Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
IO Képújság 1979. december 24. # • • § § i Weöres Sándor: Hármannégyen Mi hárman-négyen kopár réten megyünk az éji hóesésben. Fehér függöny fekete égen, nem látszik csillag a vidéken. Fázunk, s már alig vagyunk ébren, de lábaink bírják serényen. A gémberítő téli éjben, zsibbadt lépteink ütemében a jelenlétünk mintha régen elmúlott volna észrevétlen. Nem most sietnénk hárman- négyen az iránytalan messzeségben. Tanya már nem és tanya még nem, csak hóhullás a mindenségben. Emlék, bár most történik éppen: megyünk az éji hóesésben. Kis öröklét, nagy öröklétben, a dermesztő végtelenségben. Kiss Attila rajza Oláh Zoltán Lesz-e szél? Őszhöz szelídült arcom megcsípte már a dér. s hiába látok napot, csak percet számol a szél. Hangom nem kérdi egy folyó sem. a fák koronája foglalt. Lesz-e szél. mi egyszer engem is magam körül megforgat? A szó elszáll — mondják, de elszállnak a költők is versük embereknek miféle kötszer? Az idő háború ellen, csak újabb háborút ir fel. És vagyunk, kik-ráigazítva óránkat az újabb századfordulóra-várunk, hogy ránk is visszanézzen a horizont, hogy megérintsen minket is a végtelen, aztán reménykedünk, hogy mi is lehetünk még úszóbajnokok ezen a sivatag-szárnyú földön. Szép magyar nyelv A beszéd „termelékenysége” Aligha akad ma olyan ember, aki szinte naponként ne kerülne nyelvi kapcsolatba számára idegen, sokszor ismeretlen személyekkel, akár mint valamely közhivatal dolgozója, akár mint ügyfél, akinek ügyes-bajos dolgait intézik. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a nyelvhasználat napjainkban a közélet nélkülözhetetlen tényezője. A közéleti ember, a hivatalok dolgozója szíve szerint nyilván arra törekszik, hogy közlendőjét a másik ember könnyen megértse, illetve pontosan és jól értse. Manapság mégis elég gyakori, hogy nehezen érti, nem érti vagy • esetleg félreérti. A következményekkel nem számolunk. A termelékenység, a munka hatásfoka gazdasági életünk kulcsszavai, de a hivatali nyelvhasználat „termelékenységét”, hatásfokát még nem vizsgáltuk kellő felelősséggel. Pedig a rossz, hibás közéleti beszéd nem teremti meg a kívánt kapcsolatot; a másik fél nem veszi tudomásül az üzenetet, s főként közömbös marad, mert a beszéd nem készteti gondolkodásra, még kevésbé cselekvésre. Ki ne lett volna már részese a formák tiszteletén alapuló közéleti beszédnek. Az előadót udvarias, szokásos taps fogadja, amikor a mikrofonhoz lép. Magabiztos megjelenésével felkelti érdeklődésünket, s miközben a mikrofont igazgatja, és az előre leírt előadását vagy felszólalását rendezgeti, mindenki megtelik várakozással, s megajándékozzuk a beszélőt figyelmünkkel. Elcsendesedünk, s ékkor szólni kezd: „Egyetértek általában és részleteiben is a vitabevezető előadással. Úgy gondolom azonban, hogy ez az egyetértés nem teszi feleslegessé néhány fontos részprobléma erőteljes hangsúlyozását. Csak helyeselni tudom a tapasztalatcserék gondolatát. Mi az utóbbi időben éltünk ezzel a módszerrel, és ez nagymértékben segített bennünket az előttünk álló feladatok megoldásában. * Közbevetőleg jegyzem meg — de semmiképpen sem dicsekvésképpen —, hogy mi a múlt évi előirányzatainkat áltálában elértük, egészében teljesítettük terveinket. Hosz- szadalmas lenne most arról szólni, hogy részleteiben miért nem sikerült a tervünket megvalósítani. Engedjék meg tehát, hogy ezekről a hátráltató