Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-02 / 282. szám
10 KÉPÚJSÁG 1979. december 2. • - yfeTTR'’ \ * -v _ . *1 IRODALOM * VINCZE JÓZSEF: Októberben Az őszt kétszer érzem — a felhőtlen — felhős égen újra végig élem a történteket — sárga csuhérigók fáradt szárnyain a gyermeki földi kín: a nincs és soványság deresedik — felkínált heverők úsznak titkaikkal segédkorom nyarán asszony-leány karok evezőivel a temetők felett. — a lenvászon-korom is hordja „foltjait” — szerelmek prémes boltjait kiárusította idő és halál; s akit a dér még itt talál, borzolja renyhe tollát a vadludak árnyékai alatt. RÓZSA ENDRE: Kamaszkor Hajadon szél fülbevalói: topolyák kis barna golyói, súrolva behunyt szemű arcom, kacéran, elúszva suhantok — érzem már, érzem időnként, futtomban a fölfele-örvényt, kísért egy mennyei légyott, emelnek ezüst buborékok — míg újra a röpke csapások: golyócska-boholy-kalapácsok pattintják föl szememet, s szamárfejű tátika tátog, ha lábam elé meredek! Emlékezés Benedek Elekre A nagy mesemondó, Benedek Elek születésének százhuszadik, halálának ötvenedik évfordulójára emlékezünk ebben az esztendőben. Az évfordulókon túl a nemzetközi gyermekév is növeli a megemlékezés aktualitását. Mindemellett fontos megyei vonatkozásai miatt is érdemes a figyelmünket feléje fordítani! írásain, meséin nemzedékek nőttek fel, s a mai kicsinyeknek is a „legolvasottabb” írója, mesélője Benedek apó. Már életében, akárcsak egykor a szántó-vető édesapja, sok-sok gyermek apója lett! Nagyon szerette a gyermekeket! Meséi, írásai a mai gyermeket is magával ragadják, felkeltik a fantáziáját; fejleszti, gyarapítja, gazdagítja; tanítja és megszeretteti az ízes magyar anyanyelvet. Benedek Elek szinte úgy került be a gyermeki lelkek- be, mintha maga is csak egy igazi mese hőse lett volna csupán. Pedig nagyon jól tudjuk, hogy egy nagyon is tudatos és harcos küldetést vállalt, amelyet élete utolsó pillanatáig derekasan, férfiasán törekedett teljesíteni. Kemény, fáradtságot, áldozatot és erőt nem kímélye dolgozott élete végéig; még a halál is munka közben érte. A közöny, a megnemér- tés végzett vele; remegő kézzel ekkor írta egyik barátjának — „fő, hogy dolgozzanak”. Mindig azért dolgozott, hogy a felnövekvő fiatal nemzedékek, a gyermekek jobban éljenek; tanulhassanak, dolgozhassanak, s egyenlő feltételek között érvényesülhessenek az élet minden területén. Csendes természetéből fakadt az is, hogy miként írja „sohasem vegyültem a dulakodók közé...”, de ez sohasem jelentette azt, nogy egy pillanatig is megalkuvó lett volna elveiben, céljainak valóra- váltásában! Egy helyt azt írja, hogy „alig kezd nyílni, nyiladozni a szemem, ked- vetlenítő igazságokba ütközik”. Tehát nem csupán nagy „mesemondó” volt, hanem mindhalálig harcos férfi, közéleti ember, kultúrpolitikus, aki egész életében az igazságért, az egyenlőségért, egy jobb világért küzdött mesehőseinek bűvös kardjánál is erősebb fegyverrel, az író- tollával! Most nézzünk, vagyis olvassunk együtt néhány epizódott Benedek Elek Édes anyaföldem című könyvéből, amelyet 60 esztendős korában Budapesten fejezett be, mielőtt szülőföldjére véglegesen hazatért volna. „Egy hosszúké tál, amelynek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban egy csudaszép bokréta: ez az én (falum) szülőfalum. Ebben a faluban minden háznak van gyümölcsfás és virágos kertje, s május havában, amikor itt a gyümölcsfák virágba borulnak, Csíkorra tetejéről (a szomszédos „Csíkország” orra ez a hegy) óriási bokrétát lát a szemed. Bokrétát, melynek szépségét a kikandikáló piros cserepes házfödelek nem rontják, de sőt emelik. Az én gyermekkoromban ritka volt még a piros cserépfödél. Széles cserfazsindely barnál- lott az alacsony falú, magas tetejű házakon; naptól, esőtől fakult szalmazsúpfödél jutott a pajtáknak meg