Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-04 / 259. szám
U NÉPÚJSÁG 1979. november i Ifw* íMM ß ?vT Valahogy úgy veszem ki a dologból, mintha azt mondanák: „öcsikém, nyugodtan szólíthatsz bennünket nyugdíjasnak, nem vesszük sértésnek!” Végül talán még az is kiderül, hogy me- nyecskéznek? Főglein János, a vállalat párttitkára mosolyog az öregeken, azok meg csibészes szájbiggyesztéssel kezelik a „gyereket”. Tehetik. Tőlük tanulta á szakmát a párttitkár. Azon sincs csodálkozni való, amikor az egyik hátba veregeti Kobra Józsefet, a TOTÉV igazgatóját: „Hogy vagy, Józsikám!” Ezek az apróságok árulják el az egész összejövetel — nyugdíjastalálkozó — családiasságát. Tulajdonképpen az az egyöntetű vélemény, hogy ezek a „legények” fiatalodtak a nyugdíj óta. Ha így van, így van. Keressük meg az okát. Annyit még elárulnak a többiek, hogy veszedelmes társaság volt ez a gárda 10—20—30 éve. Például Pohál József művezető és Merk János kőműves tolnai „munkásotthonos”, de ha a munkahelyen az egyik belépett a másik birodalmába, ott abban a pillanatban megállt a munka. Szakmai gőg? Irigység? Vetélkédő? Ez volt a szokás és kész. Eny- nyit meg is tudhat bárki, többet soha. Előfordult, hogy délelőtt lécdarabbal kergette ki a „havert” a műhelyből, este meg együtt fröccsöztek. Azt hiszem, ezek az emberek a szakma egyéniségei. Nem volt idejük azon morfondírozni, hogy it" flr;vp| mi mennyit ér, dolgoztak, a munka az élet velejárója volt és még az ma is. „Ezt ti nem tudjátok, gyerekek”. Természetesen a mondat után minden esetben következik a legyintés, a beletörődés, hogy velük kihal az a nemzedék, amely még szeretett dolgozni. Hogy ez nem így. van? Az nem érdekli őket. „Ez a sok gép tunyává teszi az embert”. — Mondhatunk bármit, az ítélet megszületett, fellebbezésnek nincs helye! A TOLNAI EMBER HAJÓZIK A tolnai születésű emberről sok mende-monda kering. Azt mondják többek között, hogy a világon Pohál József Keller József nincs olyan pont, ahol ne lenne belőlük. Olyat is hallani, hogy aki nem lehet hajós, az később biztos szerét ejti a hajózásnak. Merk János bácsi erre az útra várt évtizedeket. Kőművesnek tanult annak idején, de vágyott a hajóra. Nyugdíjasként az első teendője volt, hogy befizetett egy Fekete-tengeri útra. Járt Máltán, Olaszországban, Moszkvában, Isztambulban. Az idén Észak-Olaszország, Svájc, Ausztria volt az útirány. — Jártam én külföldre aktív munkás koromban is. Akkor kevesebbet. Magyarország minden zugát ismerem, voltam többször az NDK-ban is — mondja és csillog a szeme. Merk János nem ért rá megöregedni. Pohál József művezető volt, tevékeny ember. Annak idején talán ő építette a mezőgazdaság szocialista átszervezésekor a megye összes istállóját. Akkor sem ért rá elmélkedni és főleg unatkozni. És most? — Az, hogy valaki nyugdíjas, nem jelenti egyben az unalmat. Van munka otthon a ház körül, meg a baráti, társadalmi munkák is sok időt követelnek. Nálunk még él az a régi, jó szokás, hogy segítünk az építkezésben, Utószezoni áron sem filléres dolog átruccanni az Alpokba az osztrák sógorokhoz. A távolság nem nagy ugyan — hiszen mindent egybe vetve is alig 750—800 kilométer —, meg az utak állapota is megfelelő, mégis rá kell szánni 14—15 órát az autózásra. A nyugati benzinárak ismeretében természetes, hogy a magyar turista csordultig töltött