okokról most ne beszéljek. Ezzel természetesen semmiképpen sem azt akarom mondani, hogy ezeknek az okoknak az elemzése nem lenne fontos. Egyszerűen célszerűségi szempontból lehet most mellőzni ezt az elemzést. És úgy vélem, teljesen kielégítő, ha ma más aspektusból közelítjük meg múlt évi tapasztalatainkat és idei teendőinket. Elért sikereinket figyelembe véve és az előttünk álló súlyos problémákat látva azt tudom tolmácsolni mindenkinek, hogy ne becsüljük le a szívós aprómunkát a bár csekély, de ütemes és biztos naponkénti előrehaladást. Ha ezzel a szemlélettel tevékenykedünk, akkor végül is elérjük szép céljainkat. Mi már — most a mi kol- keltíváijkról beszélek — eljutottunk oda, hogy pontosan ki tudjuk tapintani a sajátos és a megoldandó problémákra jellemző körülményeket, és főképpen jól érzékeljük a problémák csomópontjait. Ez lényeges — mondhatnám elengedhetetlen — feltétele zavartalan fejlődésünknek, mert csák így tudjuk kidolgozni a legcélravezetőbb megoldásokat. Ezen a fórumon se akarom eltitkolni, hogy sok gonddal, bajjal küzdünk, napi munkánk során sok fonáksággal is találkozunk. De — szoktam mondani munkatársaimnak is megnyugtatásul — mi teljesen új, töretlen úton járunk, és az lenne a csoda, ha ez az út teljesen sima lenne. Az itt kialakult eszmecserét én igen jónak, hasznosnak ítélem, különösen egyetértek azzal a sokak által hangsúlyozott nézettel, hogy végre a szavakról már át kell térni a tettekre ... Éppen ezért szabad legyen erre vonatkozólag javaslatot tennem, hogy hozzunk létre mielőbb, lehetőleg még ma egy bizottságot, természetesen egy teljesen szűk körűt. Vonjuk be ide a legjobb erőket. Ez a bizottság mielőbb foglaljon állást a megoldandó problémák sorrendjében. A fejlődés érdeke ma ezt követeli ...” Az előadó még korántsem fejezte be, de nem idézem tovább. Tudjuk, hogy amikor 25—30 — esetleg 50 perc elteltével ellép a mikrofontól, ismét a szokásos, udvarias taps köszönti. Magunk se tudjuk, miért. Beszélni beszélt, de mondani nem mondott semmi értelmeset, csak ellopta a jelen lévő 25—30 — esetleg 100 — ember drága idejét. Ez a rossz értelemben vett „hivatali nyelv”. HÓNAI BÉLA Abody Béla: 1 1!I pi I i rcTm n I l \t111 § j 11 I fi [r|S j I Álltunk a galopp-pályán az Ür_1952. évében mesteremmel, Déry Tiborral, szelíden és tanácstalanul. Ezt a pályát szépnek mondják. Kiváltképpen a nyerők. (Mert itt egyszer-kétszer mindenki nyer; ez nógatja további játékra, s a korábbi nyerésnél jóval nagyobb vesztésre.) Egyáltalában: a táj mindig belső állapotunk függvénye. Most, hogy pénzünknél voltunk, többé-kevésbé elégedetten sétálgattunk a szende fasor közepeit, nyugtató zöld színek koszorújában, még csak nem is erőltetve az elhatározást, hogy tovább játsszunk; lesz, ami lesz, létezünk, szemlélődünk, megy az idő. Akkor hirtelen megörült Tibor bácsi egy illetőnek, akit eddig sosem láttam. — Kellér Andor barátom — mutatott az úrra. — Jeles újságíró. Déry mindig szívélyes volt, de érdemtelenül nem osztogatta az ordókat, s legfőbb 'erkölcsi elvének a fogalmazás pontosságát tartotta: ha barát, hát barát, ha jeles, nyilván jeles. Ehhez még tudnivaló volt — ezt már életünk első beszélgetésekor közölte —, hogy az újságíróktól többnyire ódzkodott. Meg kellett szemlélnem a jeles újságírót. A fiatalok legtöbbször képletekben, előregyártott elemekben gondolkoznak. Jómagam is megformáltam az újságíró képét:, fürge, izgékony, leleményes. Tapasztalataim