Tolna Megyei Népújság, 1979. október (29. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-28 / 253. szám
1979. október 28. NÉPÚJSÁG 11 Bartókról Látogatás a szombathelyi Smidt-múzeumban Három-négyszer láttam- hallottam életemben. Kétszer-háromszor a Zeneakadémia nagytermében a fékete, hatalmas zongora előtt; egyszer — utoljára, s utolsó két pengőmön váltva jegyet — a „Magyar Színház” dobogóján 1938 karácsonya másnapján, délelőtt, Zathureczky Edével közösen adott hangversenyükön. A zeneakadémiai előadóestek a húszas évék végén lehették — úgy erhlékezem: főiskolás korom idején — vagy ha tévedtem: 1938-ban ezék is, mert Budapesten én 1925 és 31 között (főiskolásként), majd 1936—37-ben egy évig, 1938 januárjától 1939 júniusáig éitem. De, persze, nem a pontos dátum a fontos: az esemény maga a pezsdítő, amit az idő meg nem fakíthat. Székesfehérvárról én 6—7 éves csellózni tanulást is betudó középiskolai végzettséggel kerültem, teljesen tájékozatlan vidéki fiúként Pestre, az akkori Iparművészeti Iskola vaskalapos müncheni szellemű . tanintézetébe. De — mentorom nem is volt — néhány hónapos, tán egyéves pesti létem után már benne éltem az Ady, Móricz, Sziabó Dezső, Bartók, Kodály, Rudnay, s később — évekkel később — Derkovits, József Attila, Veres Péter felverte szellemi „huzat” légterében: lobogást, égést tápláló, tájékozódást jelentő 'közegében. Akkortájt — 1925—31 között — voltak a gyönyörű zeneakadémiai előadóestek, Bartók és Kodály kórusait szétsugárzó csodálatos énekkarok, a különböző polgári, gimnáziumi, lánygimnáziumi együttesek Vásárhelyi, RaA fogalom tulajdonképpen ma nem világos egészen, jóllehet a Tolna megyei amatőrök kiállításának megnyitásán Lantos Ferenc hosszasan bizonygatta, hogy szociológiai kérdésről van szó, amit el is fogadhatunk, mégis azt kell mondanunk, akkor sem leszünk okosabbak, ha figyelembe vesszük a Népművelési Intézet jószándékú intelmeit, melyek az amatőrség veszélyeit veszik számba. A kérdést csak bonyolítja, hogy Gauguin vagy Csontvá- ry egyaránt „amatőr” volt, a szónak akadémikusellenes értelmében feltétlenül. Mit akar hát az amatőr? Ha maga örömére fest, ugyan ki szólhatna ellene, igaz, hogy ezt is lehet nagyon magas fokon, mert Weöres Sándor általános érvényű szentenciát közöl, midőn ezt írja: Verseimet ajánlom a falaknak, úgy írtam, ahogy nekem jólesett. A Tolna megyei amatőrök munkáit nézve ilyen magatartással is találkozunk, s meg is mondom, nekem ez a rokonszenvesebb. Ugyanis, ha valaki fejleszti természetes rajzkészségét, folyamatos örömét lelheti kedvtelésében, mely idővel művészetté is válhat, mint esetleg Laffer- thon László esetében, aki pontosan azt csinálja, amit a képzőművészeti stúdiumok bizonyos fokán csinálni kell. öreg igazság, nem mondunk vele újat: az alapfogalmakat meg kell tanulni, s a formáról csak az mondhat le, aki a forma tökéletes birtókában van. Vagy közérthetőbben: csak az írjon szabadverset, aki szonettet is tud írni, éhben az esetben ugyanis Van miről lemondania. Minden egyéb — ma érvekben nem szűkölködünk — a kontárság misztifikálása, hogy kereken kimondjuk véleményünket. Mit bizonyít hát a szekszárdi kiállítás? Sok jó szándékot, becsületes törekvést és ugyanakkor sok félreértést. Balázs A. Gábor például bebizonyítja, hogy egyjeczíky, s mások vezette előadásai. Ezéknek az éveknek az időszakára eshetett az a néhány ünnepi alkalom