Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-18 / 270. szám
1979. november 18. NÉPÚJSÁG 11 Mit jelent a gyerekeknek a képzőművészet? Két eltérő tapasztalatot őrzök. Rákospalotán a „Lila iskolában” mohón nézték alig tizenévesek Nagy Előd harsány színekben viliódzó képeit. Ingerszegény környezetben élnek, fa, madár nincs a környéken, így a színek vitaminját számukra egyedül a művészet biztosítja, biztosíthatja. Más irányú felismerés ért Kiskunfélegyházán, ahol Molnár Elek kerámiáit vizsgálgatta vagy húsz tanyai, kunszállási vadóc. Gyönyörködtek, vitatkoztak. Miért van ilyen feje a csikónak, és a bocinak? A természettel egyeztették a műveket. Nyilvánvaló, hogyha nem is a városi, de a lakótelepi gyerek esztétikai ingerhátrányban van a fák, állatok között növekvő társaival szemben, kevesebb élményhez jut. A képzőművészet saját lényege mellett ilyen esetekben hajnalt, tücsökszót, folyópartot, dinnyeföldet is helyettesít azoknak, akik ugyan fürdőszobás lakásban élnek, de reggelente nem rigófütty ébreszti őket, szemüket nem füzes ápolja, akik nélkülözik az évszakok összkomfortját. Nem egyszerű probléma ez, a fejlődésnek egyik alattomos veszélyzónája, s e hiány miatt városi iskolákban kétszeresen fontos a szilaj színekbe öltöző műtárgy jelenléte, hiszen humanizálja a gyerekek hétköznapjait. Lovak, kecskék, lepkék, pipacsok helyett a művészet öntörvényeivel. Ki a hátrányos helyzetű gyerek? Ha ráckevei cigánygyerekek és Skodából kiszálló pesti diákok rajzait hasonlítom össze, melyeken a tavaszi Dunát ábrázolják, a szabad mezőt; megdöbbenek. Az egyik rajzon füvek nőnek és virágok, a másikon autót mosnak, és a szülők veszekednek a vízhullámok közelében. Jö PÉLDÁK A KÉPZŐMŰVÉSZETI NEVELÉSBEN Amikor e tényeket felsoroltam, a valóság tiszteletéből tettem. A helyes haladási irány résznegatívumait is módosíthatjuk azonban. A képzőművészeti alkotások városi iskolákban „megtámadják” a gyerek képzeletét, nem enegdélyezik a fantázia kényelmét, s örvendetes az, hogy Budapesten egyre több műtárgy válik a gyermek immár állandó környezetévé. Sok jó út gyakorlását érzékeljük. Szabados Árpád grafikusművész és Várnagy Ildikó szobrász évek óta hasznos képzőművészeti alapgyakorlatokat tart a Nemzeti Galériában, érdeklődő gyermekeknek — a Szépművészeti Múzeumban is egyre több rajzos foglalkozást tartanak az ifjú tárlatlátogatóknak. Helyes elgondolás Molnár Elekné nagykőrösi rajztanárnő módszere is; ő rajzi honismeret keretében dolgoztatja fel linómetszetekkel, monotypiákkal a gimnazisták, tanítóképzősök szűkebb és tágabb környezetét — otthonukat, lakóhelyüket. Somodi László festőművész rajztanár Szentendrén az iskola dekorációját tanítványai munkáiból szerkeszti; kollázsok, festmények, tollrajzók díszítik a falakat, Radóczy Mária, mivel batikművész, batikolásra oktatja gyáli, százhalombattai szakköröseit. Nem baj, sőt kívánatos, hogy a tanár saját ambícióit, sajátos képességeit kamatoztassa a diákok között — ők frissek és fogékonyak bármelyik képzőművészeti út követésére. Rimóczy Rudolf nevelőtanár Foton szobrokat készít; tanítványai is. A gyerek gyorsan igazodik a speciális irányításhoz. Nyilvánvaló az is, hogy ez a rajzi alapképzés a vizuális ábécé elsajátítását jelenti, nem művészképzést; mindenképpen a jövő műbarátait, múzeum- látogatóit neveli. Kimagasló a fóti gyermekváros példája. Ott évtizedek óta Lőrincz Vitus, korábban Mözsi Szabó István vezetésével olyan színvonalú vizuális nevelés folyik, mely azóta Banga Ferencet adta a