nem lévén, ez állt össze olvasmányok, hírek, egy-egy önmagánál többet nem jelentő pillanat nyomán. Kellér azonban más volt. Képletembe nem illeszthető. Nem kifelé tekintett, kíváncsi világfelfedezők módjára, hanem valamiképpen befelé, egy belső világ törvényeit irányítva, fürkészve. Mintha mindig „valamiről” töprengett volna, olyasmiről, amit nem kíván megosztani méltatlan környezetével. Miről? Készült valamire? Valamire, ami éppen csak dolog, vagy egyenest a csodára, az önmegváltó mutatványra? — Tudod, mit, Tibor? — javasolta. — Mondj egy lovat te, mondok egyet én is. (Én e tárgyban fel sem vetődtem.) Játsz- szuk meg őket oda-vissza. — Kitűnő — örült meg Déry. Ez az együttműködésük — már nem emlékszem rá, hogy mint kirekesztett, örültem-e, vagy éppen csak tudomásul vettem, mint a természet kicselezhetetlen törvényeit — nem sikerült. — Ilyen az élet — bölcselkedett Déry. — Nem ilyen — mondta komoran Kellér. — Másmilyen. — Megtudhatnék egy-két részletet is? — érdeklődött Déry derűsen. — Másmilyen — ismételte Kellér. — Az ember többször pusztul el, tehát többször támad fel. — Tisztelet a matematikának, éppen egy- gyel többször pusztulsz el, mint támadsz fel — zárta le az ügyet Déry. — Na, most mit játsszunk? ★ A jó kapcsolatot — tapasztalom — a rossz helyzet szervezi. Hogy én milyen rosszcsont voltam az ötvenes években, nem idevaló magamutogatás. Egyáltalában, a sérült gyanús, mert mindig a markát tartja. Ő állását veszejtette, úgy emlékszem, hogy mint az újságírók közül kizárt. Később írnia sem szabadott, aztán valahogy nagy- nehezen a Pesti Túrinál helyezkedett el. Olykor a Hungária kávéházban találkoztunk, mikor hol, kezdő írók és néhány tekintélyes, de időlegesen állami rangjavesz- tett. Főként irodalmi játékokat játszottunk, lengébb szófacsarásokat, boldogult Czibor vezérletével csacsi-pacsikat, intarziákat. Közben tartalmasakat: ki a legjobb tíz magyar prózaíró vagy költő; — figyelemre méltó, hogy e tekintetben alig akadt köztünk véleménykülönbség —, megszóltuk kollégáinkat, s dicsértük a megszóltakat. összemelegedtünk: a fiatal tótágasálló, s az idős (akkor nekünk idős) mindenttudó. Történetekre tanított az előző nemzedékről; mesélt, de nem amolyan szétfolyó, tuli- tarka locsi-fecsegéseket. Pontos volt és jellemző; jelzői ítélet értékűek. Szqban terjesztettem a „Kellér-történeteket”, akár pedagógus a jó tanmesét; mint ami valamit jelent. — Azt hiszem, írtam valamit — mondta titokzatosan, szerkesztőségi szobájába invitálva. örültem? Mások kéziratától többnyire ódzkodtam, egyedül Dérynéi végeztem nyelvhelyességi kisinas-feladatokat (példának okáért a páros testrész egyesszámú használatáról), s adtam egy-két ötletet — minden morzsáért hálás vagyok — mondta a Talpsimogató után, ahová máig egész mondataim kerültek. Bár sok mondanivalóm nem akadt — lévén hogy a csoda lerázza magáról a részletek kullancsait — hajnalig váltottunk szót. Engem már akkor is célszerű volt kordában tartani: igazolványt kaptam akkori feleségemhez címezve, miszerint választott műfajomat gyakoroltam, s nem valami egészen mást, „s egy öreg emberen segítettem”. Más úton-módon is próbáltam ügyködni az íróavatáson. Nem vagyok jó ember: alighanem a hálát, hűséget, viszontszeretetet igyekszem kizsarolni a célbavett támogatottól; fizettetve az áráért, akitől — véltem jóidéig — amúgy is járna, ingyen és bérmentve. Később támadt ellenpéldám