is, amikor Bartókot és Kodályt személyesen is láthattuk. Kodály gyakran ült az első sorok egyikében feleségével, s ha kitapsolták a dobogóra, ódzkodva, kelletlenül, igen: sután jelent meg ott, mint aki természete ellen valót művel. Bartókot én csak pódiumon láttam. De azt nem lehet elfelejteni. De annak a jélenségnek a szuggesztív ereje még most — 40—45 év múltán — is frissen, sugárzóan él. Amikor bejött — bejött?: megjelent, tüneményként — a pódiumra, már csend fogadta. Mint egy bevonuló fejedelmet. Pedig megjelenésében semmi „fejedelmi”, semmi pompa- vagy pózszerű, de semmi különös sem volt. Ha csak éppen ez a szinte suhanásszerű lenyűgö- zás nem. Törékeny, kis, fe- ketében-fehérben szigorú alakját már akkor ezüstösen- fehér, minden koronánál korona b'b fej — a lángész dia- démfénye — koronázta. S bár a terem hatalmas kiterjedésében ez a könnyedén- határozottan közeledő test kicsi és elenyésző volt, s rajta a fej — az impozánsan boltozott — sem tűnhetett fel részleteiben mutat'kozónak, mégis: az átható tekintet, a gyémánttüzű szem, a parancsolataién is parancsoló: úgy járt előtte hírnökként, hogy a teremben egy pisszenés nem hallatszott. Majdnem jelképesen hajolt meg. azt is inkább a hódolat — de gőg nélküli! — tudomásulvételének tűnt inkább, mint megegy skurctól sem riad vissza, ám portréja saját határait is érzékelteti. Borzavári István is elsősorban rajzíkészségével győz meg, ahogy Saáry Zoltán is, aki ezúttal is szép grafikákkal hívja fel magára a figyelmet. Sörös Józsefről nehéz véleményt alkotni, képéinek gondolatgazdagsága sok festői megoldatlansággal párosul. S természetesen itt vannak az absztraktok is, sok utánérzéssel és szükségszerűen kevés új ötlettel. Az ötvenes években, amikor a kötelező optimizmus egy elkésett naturalizmus jegyében jelent meg, az absztrakt festészet jelentette a modernséget, természetesen a lázadást is a konvencionális forrnák ellen. De ma már látjuk, hogy az absztrakt festészetnek is megvannak a maga sematikus manírjai, amelyék az évek múltával egyre unalmasabbak lesznek, miután folyvást önmagukat ismétlik, nem tehetvén egyebet. Itt is. Halász Károly kölni változatai, Vincze Bálint lázadó vonalai (ugyan már, hol lázadnak és mi ellen?), vagy Pálinkás Gusztáv kompozíciói elkésett jelenségek, melyek másodlagosságát az sem mentheti, hogy vidéken keletkeztek. Nálunk rögeszmeszerűen lelkiismereti kérdés, hogy „lemaradunk Európa mögött, s valóban volt idő, amikor joggal érezhettük ezt. Talán elég arra utalni, hogy az irodalomban Lautréamont vagy akár Apollinaire eredményei milyen megkésve szívódtak föl, vagy a zenében Sztravinszkij, de akár Bartók is, hogy a bécsieket ne is említsük. De a festészetben ma Tanguy, Duhamp, Malevics vagy bárki leleményét egyéni felfedezésként bemutatói, enyhén szólva anakronizmus, arról nem is beszélve, hogy az amatőrségen belül csak játéknak fogható fel. De ha ezt valaki komolyan csinálja, esetleg a maradandóság titkos reményével, alighahajlásnak. Leülése is gyors, biztos, pontos volt, annyira, hogy mikor nadrágját térdben, s a frakk ruhaujját csuklóban kissé felhúzta, az is a leülés járulékának tűnt, s a néhány pillanatnyi — tán negyedpercnyi — mozdulatlanság is, amellyel a csöndben még hallható néhány ne- szecske elütését kivárta. Gyors és parancsoló pillantás nyugtázta a tömegnek ezt az akaratlan meglódulását, s ez a fejből átsugárzott