magyar grafikának. László Lilla Szadán szervezi egyetemistáknak, főiskolásoknak a nyári művésztelepet — Gödöllőn országos tárlatot nyitnak. Óvodásoktól gyetemistákig szinte mindenki részesül bizonyos szintű képzőművészeti nevelésben, de hogy milyen intenzitással sugárzik ez az indító energia, az eltérő. Somogyi György rajzmúzeumot gyűjt általános iskolások műveiből, s megvalósulhatna a középiskolás festőjelöltek kiállítíó galériája, sok tehetség érné el kallódás helyett valós távlatait. A múzeumok is szüntetik semlegességüket, s felemelő a Mező- gazdasági Múzeum gondoskodása, mely minden évben gyer- mekrajz-kiállítást rendez, ahol a keceli, budakalászi iskolások rendre sok díjat szereznek. Az is megfontolandó, hogy miközben a fiatalság rajzi közegben is pallérozódik, bátorsága, konvencióktól mentes eredetisége olykor a festők munkásságára is hat — Anna Margit és Hincz Gyula művészetében érzékelhető a gyermekrajzok tisztasága, képzelőerejének újdonsága. HOGYAN LATJÄK ISKOLÁJUK MŰTÁRGYAIT A GYEREKEK? A jövő útja feltétlenül az, hogy minden iskola rendelkezzen sportpályával, könyvtárral, uszodával és az intézmény esztétikai ügyeletét is megszervezze — egy vagy több műtárggyal. Szobor, kép, grafika, mozaik a diák személytelen tanára; szól hozzá, rendezi, indítja közérzetét, gondolatait. Közelítünk az ideális állapot irányába, mert igen sok iskola rendelkezik már adományozott, szerkesztett képzőművészeti alkotással. A kérdés az, vajon mozgatja-e fantáziájukat? Egyetlen példát említek. Szigetszentmiklóson, a József Attila telepi iskolában látható Mattioni Eszter hímeskő-mozaikja, mely Arany János Toldijának azt a jelentét ábrázolja, amikor Toldi petrencés rúddal mutatja az utat Budára. A rendszerezett, színes forma kellemes harmóniája önkéntelenül is hat minden érkezőre, de hogy a gyerekekre hogyan, azt ők válaszolják meg. Kísért a sematizmus is; legtöbben tartalmi tényezőket neveznek meg, csak kevesen érzékelik a forma egyediségét és finomságait. Valamit mindegyik tanuló észrevesz, de csak együtt közelítik a mű teljességét. Van, aki Toldi roppant erejét, más a színek harmonizálását veszi észre. Többen felületesek, olykor tévednek is, Kinizsinek hiszik Toldit, de a lényeg az, hogy a mű ki nem. mért szépségéből valamilyen igazságtöredéket birtokolnak azon a szinten, amilyenen élnek. Minél többé gyarapodnak, a művet is annál hiánytalanabbul fogják fel. A fiatalság, az általános iskolások alkotó módon értelmezik a mesterműveket, eredeti módon szemlélik a világot, különösen, ha a rajztanár tiszteli a gyermek szabadságát. Nincs is más feladatunk, mint az, hogy összpontosított kulturáltsággal gondozzuk az ifjúság képzőművészeti nevelését; rajzolással, tárlatlátogatással, közös műelemzésekkel, iskolában vendégül látott műtárgyakkal — játékos könnyedségű alkotással, melyet együtt végez tanár, diák. Korlátozás helyett értelmes távlatbővítéssel — mindig örömmel és szabadÖ gal; önkéntes, erős energiákkal. Ha így teljesíti egyre in- >b az egész társadalom a jövőért felelős hivatását, akkor á képzőművészet is hozzájárul ahhoz, hogy a világ minden gyermekének élete boldog, egyre boldogabb legyen. L LOSONCI MIKLÓS Nagy Balogh Janis emlékezete Hatvan esztendeje hunyt ki a láng, végét jelentve egy öntudatosan vállalt nyomorúságos életnek. Kórházi ágyán meghalt Nagy Balogh János festő, aki „egyik leg- különb volt minden magyar piktorok között”. A nekrológot író Kosztolányi Dezső vélekedett így a kis szobáját, szegényes tárgyait, múzeumra