benzintankkal akarja a határt átlépni. Ezért az előkészületek során többször is érdeklődik, hogy a határátkelő hely közelében hol van nyitva benzinkút. A válasz mindig egyértelmű: közvetlenül a határ- állomásnál. És mikor van nyitva? — Amikor az állomás — szól a felvilágosítás, amiből nem nehéz következtetni: ha éjjel-nappal nyitott az átkelőhely, nyitva van a benzinkút is. Hát nincs! Rábafüzesnél jól eldugva írták ki, hogy 21 óráig tartják nyitva. És ezt éjjel 1 órakor konstatáljuk. Két lehetőség marad: vagy bizonytalanra visszaautózik a magyar 10—12 kilométert a következő benzinkúthoz, vagy nekivág féltankkal és máris feladja a szentül fogadott spórolását. A harmadikat — hogy megvárja a reggeli nyitást — említeni sem érdemes, hisz nem azért indult este, hogy benzinkútnál töltse az éjszakát. Egy tankolásért 20—24 kilométert autózni megint nem tartozik a takarékos eljárások közé, hisz amit nyer a réven, mindjárt el is veszti a vámon. Tehát: lépjük át a határt. Alig néhány percig tartó útlevél- és vámvizsgálat után már'az osztrák tisztviselő adja a felvilágosítást: ott is csak reggel nyitnak a benzinkutak. Legfeljebb Bécsben lehet éjjelnappal üzemelő, önkiszolgáló kutat találni. Mit lehet tenni? Menni, amíg a forintos benzin bírja, aztán leállni egy kútnál és kivárni a nyitást. Az udvarias osztrák közlekedési rendőrök fejcsóválva nézték és az ujjúkkal újrarajzolták a térképünket, miközben útbaigazítottak. Hogy a segítségük teljes legyen: leállították az éppen egy oldalra terelt autópályán a forgalmat, míg minket az ellenkező irányba fordítottak, ezzel megkímélve bennünket a következő, jó húsz kilométerre lévő leágazásig való kocsikázástól. A hegyi utak valóban csodálatosak. A havas csúcsok szikráznak az őszi napsütésben, vagy nyakuk köré húzzák felhősálukat és csak sejtetik, milyen fenségesek. A kocsi vezetőjének mindebből egy töredéknyi ha jut, hisz helyenként szédítő mélység szélén kanyarog az út. Minden figyelemre, reflexre szükség van. Különösen egy-egy alagútnál — és abból is van néhány — éri váratlanul az embert, hogy a bent szorult pára egy pillanat alatt lecsapódik az ablakokon. Azt sem tudja, hová kapjon: a törlőt kapcsolja-e be, vagy bent- ről törölje az üveget. A két, két és fél kilométernyi alagút- ban hozzá lehet szokni a szembe vágtató és surrogva tova- száguldó kocsikhoz éppen úgy, mint az elöl haladók hátsó lámpáinak vörös fényéhez. Izgalmas, szép élmény, de a legjobb érzés magunk mögött tudni a mégiscsak benzinbűzös, kanyargós alagutat. Az imént már szóltam az osztrákok segítökészségéről, de ide kívánkozik egy másik példa is. Ismert dolog, hogy szomszédaink idegenforgalmának egyik központja Kitzbühel. De hogy mennyire, azt csak ott lehet a teljes valóságában látni. Elszállásolásunkra a Foidl-panziót jelölte ki az IBUSZ. Kitzbühelben — az Információ éppen ebédszünetet tartott — az első helybéli kinézetű: tirolinadrágos, harisnyás, kalapos urat kértük — ugyan adjon már felvilágosítást, merre van az a panzió. Szegény osztrák úgy nézett vissza, mint ahogy én néznék, ha Szekszárdon a Garay téren azt kérdeznék tőlem, hogy hol laknak a Kovácsék. Vagy még úgyabbul, hiszen ott alighanem lényegesen több a panzió, mint - Szekszárdon a Kovács nevű. A magyar rendszámra nézve megismételtette: — Pension Foidl? — Ja, Pension Foidl. — Foidl? — Foidl. — Jöjjön