Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-12 / 213. szám

179. szeptember 12. NÉPÚJSÁG 3 1»11 (mm — Rólunk mit irhát! Az embereinkről Írjon. A kubiko­sokról. Harminc évnél több, hogy együtt van a csapat. Most Tamásiban dolgoznak, az Orion mögött, a pályán. A Turcsányi Bélát keresse. Ö a vezetőjük. Ötvenes, nagy­darab, erős ember. Az majd mesél magának. A brigád egy részét tény­leg ott találom. Éppen ebéd­szünetet tartanak. A focipá­lya egyik oldalán lévő lelátó árnyékot adó födele alá hú­zódtak. Van, aki most nyeli az utolsó falatokat, van, aki már alszik. Legalábbis úgy tesz, mert a köszönésemre meg se mozdul. Igaz, az ebéd­idő szent dolog, kivált azok­nak, akiknek ez az elvégzett munka után jár. Ezért aztán nem szólok többet, a szemem­mel keresem az embereket. Csak szikár, inas férfiakat lá­tok itt, meg néhány ötvennél fiatalabbat. — A Béla nincs itt. Itt volt, de már elment — mondja az egyik idősebb férfi muszáj­ból feltett kérdésemre. — Fornádon biztosan megtalál­ja. Az irodán keresse. — Ott is dolgoznak vala­mit? — Egy páran kutat tisztíta­nak, mások meg a kecsegei úton dolgoznak. Negyvenen vagyunk a kubikosbrigádban. Ahogy a munka kívánja, úgy osztanak el minket. — Aztán miért keresi a Bélát? — kíváncsiskodik. — Hajnye, hát nem hallot­ta, hogy riporter! — torkolja Je egy fiatal férfi, aki a víz- mordó gyerekekkel kártyázik. — Biztos azért. Rólunk nem csinálna egy felvételt? — bök a nyakamban lógó fényképe­zőgép felé. Segített rajtam. Éppen kér­ni akartam az engedélyüket. Ahogy a szemem elé veszem a gépet és beállítom, látom a keresőlencsén át, hogy az al­vók közül egy páran föl­könyökölnek, mások meg a fejükre húzzák a kabátjukat. — Ne bújjatok el. nem a „Kék fénynek” készül ez a fénykép! — robbantja föl az egyik a nevetésbombát. — Biztosan itt van a Tur­csányi elvtárs, mert az autóját a parkolóban látom — ka­pom a választ kérdésemre. Őszintén szólva meglepnek ezek a dolgok. Nem olyan ku­bikosra számítottam, aki au­tón jár, az irodában található. — Az őseink Jászárokszál- íásról kerültek erre a vidék­re. Ujiregen telepedtek le. Azok igazi kubikosok voltak. Ásó, lapát, taliga nyaklóval voltak a szerszámok és a szák az éléskamra. Mi is így kezd­tük 1949-ben. Akkor szer­veztem a brigádot. Volt egy kis motorom, azzal jártam a vidéket és kerestem a mun­kát. Sokfelé eljutottunk a 30 év alatt. Mondhatom, hogy a Dunántúl nagy részét bejár­tuk. Ha keresni akartunk, ak­kor oda kellett menni, ahol a munka volt. Dolgoztunk Siófokon a kőolajipari válla­latnál. Rohammentő-brigád voltunk. A Nagykanizsától Soroksárig vezető olajveze­tékre voltunk beosztva. Ahol valami baj volt, oda vittek minket. Kezdetben 25—30-an voltunk, aztán fölszaporodott a létszám 40-re. Most is any- nyian vagyunk. A negyven­ből legalább 30 kezdettől együtt van. Talán nyolc ment nyugdíjba, az újonnan jöttek mozogtak többet. Ahogy beszélgetünk és a kubikos sorolja az általuk végzett munkát, nagyon vál­tozatos kép alakult ki — olyan, amilyen már nem is Turcsányi Béla kubikosmunka: útépítés, vil­lámhárító-szerelés, hegesztés, sportpályaépítés, betonmun­kák... — Tulajdonképpen csak mi hívjuk magunkat kubikosok­nak. A hivatalos nevünk Tö­rekvés műszaki szocialista brigád. Szóval műszaki bri­gád vagyunk. Az élet hozta így. Nem rekedtünk meg a talicskás színvonalon. Láttam én nagyon jól, hogy merre lépked a világ. Iskolám nincs, csak a hat elemi, de lépésről lépésre, ahogy fejlődött min­den, megtanultam az újjal bánni. És erre szólítottam a brigádot is. Volt, aki gépko­csivezető lett, volt aki nehéz- gépkezelő, mert ugye az em­bert egyre jobban fölváltotta a gép. Ma már olyan szín­vonalon vagyunk a gépesítés­sel, hogy azt a munkát, amit negyven ember három napig csinált volna, most megcsi­náljuk fél óra alatt. Persze a legtöbbünk már idős volt ah­hoz, hogy valami szakmát ta­nuljon, arra viszont nem, hogy ilyen betanítottmun- kás-féle legyen és a szakem­ber keze alá dolgozzon. Azt megtanulták. Az új embere­ket úgy válogattam, hogy le­gyen