek nyomán előbb az amerikai himnuszt játszották, majd az oszitrák császári indulóval köszöntötték, de ez sem változtatott elsősége tényén. Egyben az is szomorú valóság, hogy a 21 éves fiatal olimpiái bajnok soha többé nem indult atlétikai versenyen. Az atléták között jelentkezett az olimpia kiemelkedő szereplője, az amerikai Alvin Kraenz- lein. Négy számban (60 m síkfutás, 110 és 200 m gát, távolugrás) győzött. A távolugrást 718 cm-es eredménnyel nyerte, bár korábban állítólag már 743-at is ugrott. A résztvevők emelkedő létszáma (Athénben 13 ország 311 versenyzője, Párizsban 22 ország 1319 sportolója szerepelt) a kétségtelen csalódások ellenére bizonyos előrelépést jelentett. A következő két olimpiát hasonló nézeteltérések előzték meg, s bonyodalmák tarkították. A NOB a harmadik olimpia rendezési jogát még 1894-ben az Uj Világnak ítélte. Két pályázó város közül később csak a sportot szerető elnök, Theodore Roosevelt döntött Ohicagóval szemben St. Louis javára. Az olimpia azonban újra az előző: éviben rendezett és meg- meghosszabbított világkiállítás árnyékába került. Vásári eseménnyé, üzleti vállalkozássá süllyedt, amerikai háziversennyé változott. A 25 atlétikai számban csak két idegen győztest jegyeztek fel. A résztvevő országok (12) és versenyzők száma (617) egyaránt jelentősen csökkent. Arról nem is beszélve, hogy a 617 induló közül 525 amerikai, 41 kanadai volt, s csak 51 sportoló íköztük 4 magyar) volt valóban idegen. A korábbi olimpiákhoz képest a műsor ökölvívással bővült, s az Egyesült Államokban egyébként népszerű néhány labdajáték (kosárlabda, lacrosse, rögbi) bemutatóját is megrendezték. A szervezők nem mindig álltak feladatuk magaslatán. Halmay Zoltán, a 100 yardos gyorsúSzásban aratott győzelme után az 50 yardon csak a megismételt futamban tudta bebiztosítani második aranyérmét. A célbírák ellentétes döntése, s a magyarok óvása nyomán újraúszást rendeltek el. Ekkor azután Halmay Zoltán jelentős előnnyel nyert Scott Leary előtt. S az olimpiák békés vetélkedésének szellemére jellemző, hogy a kétszeres aranyérmes magyar bajnok egyik vetélytársa Charles Daniels hosszú évtizedek múltán sem feledte barátját. A második világháború után életmentő gyógyszereket küldött az akkoriban már nagybeteg Halmay Zoltánnak. A csalódások, 6 az üzleti szellem térhódítása után Londonban (1908) a sportban akkoriban két vezető ország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok vezetőinek nézeteltérése miatt nem rendezhettek igazán sikeres olimpiát. A britek egyébként csak megmentőként, az olaszok lemondása után vállalták a házigazda szerepét. Dicséretükre váljék, hogy két év alatt rendkívüli gyorsasággal központi stadiont építettek, s az egyes sport- szövetségek bevonásával nagy gonddal készülődtek. Az olimpia azonban inkább különféle sportágak világbajnokságának, semmint igazi, együttes nagy versenynek tűnt. Sikerét az említett ellentétek csökkentették. Ám, már 21 sportágban rendeztek versenyenket, akárcsak napjainkban. Igaz, hogy néhány, később meghonosodott és népszerűvé vált sportág, mint a három labdajáték, az öttusa, a cselgáncs és a kajak-kenu még hiányzott, de már például a korcsolyázás is megjelent. A központi stadionban sorra került ünnepélyes megnyitón a csapatok egyenruhában vonultak fel, huszonkét országból új olimpiai csúcsként 2035 sportoló (köztük 63 magyar!) versengett az érmekért és helyezésekért. A magyar kardvívók — Fuchs Jenő nyerte az egyénit, a csapatban a néhány éve elhunyt Tóth Péter volt a legjobb — kettős győzelemmel kezdték a több évtizedes hegemóniát. Weisz Richard pedig a magyarok által javasolt szabadfogású birkózás nehézsúlyú döntőjében hetvenperces (!) küzdelemben biztosította be elsőségét. Már-már a 4x200 méteres gyorsúszó-váltó is győztesnek tűnt, hiszen Műnk József, Zadhár Imre és Las-Torres Béla után Halmay Zoltán jelentős előnnyel indult St. Louis kétszeres bajnoka azonban olyan iramban és lendülettel kezdett, hogy fokozatosan kiesett a ritmusból, ereje elfogyott és majdnem belefulladt a stadion közepén létesített medencébe, a váltó csak második lett. Még emlékezetesebb jelenettel, igazi tragédiával zárult a maratoni futás. A stadionba elsőnek beérkezett Dorando Pietr'i a teljes kimerültségtől eszméletét vesztve többször összeesett. Végül egy rendező segítette át a célon. A szabályok értelmében törölték eredményét, vigaszként Alexandra királynő aranyserleggel jutalmazta az olasz sportolót. Az olimpiái bajnok azonban a fiatal, 19 éves amerikai John Hayes lett. Egy másik kizárás jóval nagyobb vihart kavart, hiszen az angol—amerikai ellentétet mélyítette. Az amerikai Carpenter ugyanis a versenybírák értékelése szerint szabálytalanul versenyzett a 400 méteres síkfutás döntőjében. Ezért kizárták, a megismételt futamban két honfitársa sem állt rajthoz és így a brit színekben versenyző skót Wyndham Halswelle, aki akkoriban már 48,5 másodpercet is teljesített, egyedül futva nyerte a bajnokságot. Az 1908-lban Londonban rendezett olimpia azonban így is az első igazán jelentős, sportbelileg is értékes Viadalként került a sport történetébe, s a későbbi rendezők számára hasznos tapasztalatokkal szölgált. VAD DEZSŐ