velém. — Be az első üzletbe, oda az első kisasszonyhoz, aki a penzió nevének hallatára még egyszer, szinte jódlizva a magánhangzókat, elcsodálkozta magát, és mint akinek agyában felvillan az a bizonyos lámpa, kapja a telefonkönyvet, kikeresi a címet és lelkesen magyarázza: itt egyenesen, ott balra, aztán jobbra, aztán vasút, aztán útkereszteződés, megint jobbra, megint balra. Világos, nem? Ennyi lelkesedés láttán mit lehet mondani? Világos, induljunk valamerre, majd lesz valahogy. A harmadik, vagy negyedik útbaigazítás után meg is találjuk: kétemeletes parasztház formájú épület, szimbolikusnak is hiányos deszka- kerítéssel körülvéve, éppen szemben a Wild Kaiser hegy- orominal, nem messze a Sehwarzsee-től. Tipikus tiroli táj, csak a legelésző tehenek hiányoznak. A kolompjuk ugyan idehallik, de a tiroli tehenekről külön kell szólni. Volt azonban még egy-két meglepetés. Nevezetesen: az utazási irodától kapott autótérképünk vagy igencsak öregecs- ke, vagy valami más bája van. Ugyanis az utak számozása csak véletlenül, itt-ott egyezik a valósággal. Tekintélyes méretű osztrák falvak egyszerűen hiányoznak róla, a települések néhol közelebb mentek egymáshoz, másutt pedig jó duplá- nyira nőtt közöttük a távolság. A legszebb tréfája az volt, amikor a térképen nem is szereplő autópályán kevés híján az NSZK-ban kötöttünk ki. Móricz Zsigmonddal együtt kérdezhetjük az ismert versike szavaival: hányfélék a tehenek? Mármint a tiroli tehenek. Nos, mint a gyermekversben: fehérek, feketék, tarkák. A legfőbb pedig, hogy sokan vannak. Ezt az őszi- napéjegyenlőségkor, szeptember 21-én bizonyítják a leglátványosabban. Ez az a nap ugyanis, amikor a hegyekből haza hajtják a tavasszal kicsapott gulyákat. Délelőtt szépen összevárják valamennyi kitzbüheli illetőségű tehenet a város szélén, aztán bármiben. Tevékenyen kell élni, nem az évek számára figyelni. MŰZEUM SIÓAGÁRDON? Föglein János párttitkár kisegít. Elmondja, hogy Keller Józsefnek otthon, Sióagárdon múzeumnak is beillő gyűjteménye van. Az asztalos szakmában használatos összes kézi szerszám a birtokában van. Nem gyűjtögette ezeket, egyszerűen édesapja is asztalos volt. Merk János — Suhanc koromban Amerikába akartam menni, mint több százezer magyar ember. Szakmámban nem kaptam állást, igaz 31-ig otthon, a faterral dolgoztam, de szerettem volna mindig önálló lenni. Innét a kivándorlás gondolata — mondja Keller József. Nem szeretnék valamilyen képletet felállítani a nyugdíjasoknak. De három beszélgető társam sok mindenről meggyőzött. A legfontosabb: egész életünkben tevékenykedni kell. Keller Józsi bácsinak kezébe kerülnek néha a szerszámok, van 49 család méhe és szőlő, meg kert is. Merk János mondja: — A munkahelyemen volt módon kidolgozni magam mindig. Soha nem mentem fusizni, mint a mostaniak. Sajnos, ezzel a szakma becsületét is elrontják. A munkahelyen pihenik ki a délutáni fáradságot. Nyugdíjasként sem dolgozom többet, mint régen, de arra feltétlen ügyelek, hogy ne legyen túlságosan sok szabad időm. Ott volt a szomszédom, mikor nyugdíjas lett, kijelentette: Nem dolgozok többet! Azóta elment. Az unalom ölte meg. A három öreg legény fényképét megmutattam egy-két ismerősömnek, saccolják meg, hány évesek. Egy sem akadt, aki 60 fölötti számot mondott volna. Merk János, Pohál József és Keller József hét éve