hegesztő, villanyszerelő, meg ami kell. De... És ez ná­lunk törvény: a hegesztő is kubikos. Mindenkinek meg­mondom, hogy közöttünk olyan nincs, hogy valaki csak akkor dolgozik, ha szakmájá­ba vágó munka van, ha meg nincs, akkor unatkozik az ár­nyékban. Itt mindenkinek mindent kell csinálni. Ha a munka azt diktálja, akkor a gépkocsivezető is betonoz. Ez a mi törvényünk. Ha nem így lett volna, akkor réges régen szétrobbantunk volna már és sehol se lennénk. Mi mindig úgy alakítottuk ma­gunkat — nyugodtan mond­hatom, fejlesztettük magun­kat —, hogy ha munkát vál­lalunk, akkor azt jól megcsi­náljuk. Bevezettük azt, hogy ha valamit valaki vagy vala­kik elrontanak, akkor azt sa­ját költségükön kell, hogy rendbe hozzák. Eddig még nem kellett ezt a szabályt foganatosítani. És ha hiszi, ha nem. 1958 óta. mióta megál­lapodtunk itt, Fornádon. soha senkinek nem kellett fegyel­mi büntetést adni. Mindenki tudja a dolgát, mindenki tud­ja. hogy mikor, mire lehet számítani. Én mindig, minden dolgot tisztázok az embereim­mel. Nem utólag. Előre. Aki az erejét, a tudását odaadja valamiért, az tudja pontosan, hogy miért adja, és hogy mennyit kap érte. A tiszta, egyenes beszéd a lényeg. Eh­hez tartom magamat, én is ezt várom mindenkitől. Ha odajön hozzám egy fiatal és azt mondja: „Béla bácsi, vagy Béla bátyám, itt vagy ott volna egy hely, úgy néz ki, hogy ott jobb a kereset. Szeretnék, oda menni.” Min­den szó nélkül elengedem. Megmondom neki: „Fiam! Bolond lennél, ha többet ke­reshetsz és mégis itt ma­radsz.” Persze aztán az van, hogy jön vissza egy idő múlva: „Béla bátyám, nem találtam meg a számításomat, ha visz- szavennének, visszajönnék.” Ha jó munkás ember volt, visszaveszem. Nem azt mon­dom, hogy itt nálunk nem tudom én mennyit keresnek az emberek. Semmivel se rosszabbul, mint máshol. Itt azonban van valami plusz. Szinte mint egy család vagyunk együtt. Majdnem mindahányan újiregiek va­gyunk, onnan hoz a busz ben­nünket, oda visz vissza. Szó­val, szinte mindig együtt va­gyunk. Együtt dolgozunk a faluért. Sok társadalmi munkát csi­nálunk, de egymásnak is so­kat segítünk. Ha valaki épít­kezik, átalakít, tataroz, meg­szálljuk a terepet, elképzelhe­ti, hogy hogy megy ott a munka. Aztán vannak ilyen brigád­találkozók. Voltunk kirándul­ni. Megnéztük az őshazát is. Voltunk Jászárokszálláson. Munkában, családban, falu­ban jól együtt vagyunk. Magamról mit mondjak? Amit; a többiekről meséltem, az áll rám is. Nem szeretek én így külön szerepelni. Mondtam, hogy hat elemim van, de ahogy az élet alakult, a körülmények változtak, úgy alakítottam, fejlesztettem ma­gamat én is. Mit mondjak? Régen is én voltam a vezető­jük. Én tűztem ki, én szelvé- nyeztem. Volt három egyfor­ma kereszt, meg a függő, az volt a műszer. Megtanultam a mai műszereket használni, megtanultam a tervrajzokat elolvasni, a különböző építési módszereket, technológiákat. jelenleg útépítést irányítok Fürgéd és Kecsege között, építjük a sportpályát, most vonultunk le a tehenészeti te­lepről, néhány emberem ku­takat tisztit. Mindenütt ott kell lennem, hogy ne legyen fennakadás a munkában, mert felelős vagyok mindegyi­kért. Ezért vagyok én ilyen autós kubikos. Mérnök... Azt ne mondja. Először is nincs iskolám, azután meg kubikos vagyok. Régen olyan talicskás volt a kubikos, ma meg ilyen, mint mi. Tudom, kicsit nehéz ezt megérteni, de ez a hely­zet. Igazán nem akarok sen­kit se sérteni vele, de a mai bandagazda az ilyen, mint én. Nem mérnök, de több mindenhez ért, mint egy szak­mérnök. Cz Tudatosság és ösztönösség A szocializmus az első olyan társadalmi rendszer a vilá­gon, mely a társadalmi fejlő­dés törvényeinek ismereté­ben, azokra építve tudatos, tervszerű munkával hozható létre és fejleszthető állandó­an tovább. A korábbi társa­dalmakban a társadalmi tör­vények spontán, ösztönös mó­don érvényesültek, s az em­berek közvetlen érdekeik ál­tal vezérelt cselekvésükkel oly módon juttatták érvény­re azokat, hogy közben alig vagy egyáltalán nem volt sej­telmük tetteik valóságos