a csűröknek; de ekkor is megvolt minden háznak utcára mosolygó virágoskertje, minden kertnek a maga gyümölcsfája... ákkor is egy szépséges bokréta volt az én falum, talán szebb a mainál.” Ez volt a „zölderdő-zúgá- sos, vadgalamb-szólásos szép Erdővidéke...” „ennek az erdőnek hallottam zúgását, ebben az erdőben vadgalamb bugását.” „A galambbúgos kapu egyik sarkában a pityókás ház közvetlen szomszédságában kis házikó állt: ebben a kenyérsütő-kemence. Egyszerűen süjtőnek hívtuk. A kis kaputól oldalt volt a gémes- kút, mellette egy nagy meg egy kis kővállu: este, reggel friss víz benne a legelőre járó állatoknak. A ház háta mögött konyhakert, melyre mindkét szobából kis ablak nyílt. Tyúkleső ablak volt a neve. Innen lestük, nem ka- pirgál’-e tyűkanyó a veteményesben. Az utcára néző szoba előtt néhány lépésnyi előkent, virágos.” A gyermek Benedek Elek, Elekecske a mesemondás mellett már iskolás kora előtt elsajátította az írásolvasás tudományát, pedig alig volt még „hátodik esztendőt tapicskáló gyerek”. Erről így vallott a könyvében: „Az én első könyvem nem az Ábécé volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv: Flóri könyve. Az a könyvecske, melyet Bezerédj Amália írt egyetlen leánykájának, Flórikának, s vele egy félszázad gyermeknemzedékeinek. Bezerédj Istvánnak volt a felesége ez az áldott emlékű honleány, annak a nagy szívű embernek, aki elsőnek szabadította fel jobbágyait a megalázottság, a földhözkö- töttség járma alól — s lám, ebben az országban senkinek sem jutott eszébe, hogy ennek az emberpárnak nagyságát szobor hirdesse időtlen- időkig; a legszebb, a legtökéletesebb szobor, mire ma-' gyár szobrász ihlete és vésője képes!” „Ennek a könyvecskének minden versikéjét, minden mondatát elejétől végig olvastam százszor meg százszor; kicsi agyamban vittem az iskolába minden betűjét, képecskéjét, s bár megkapott Indali Ábécéjének első lapján az „ő” elé rajzolt őzike is, s felejthetetlen emlékként vésődött a telkembe — Fló- rika könyve maradt jó sok esztendeig legkedvesebb könyvem, az én gyermekkoromnak egyetlenegy gyermekkönyve! Egyetlenegy. Halljátok, unokáim, kiknek könyves’ állványain a hazai, s a külföldi gyermek- és ifjúsági könyvek kettős-hármas sorokban szoronganak! Nekem csak ez az egy könyvem volt. Ennek az egy könyvecskének csak a táblája maradt meg — emléktárgyaim közt megtaláljátok —, de ami benne volt, úgy át- gyökeredzett a lelkembe, hogy ma is gyermeki gyönyörűséggel mondogatom, sza- valgatom, dúdolgatom kedvesen együgyű véreikéit: bizonyos, hogy ez az egy könyv elkísér engem a kisbaconi temetőbe! Ennek a könyvecskének a leikéből sarjádzott ki az én gyermekifjúsági könyveimn'ek terebélyes fája, melynek tövében ti megmegpihentek... Ez a könyvecske tett adósává a gyermekvilágnak: mindazt a gyönyörűséget, mit az egyetlen könyv szerzett a gyermeki léleknek, tetézve adni nektek, gyermekek!” A tanulmányaiban szépen halad, majd később Budapestre kerül, az egyetemen folytatja a tanulmányait. Nehezen szokja meg, illeszkedik bele a századvégi idegen fővárosi életbe, de a tanulással nincsen gondja. írással próbálkozik, s lassan sikereket is elkönyvelhet magának. Nem így a szerelemben, ahol az első csalódás lelke mélyéig megrázza. Erről is beszéljen maga az író: „Isten áldjon, Ilona! Megyek meghalni! Hallod? Megyek haza, meghalni!” ....ez is boldog e mber, boldog az egész világ, csak én vagyok boldogtalan”. A „tékozló fiú” hazatérése után édesapja biztatja, nyugtatja: — „Fiam, amikor én téged Udvarhelyre vittelek, tudtam mit csinálok. Tudtam, hogy ezt a gyermekemet a világnak nevelem, nem magamnak.” A nagy csalódás után, alig két esztendővel később egy országos bizottság alakul a bukovinai székelyek haza- telepítésére. A bizottság tagElek apó jai Jókai Mór, László Mihály újságíró — Istensegíts