egynéhány, de végül is úgy fest a dolog, szigorúbb fiatalkorom igazolódott. Most? De a nagy tehetségesnek sosem tudtam ellenállni (megtanulom-e?); kiváltképp, ha váratlanul érkezik, valószínűtlen köntösben, táltos sebességgel. Irigység, szerelem? Szóval élveztem is segíteni, nem is, nem tudván, hogy többnyire bosszú jár érte, hála fűtötte bosszú. (Kellér a kisszámú kivételek közé tartozott.) Megragadtam a kéziratot, s elküldtem a Dunántúlnak, amely lap a kevéssé „kedvelt” kribált írók gyűjtőhelye volt. Köszönetét kaptam érte boldog emlékű szerkesztőjétől, Szántó Tibortól. Jellemző: egyetlen jóttettért utóbb tucatnyit juttatott a „felfedezőnek” Kellér. Mégsem kívánkozik ide hála. Beszennyezné azt az egy szál jót, amit tennem megadatott. Vállalom inkább esendőségemet. * Utolsó esztendeiben különös szertartása tanúi lehettünk. Különös? Nem is különös, hiszen — lám, Vörösmarty — mindnyájan eljátszunk a gondolattal, hogy részt veszünk a magunk temetésén. Sír-e az asz- szony, kinek a hivatalos gyászbeszédével büntet a balsons, odavezényli-e a csalfa szeretőt a bűnbánat, várhatók-e hisztérikus mutatványok? E szertartás különössége — mint minden — a személyiség méretein múlik, a képzelet bonyolult felszerelésén: az elefánt könnycseppjei nagyobbak, mint az elefánt. Bandi bácsi lassan lépdelt a sír felé, elnyújtotta a produkciót. — Szegény Bandi bácsi — e megszólításra kötelezte híveit. Közelebb halálához: — Szegény jó Bandi bácsi. Végül már: szegény jó öreg Bandi bácsi. A feketekávét gyakorta pincérrel hozatta fel magának. — Minek? — kérdé egy barátja. — Tudod, az embernek legyenek szokásai — magyarázta. — Az írás múlandó, a modor halhatatlan. Kedvelt játéka volt nekrológokat fogalmazni magáról, különböző kartársai modorában. Nekem, ha jól emlékszem, így illett volna kezdenem, régi elméletem szerint: — A halál mindig gyilkosság. Akadt, aki így kezdte volna: — Fojtogat a sírás, de pontosan kell fogalmaznom, az ő szellemében. A legtalálóbbnak ez bizonyult: Hát elment ... No persze szaván lehetett fogni. Legenda ide, legenda oda, rengeteget írt. Ellentétes tulajdonságok csaptak össze benne ezekben az utolsó esztendőkben. Hibátlanul fogalmazott, egy rossznak vélt központozás álmatlan éjszakával büntette. De sietett, a zárt egészre tört, befejezett életet akart. Nem kívánta a halált, nem is félte, mindössze tudomásul vette, hogy bejelentkezett. Amíg élt, sokat bratyizott vele, aprólékosan szónokolt bajairól — lehetőleg nem a komolyakról —, fontosnak tartotta, hogy mindenkit beavasson nagyszabású játékába. Kéziratait is egyre sűrűbben mutogatta, önérzetesen, de magabiztosság nélkül; rettegte, de várta a kifogásokat, megsértődött, de mindig okult. (Sajátlagos kivitel: egyszer lecsapta Füst Milán telefonját, akinek dicsérő jelzői fájdalmasabbak és le- százalékolóbtmk voltak, mint bibliás dühei.) Mégsem a korlátlan fejlődés, az égig növés igényét éreztem benne, inkább, hogy biztosan, időre készen legyen. Szegény jó öreg Bandi bácsi — ez már nem fokozható. A halál sem íróasztala mellett találta. Sétált a lóversenypáiyán és hirtelen megérezte, hogy itt a pillanat. Tán szeretett testvére és legjobb barátja, Dezső segítségével vagy egyedül taxiba szállt, s hazament. Először a pályára telefonált, megérdeklődte az ilyképpen elmulasztott utolsó futamot, e fontos értesülés nélkül nem távozhat. Az orvosnak már hasztalan telefonált. Karácsony ... **