az egész teremre. Akkor csapott le a két kéz, csendült-jajdult- hangzott fel a zongaraihang a billentyűkre acélkalapácsként leütő ujjak érintésétől. Nem keresem, biztosan ragadom meg a jelzőket és hasonlatokat: Bartókban semmi „művészi”, semmi in- terpretátori, semmi színészi nem volt. Mintha egy halálosan komoly operációra elszánt, szinte eszközzé objék- tivizálódott sebész kezdte volna meg iszonyúan pontos, kétségeket nem tűrő, gyors és tévedhetetlen operációját... A műtőasztalra a zene feküdt, a zongorán kifeszítve, a zongora idegrendszerébe zsongí- tottan, s belőle fejtette ki; kényszerítette életre ez a kegyetlenül kemény — és tiszta — és biztos kezű alkotó, megszabadítva azt még önnön esetlenségeitől, veszélyeitől, salakjától is. Alig pedálozott? A főre emlékezem, a két, villámgyors, kristálykemény működésű szemre, az alig pedá- lozó lábra, s ragadozó ke- gyetlenségű, elszánt, sebészbiztonságú tekintetre, mely- lyel tulajdonává, paripájává kényszerítette a pompás villogású, fehér-fekete billentyű fogsorával vicsorgó mén-zongorát. nem zsákutcába kerül, s ez már éppenséggel nem szociológiai kérdés. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy bárki is kifogást emelhetne az amatőrök ellen, sőt, ha tevékenységük megfelelő művészettörténeti képzéssel és önképzéssel is jár, támogatásuk társadalmilag is fontos, még akkor is, ha nem tudom mindenben elfogadni, amit Lantos Ferenc a megnyitón a régi művészet megismerésével és értékelésével kapcsolatban mondott. Mert amatőr vagy nem amatőr: aki nincs birtokában annak a kötelező ismeretnek, amit minden területen meg kell/ vagy inkább kellene kívánni, sötétben tapogatózik. Otthon, saját magának, mindenki olyan képet fest, olyan verset ír, amilyent akar, illetve amilyent tud. Az amatőrség- nek azonban ennél lényegesen nagyobb a hivatása, s ezt a szót nagyon komolyan gondolom. Ugyanis az amatőrt nem szabad összétévesz- teni a dilettánssal, mert amatőr az, aki „magánúton” sajátítja el mindazt, ami mes- terségbelileg elsajátítható, s aztán végzi a dolgát. Tiszta lelkiismerettel. Esetleg remekmű kerül ki a kezéből, bár a remekmű nagyon ritka az úgynevezett hivatásosók esetében is. Marad hát a lelkiismeretes munka, ami öröm forrása lehet annak is, aki csinálja, s annak is, akinek része van benne. Csak abban nem hiszek, hogy a bálványok másolása, járjon bármilyen görcsös igyekezettel, valami örömöt is hozhat. Ilyenkor szoktuk hallani, hogy ezt a képet Párizsban boldogan kiállítanák, ami természetesen nem is igaz. De legyen bármiként is, értéke csak annak lehet, amikor valaki azt fejezi ki, ami egyedül az övé. s amihez társul hív bennünket, hogy osztozzunk örömében. Hiszem, hogy nem lehet másként. CSÄNYILÁSZLÓ Szombathely azon vidéki városok közé tartozik, melyek nagy megbecsüléssel őrzik a múlt emlékeit Az egykori Savaria elsősorban a római kor régészeti leletei és középkori történeti emlékei által vált nevezetessé. Sok múzeuma hűen mutatja be az elmúlt idők tárgyi és írásos dokumentumait. Az értékeket őrző intézmények sorában találjuk Szombathelyen az alapítója nevét viselő Smidt-múzeu- mot. Dr. Smidt Lajos Érsekújváron született, az egyetem elvégzése után Budapestről Szombathelyre került fiatalon. E városhoz kötötte sebészi működésének 40 esztendeje. Ezért választotta vagyonának örököséül Szombathelyt. Ö maga így vallotta: „Itt éltem és dolgoztam, egész életemet a beteg emberek szolgálatába állítva. Tőlük kaptam gyűjteményem nagy részét, hadd adjam nekik visz- sza, az ősök utódainak.” 