ment nyugdíjba! H. J. Fotó: Gottvald Károly szép komótosan be a főutcára. A főutcára, amelyik keskeny ahhoz, hogy három személyautó elférjen rajta egymás mellett, így a járdával együtt öt tehénnek éppen kényelmes korzó. A járókelők — mi mást tehetnek — illedelmesen a falhoz húzódnak, vagy beállnak a boltok ajtajába. A déli harangszóra menetrend szerint érkeznek a város szívébe, hogy az emberi fül teherbíróképességének felső határán járó kolompszóval majd félóráig magukra vonjanak minden figyelmet. Döbbenetes látvány. Nem csupán az út teljes szélességében vonuló tehénáradat, nem is a fényesre suvickolt ezernyi méretű és hangú kolomp, amiből egyik-másik jószágnak egész koszorúnyit akasztottak a nyakába, díszes bőrövvel, hanem az a nálunk soha nem látható eset, hogy ezek a tehenek fel vannak díszítve. Az őszi erdő színpompás ágaiból egyik-másiknak karácsonyfányit erősítettek a szarvai közé. A jámbor állatok megadással cipelik lombkoronájukat — a gazda nagy örömére, hisz ez a dísz azt jelenti, hogy az idei nyár különösen jó volt. — A látvány pedig felejthetetlen. A ritka felvonulást mi egy cipőboltból néztük végig, ahová a tehenek érkezése előtt a meg-megerősödő hideg, őszi eső elől húzódtunk be. És most tessék figyelni: ahogy beléptünk, az eladók észrevették bennünket. Az itt szokásos köszönéssel: Grüss Gott-tal fogadtak és egyikük elénk jvőre nyomban érdeklődött: mi a kívánságunk? A „csak nézelődünk”-re széles kézmozdulattal kísérve közölte: „megtisztelő, parancsoljanak”. Ha valamelyik cipőre ráfeledkezett a tekintetünk, levette a polcról, finoman, nem tolakodóan kézbe adta és felhívta a figyelmet dz áru jó tulajdonságára. „Szíveskedjék talán felpróbálni.” Éreztük: mi vagyunk számára a legfontosabbak, vendégeinek tekint bennünket. Most teljesen közömbös, hogy ezt jól felfogott érdekből teszi* hiszen abból él, amit elad, tehát a figyelmesség az eladásból származó haszonnak szól. Ezt az eladót egy hét múlva, itthon újra emlegettük, amikor is a népművészeti cikkeket árusító boltban az egyik kiszolgáló valamiféle papírokba hasalva piszmogott a pulton, a másik pedig négy és fél percig egyhuzamban azt magyarázta a vevőnek álcázott barátnőjének, hogy a Tartsay lakótelepnél merre forduljanak majd vasárnap, ha látogatóba mennek hozzájuk. Igaz ami igaz, ezután elénk lökött egy darabot a kért cikkből és nyomban közölte is: „más nincs!” Még egy apró kereskedőfogás: vacsora előtt tanácstalanul hallgattuk Foidl úr aperitifkinálatát. Ö azonban készséggel segített: „Ezt a körtepálinkát ajánlom. Ez a kedvencem. Tessék -megízlelnil” Fél gyűszűnyit töltött a pohárkába. Valóban jó volt. Másnap már kérés nélkül hozta „a szokottat”. Mi sem természetesebb, hogy külföldön az ember állandóan összehasonlítgat, majd alapos vagy önkényes következtetéseket von le. összeveti a kinti és a hazai tájakat, szokásokat és amikor közeleg a hazautazás ideje, egyre többször billen a mérleg a megszokott, itthoni javára. Az utolsó napon már nem is csodálja annyira a hegyeket, a jovialitást sugárzó „sógorokat”, hanem utat enged a tudat alatt mocorgó gondolatnak, miszerint: ez a táj nem is most a legszebb, hanem szezonban, nyáron, vagy télen... Aztán a néhány órás utazástól fáradtan, otthon a lakásban ki is mondja: „...de legjobb itthon!” FEJES ISTVÁN Ausztria Széljegyzetek egy túristaútról