szülötte! —, Eötvös József, Szá- deczky Lajos, stb. Ennek az esztendőnek a tavaszán Szá- deczky Lajos, s mások társaságában Benedek Elek is eljut Bukovinába a Budapesti Hírlap kiküldött újságírójaként. Virágvasárnapján érkeztek Hadikfalvára. A csalódását alig kiheverő fiatal Benedek Elek az élmények hatására felfrissül, lelki egyensúlya helyreáll és újra megtalálja életének célját, s értelmét. Húsvét hajnalán élete legszebb álmát látja Bukovina földjén, melyet most tőle olvassunk együtt: „Virágba borult almafa tövén fekszem, félig lehunyt szemmel szendergek, s egyszerre csak fölém hajlik egy aranyszőké hajú leány, mosolyogva ejt mellemre egy szál égő piros rózsát, s eltűnt, mint az — álom.” Az írónak megnő a munkakedve, közvetlenül bekapcsolódik a hazatelepítés munkájába, amelynek során mintegy 4000 lélek települ az Al-Duna vidékére, Pancsova környékére Benedek Elek sorra-rendre küldözgeti cikkeit, írásait a lapjának, majd visszatér Budapestre. A szerkesztőség szomszédságában, egy özvegyasszony szerény papírboltjában találkozik a szőke leánnyal, Máriával, aki azt mondta, hogy az álom igazat. Valót jelent; ez a szép, szőke leány hamarosan a felesége is lesz, aki halálig, sőt a halálban is férje örök hűséges társa maradt. Most mindketten, Mária és Benedek Elek együtt nyugszanak a székelyföldi Erdővidék kisbaconi temetőjében, ahol a sírkövükre Ruth szavait Vésték: „Ahová te mégy... oda megyek...” ANTAL ISTVÁN mg. mérnök tanár Móricz Zsigmond Alsónyéken Császár István „Csak ait ne mondta volna, hogy a köláb vályogból van, meg, hogy korcos a bor" Pörbölyön Kovács Pálék portáján kopogtattam be. Alsónyéken születtek, ott éltek 1948-ig, akkor költöztek ide a régi birtokra. Szívesen fogadtak engem is, mint hajdanán Móriczot, aki Nyéken járt náluk 1932-ben. Arról faggattam őket, hogy emlé- keznek-e az íróra. Hogyne emlékeznék, mondja Kovács néni, még a rólunk szóló könyvét is olvastuk. Én vagyok az a vékony fiatalasszony, aki a könyvben a krumplit főzi. A tisztele- tes úrral jött, sok mindenről érdeklődött, de főleg a gyerekekről. Akkor még Nyéken laktunk a Templom utcában. Borral kínáltuk, szívesen láttuk, az emberekkel beszélgetett. Csak azt ne írta volna később, hogy a kőláb vályogból van. Valami sofőrt is említ az írás, de az nem az én uram, ő nem értett a traktorokhoz. Az a Bötös volt az öreg utcában. Náluk is járt, de ő már nem él, csak a felesége. Bötös néninél nagy a sütés főzés, talán valaki vendéget vár, vagy névnapra készülődik. Segítsége is van. A nagy porta úgy áll most is, ahogy Móricz hajdanán leírta. „A házon kétsor ablak van. a földszinti sor a szobákat világítja' meg, a felé- nyi nagyságú emeleti ablaksor a padlást, ami magtár.” Bötös néni nekem is mutat azokból a drága ruhákból, amik „10 millióba” kerültek, meg azokból a fényképekből is, amiket a híres vendég nézegetett. Hogy jobban segítsem az emlékezésben Bötös nénit, felolvasok neki az írásból néhány részletet. — Az uram valóban nagyon értette a cséplőgépeket meg a traktorokat, még annak idején olyan tanfolyamfélét is végzett. De az a másik nem rólunk szól, a mi borunk nem volt hordó ízű. Az uramnak aranyérmes borai is voltak — és bizonyításul invitál is egy pohárkára. Szívesen fogadnak Tóth Páléknál is a Templom utcában. Az L alakú ház a kétsor ablakával, nehéz tölgyfakapujával itt is még a régi idők emlékeit őrzi, de a „magas tornác” egy részét már verandává alakították át. Tóthné betessékel abba a szobába, ahol Móriczot (30 évvel később Féja Gézát) is fogadták. A háziasszony 11 éves lehetett, amikor ő itt járt, mondja. Részletesen felidézi a szoba akkori berendezését, hol volt az asztal, hol ült a vendég. A beszélgetésre már csak a szülei elmondásából emlékszik, de az öreg utca című írást ő is olvasta. Csak azt miért mondta, hogy karcos volt a borunk, meg azt