1911 óta gyűjtötte a régészeti és történeti emlékeket, értékes műtárgyakat Smidt Lajos. Ez a páratlanul gazdag anyag, nem öröklött családi hagyatékként indult útjára, hanem egyetlen ember alkotása. A gyűjtemény alapját a kisdiák tízóraira kapott fillérei vetették meg. A 8 éves gyermekben fellángolt gyűjtőszenvedély elkísérte a sírig az idős embert. Dr. Smidt Lajos a neves kórházigazgató sebész főorvos évtizedeken keresztül törekedett a múlt értékeinek megőrzésére a jelenben, hogy egykor a jövőt gazdagítsa velük. Minden áldozatra hajlandó volt az alapító, hogy nemes szenvedélyének hódolhasson. Gyűjteménye nagy része hálás betegeitől kapott honorárium, de bőséggel jutottak birtokába rokonoktól, ismerősöktől és idegenektől is szép műtárgyak. Emberszere- tete, segítőkészsége és közvetlensége igen megnövelte baráti körét és ismerőseinek számát. Lehetett rokon, vagy idegen, mindenki előtt nyitva állt a háza és a szíve. Megnézték gyűjteményét, beszélgettek vele, minden rászoruló érezhette támogatását és szeretetét. Rendkívül nagy műveltségének, sokirányú érdeklődésének és szerteágazó gyűjtői tevékenységének köszönhető, hogy oly gazdag múzeumának anyaga és sok a ritkaság közöttük. Családi házának nemcsak szobái, hanem pincéje, padlása, folyosói és minden férőhelye zsúfolásig volt tele műtárgyakkal, melyek között tudósként, szerényen, de ugyanakkor kitűnő sebészi tehetségéről jól ismerten élt dr. Smidt Lajos. 1968-ban nagyértékű magángyűjteményét Vas* megye és Szombathely város közönségének ajándékozta. Egy önálló múzeum létrehozásának gondolatával bocsátotta útjára életművét. Az évben kelt alapító okiratban foglaltatik kikötése, mely szerint dr. Smidt Lajos muzeális gyűjteménye megbonthatatlan egységként jut Vas megye és Szombathely város tulajdonába, így kell fenntartani és így öröklődik nemzedékről nemzedékre a család szakmai utódjainak igazgatása, irányítása alatt. A megye és a város egy régi műemlék épületben biztosította az anyag elhelyezését, mely a 18. sz.-ban a középkori vár egyik sarokbástyájára és falmaradványaira épült. Szombathely első gimnáziuma volt egykor, melyben ma a Smidt-mú- zeum anyaga látható. A kiállítás 3 szinten tárul a vendégek elé, időrendi és tárgyi rendszerezéssel. Az alagsorban kőemlékeket találunk és a 18. sz.-i boltívek alatt .állnak a múzeum korai hintói. A földszinten nyert elhelyezést a régészeti anyag: kőkor. rézkor, bronzkor, vaskor, a római kor és népvándorlás emlékei. Itt van a múzeum fegyvergyűjteményéből egy bemutató, az 1848-as szabadságharc reliquiái, I. világháborús emlékek, kitüntetések, sapkajelvények, orvostörténeti kiállítás. Az emeleten 3. nagy teremben barokk, empire és biedermeier korok tárgyi dokumentumaiból adódik a kiállítás. Itt van elhelyezve a régi és ritka könyvek gyűjteménye, a múlt csillagászati eszközei, bútorok, órák, porcelán- és ötvösgyűjtemény, üvegek, festmények, viselettörténeti anyag, hangszerek, csillárok és még sorolhatnánk az érdekességeket. Néhány képet mutatunk be a kiállításunkból, különösen azok számára, akik még nem jártak nálunk, hogy ismerkedjenek meg múzeumunkkal. DR. SMIDT ERZSÉBET A Smidt-múzeum épülete A kőtár, római kori gyermekszarkofággal A biedermeierterem részlete Amatőrök Empirterem