váró apró képeit árván hagyó művészről. Röviddel azután zárult le kurta, de teljesnek ható pályája, hogy a művészeti direktórium „mesterré” nyilvánította, s művei jelentős hányadát megvásárolta a köznek. Az első és utolsó elismerés gyümölcseit nem adatott meg élveznie, de amire teljes magányában hihetetlen önbizalommal készült, beteljesedett: az ismeretlen kispesti szobafestő képei a város pereméről, téglagödrök, nyomortanyák világából beköltöztek a múzeum csendjébe. Nem kis irigységet, rosszallást, olykor lekezelést váltott ki e szokatlan „megdicsőülés” kortársaiból, de a későbbi emlékezőkből is. Szerencsére, a tiszta szívvel igazságot osztók hangja erősebbnek bizonyult. Röviddel halála után már könyv készült életéről, munkásságáról (Elek Artúr szerkesztésében). A recenziót nem kisebb egyéniség, mint Fülep Lajos írta a „szent hittel és áhítattal tiszteletre méltó értékeket produkáló”, „nagy tehetségével feltűnést keltett mester”-ről (Lyka Károly) szóló szép tanulmányokról. 1922-ben megrendezték első emlékkiállítását is, élénk visszhang kíséretében. A Nyugatban Bálint Aladár, A Műbarátban Farkas Zoltán méltatta jelentőségét. Rabinovszky Máriusz megkísérelte életének mozgató erőit, munkáinak mélyebb összefüggéseit is feltárni. Fontosnak ítélte, hogy „törhetetlenül ragaszkodott az életformákhoz, melyekbe bele született” (kis otthon, szegénység, magányosság, anyaszeretet). Azokkal szemben, akik szerint „a hagyaték zöme meglehetősen érdektelen együléses próbálkozás” (Bemáth A.), mi Rabinovszky álláspontját osztjuk: „minden ecset- és tollvonása lelkiismerettel mérlegelt és telített lelki mélységgel”. Ezt a hiteles művészi arcéit erősíti Várkonyi Nándor, amikor leírja: „Szegény ember volt, a neve is egyszerű, mint a kubikosok, akiket olyan nagyon szívesen festett, sorsa pedig mindennél szomorúbb”. Passuth Krisztina tovább fokozza jelentőségét. A Nyolcak társtalan párhuzamaként értékeli, kiemelve, hogy az első a magyar festészetben, aki „munkáskörnyezetből” emelkedett ki. Ezzel magyarázható, hogy a dolgozó ember nem egyszerűen romantikus epizódszeönarckép Virágok bögrében replő e megrendítő festett drámában, hanem „a munkás figurája önmagától nő fel monumentálissá anélkül, hogy bármiféle különösebb jelentőóéget akarnánk ráruházni”. A végső számvetést Németh Lajos végezte el monográfiájában (1960). összefoglalta az ismeretek egészét, vitázva, tüzetesen elemezve feltárta a művekben rejlő valós értékeket, s máig érvényesen kijelölte Nagy Balogh helyét a hazai és az európai művészetben :> a magyar festészet saját utat kereső forradalmárai közé sorolta — teljes joggal! Élete, töredékesnek ítélt műve a legerősebb bizonyíték. Kassák ugyan az ‘ „őstehetségek”, naív művészek közé utalja, de az 1874. augusztus 2-án (105 éve!) született Nagy Balogh valójában nem ösztönös művész. Elhivatottságára tudatosan készült fel. Iparrajzi tanulmányai, müncheni utazása is ezt támasztja alá. A rákényszerí- tett nyomor súlya alatt sem tört meg, mert végtelenül hitt abban, hogy „az egy szoba világa is nyújt neki elég alkalmat érzései megfogalmazására” (Bemáth A.). Tisztában volt adottságaival, megnyugodva fogadta a körülmények szorításait, s e „szűköcske” élettérben törekedett a teljességre. Anyja áldozatkészsége, a napi robot adott biztosítékot az éhen- halás ellen. Igénytelenségre alapozott életrendet jelölt magának, s festett. A csendéletek tárgyai az életforma szimbólumaiként hatnak. Kevés festő akad, aki ennyire szűkszavúan is képes fontosnak