miért írta, hogy nekik így is jó. Emlékeztetőül felolvasom az írásnak ezt a részét, ami így szól: „maguk isszák”. így már kicsit másképp hangzik, mint ahogy mondták, de akkor sem kellett volna. Tóthné (Sz. Kovács Erzsébet), az akkori egyke jogos anyai büszkeséggel meséli, hogy ő már öt gyermeket nevelt fel. Ha most élne az író, ezt is megírhatná. A régi ház vendégszeretete is a régi, engem is asztalhoz invitálnak. „Tóth Péter, Alsónyék termelőszövetkezetének egyik legkülönb dolgozója” (Féja) már nyugdíjas. Legkisebb lányuk a FOKI bátaszéki részlegénél dolgozik, a kisebbik fiúk katona. Féja Géza visszaemlékezése szerint (Sarjadás) Móricz 1934-ben járt Alsónyéken, és megdöbbentette a sok egyke. E megdöbbenésből született az öreg utca című riportnovella. „Gyalogszerrel jött, keresztül vágott a vasúti síneken” (Féja). Beszélgető partnereim 1932-re teszik a látogatást. Ez a valószínűbb. Illés Endre adatai szerint is az írás 1933. november 5-én jelent meg a Magyarországban. NAGY ANDOR — Azt ajánlom, hogy naponta sétáljon egy keveset — mondta az orvos. — Sétáljak? — kérdezte a beteg. — Igen. — Hová sétáljak? — Sehova. Csak úgy járkáljon. Az utcán. — Melyik utcán? Ne haragudjon, nem értem. — Bármelyik utcán. Amelyiken kedve tartja. — Szóval* mondjuk naponta menjek el a piacig és visz- sza? — Ne határozzon el semmit. Egyszerűen kószáljon. — Nem lehet egyszerűen kószálni. Tegyük föl, hogy nem a piac felé megyek, hanem például a Duna felé, akkor ugye odaérek, és mit csináljak azután? Visszaforduljak, vagy menjek tovább a parton? De jobbra vagy balra? Egyébként bármerre megyek, megint elérek valahová és akkor újra ott a kérdés, hogy visszaforduljak, vagy továbbmenjek jobbra vagy balra? — Tudja, mit nevezünk sé- tálásnak? — Nem tudom. — A szót magát, azt, hogy sétálás, ismeri? — Persze. — Ismeri, és mégsem tudja, hogy mit jelent. — Igen. — Magának anyanyelve a magyar? — Az. — Beszél valamilyen idegen nyelven? — Németül és angolul. — Mit jelent az, hogy spazieren, vagy az, hogy to walk? — Ezek a sétálni szó megfelelői. Sétál, céltalanul kószál. Értem én, mire akar kilyukadni, doktor úr. — Akkor nem kell idegeskednie. Naponta kószáljon egy keveset céltalanul. Szóval sétáljon. — Vagyis naponta menjek az utcára azzál a céllal,- hogy céltalanul kószáljak. — Ne legyen ideges, mondtam már! Maga még soha életében nem sétált? Ezt állítja? — Mindig mentem valahová. Ha sehová sem kell mennem, mit keresnék az utcán? Nem vagyok bolond. — Gondoljon a gyerekkorára. A szüleivel biztosan sétált.— Persze. Azt mondták, elmegyünk sétálni... — És olyankor mit csinált? — Mentem a szüleimmel. Vittek magukkal. — És a szülei mit csináltak olyankor? — Engem vittek sétálni. — Hát vigye maga is a gyerekét vagy a feleségét. — Ne tréfáljon, doktor úr. A fiam negyvenkét éves gépészmérnök. A feleségem a nyugdíjazásom után három évvel meghalt. — Értse meg, ha állandóan otthon ül, idő előtt tönkremegy maga is. Naponta sétálni kell! — Nem tudok sétálni. — Dehogynem tud! Maga nem akar. Egyszerűen csökönyös. Ha nincs szüskége a tanácsomra, minek jött hozzám? — Szükségem van a tanácsára, doktor úr. — Akkor menjen le mindennap az utcára. — Hány órakor? — Mindegy. Menjen délután. — Négykor jó lesz? — Jó lesz. Ballagjon le a Duna-partig, vagy ameddig akar. — A Duna-part megfelel. — Helyes. A víz megnyugtatja az embert. Nézelődjön egy kicsit. — Meddig? — Ameddig jólesik. Tíz percet vagy egy negyedórát. — Negyedórát. — Utána menjen szépen haza. — Lassan vagy gyorsan? — Ahogy szokott. — Ha sietek valahová, gyorsan szoktam menni. Jól bírom a járást. — Lassan menjen, nyugodtan, kényelmesen. — Meg fogom csinálni. — Ennyi az egész. — Ha mégegyszer elmondaná doktor úr, én felírnám magamnak. És pontosan így fogom csinálni mindennap. SETH A kisbaconi ház, Benedek Elek otthona