vélt tartalmakat kifejteni. Otthonosan mozog kopott bútorai, edényei, ócska rongyai, rozoga festőállványa körül. Komponálóereje már a motívumok beállításában megmutatkozik. Sokáig csak „lefesti” a képet, eleve úgy rendezi hát a tárgyakat, hogy a róluk vett tükörkép kifejezze, amit el akar mondani. Szinte geometrikus rendszer fcralkodik minden munkáján, a függőlegesek és vízszintesek egyensúlya már-már hibátlan. ■u Földmunkások Ezért kézenfekvőek a társkereső hasonlatok, amelyek Cézanne és a kuhizmus törekvéseivel rokonítják. Nagy Balogh kis képein mégis van valami, ami talán többet, talán kevesebbet nyújt szellemi rokonainál: a tárgyakból áradó melegség. Rideg konstrukciók helyett „testvéri szeretettel simul képein tárgy a tárgyhoz” (Rabinovszky). Mélyről fakadó sajátosság ez, amely tisztán csendülő összhangban van a festő életprogramjával. A barna tónusra hangolt, lokális színekkel festett kis vásznak plaszticitását élesen felrakott fények fökozzák. Később csökken az elemek száma, két szál virágból vagy egyetlen bögróből-tányérból is hihetetlen erejű, érzelemgazdag képet tudott komponálni. Alig változó stílusának egyenes mozgását a Wekerle- telep építkezései zavarták meg. A statikus csendéleteket, enteriőröket a kubikosképek sora váltotta fel. Már nem segített a természet utáni festés módszere. Többé nem „másolt, hanem szerkesztett” (Kosztolányi). Egyre tudatosabb építkezés jelei figyelhetők meg az egymást követő két-három alakos vázlatokon, festményeken. A séma egyértelműen Millet Tallózóira, az Angelus áhí- tatos alakjaira emlékeztet, de a számtalan variáció tömörsége, realitása szétfoszlat minden érzelmességet. Csak a lényegre szorítkozik. Alakjai feszesebb, zárt szerkezetbe rendeződnek. Mozdulataik, tartásuk darabos. A tájképi környezet lassan elmarad, mégis tapintható térben mozognak dolgozó emberei. A kubisztikus formákat határozott, „gyakran metszőén éles” (Rabinovszky) körvonalak teszik zártabbá. Hasonló szellemben készültek simogató, fájdalmasan őszinte képei édesanyjáról is, akr osztozott különc fia sorsában, s alakja József Attila mamájának képi megfelelője is lehetne. Kevés megrendítőbb anyaábrázolást ismerünk az övénél. Külön figyelmet érdemelnek életművében gyanakvó, máskor meg riadt, megindí- tóan bánatos önarcképei. „Szomorú útjelzői a művész tragikus életsorsának (Várkonyi N.)”. Minőségük nem egyenletes, a legjobb darabok mégis állják az összevetést a legnagyobb mesterek — Rembrandt, Hals — önportréival. Hitelességüket a kietlen környezet törött tükrében könyörtelenül visz- szaköszönő valóság támogatja. Megrázó pillantásokat, magányosan vívódó arcot, keményre kopott vonásokat látott, valahányszor szembe nézett önmagával. S azt ki is tudta fejezni. „Semmi tet- szelgés bennük, csak áhítatos figyelem” (Bemáth A.). Visszatekintve hat évtizede lezárult életútjára, bizonysággal állíthatjuk, olyan festő volt, aki a maga külső világának és belső valóságának kíméletlen törvényei szerint élt, azokat vetítette bele alkotásaiba. „A szegénység világának egyik érzékel- tetőjét látják benne” — vélte Bemáth Aurél. Szerintünk többre érdemesítette sorsa, mint pusztán krónikás szerepre. Képviselője, mestere, munkása volt a szegénységnek, hivatott tolmácsolója az elesettek nyomorúságának. Időtálló életműve alapján jelentős egyénisége korunk művészetének — ha nem is volt akadémiája! Megérdemli, hogy jó szívvel emlékezzünk rá, a „szegény-szagú, zömlök kis szobafestőre” (Fülep Lajos). SALAMON NÁNDOR Fotó: Salamon N.