moz­gatórugóiról és kihatásairól. „Nem tudják, de tetszik” — e marxi mondat plasztiku­san jellemzi a korábbi idők embercsoportjai tevékenysé­gének jellegét. „A feudaliz­mus alapjainak lerakása” vagy „a fejlett kapitalista tár­sadalom felépítése” csak sza­tíraírók műveiben használ­ható fordulatok — a társa­dalmi viszonyok tervszerű, tudatos alakítása csupán a szocialista forradalmat köve­tően lehetséges, amikor a ter­melési eszközök magántulaj­dona és a belőle következő antagonisztikus érdekellenté­tek már nem atomizálják és polarizálják a társadalmat. A tudatos, tervszerű előre­haladás lehetősége a szocia­lizmus óriási erőforrása. Jó­részt ebből következik a fej­lődés ütemének erőteljes meggyorsulása a kapitaliz­mushoz képest, s annak lehe­tősége, hogy a társadalom éjete mentes maradjon a vál­ságoktól, a súlyosabb vissza­esésektől, a tervszerűtlenség okozta zűrzavartól. A célok megvalósulásának bizonyos­sága, a megvalósításukat szolgáló erőfeszítések hatás­foka itt jóval nagyobb, mint a spontaneitáson alapuló ki­zsákmányoló társadalmakban. A szocializmus előnyeinek, fölényének egyik legfonto­sabb tényezője ez. A TUDATOSSÁG KORLÁTÁI Nem lenne helyes azonban az említetteket úgy felfog­nunk, mintha a tudatosság és ■á tervszerűség a mi viszo­nyaink között abszolút, teljes lehetne. A tudatosság a tár­sadalmi folyamatok fő jel­lemzőjévé válik, ám, csak ilyen minőségben lép az ösz­tönösség helyébe. Teljesen nem küszöbölhető ki az ösz­tönösség a mi viszonyainkból sem. Szükségszerűen voltak, vannak és lesznek olyan je­lenségek, történések, amelye­ket a tudatos erők nem tűz­tek célul, nem kívántak, nem számoltak velük, de ennek ellenére felbukkannak, létez­nek, hatnak. Nálunk is elő­fordulhat — és elő is fordul —, hogy a következmények bizonyos mértékig eltérnek a céloktól, hogy a prognózisok és a programok csak többé- kevésbé (olykor pedig egyál­talán nem) válnak valóra. Ez a jelenség részben olyan tényezők következménye, amelyek függetlenek társa­dalmi viszonyainktól, azokon kívül állnak. Ilyen tényező mindenekelőtt maga a ter­mészeti környezet, amelyet csak részlegesen tudunk cél­jainknak megfelelően befo­lyásolni. Az aszályos vagy a túlságosan csapadékos időjá­rást — hogy csak az egyik legkézenfekvőbb és sajnála­tosan aktuális példát említ­sük — egyelőre nincs mó­dunk megváltoztatni, s káros kihatásait is csak részben tudjuk ellensúlyozni. Szá­munkra hasonlóan „termé­szetadta” erőként jelentkez­nek a tőkés világban végbe­menő spontán folyamatok is, melyeket; távolról sem min­den esetben tudunk kivédeni, vagy függetlenné tenni ma­gunkat tőlük, s előrelátni azo­kat, számolni velük is csak bizonyos mértékig lehet. De a tudatosság korlátjaiként em­líthetők a valóság olyan álta­lános filozófiai törvénysze­rűségei is, mint az, hogy a tudat sohasem képes teljesen átfogni a létet, annak minden történését és szegletét, s így ismereteink s előrelátási ké­pességünk is eleve korláto­zott, avagy az az ugyancsak törvényszerű tény, hogy a szükségszerűség mindig együtt jár az előre nem kal­kulálható véletlennel. AZ ÉRDEKVISZONYOK SZEREPE A legnagyobb figyelmet azonban a tudatosság korlá­tái közül nem is ezek a — javarészt befolyásolhatatlan — tényezők érdemlik, ha­nem azok, amelyek a szocia­lista társadalmi viszonyok belső lényegi sajátosságaiból fakadnak. így mindenekelőtt az, hogy a szocialista köztu­lajdon viszonyai között is viszonylagosan elkülönülnek a közvetlen egyéni és cso­portérdekek. A munka társa­dalmasításának ezen a fokán ez az elkülönülés — a vele járó áru- és pénzviszonyok­kal együtt — szükségszerű. Ilyen körülmények között azonban a közvetlen egyéni és csoportérdekek vezérelte cselekvés iránya nem min­dig egyezik meg a társadal­mi fejlődés általános szükség­leteivel, a tudatos erők erre épülő törekvéseivel. S mivel a szocializmus még az eltérő — ha nem is antagonisztiku- san szemben álló — érdekek világa, a cselekvések iránya is eltérhet, sőt ütközhet is egymással. Az alapvető érde­kek közösségének talaján e cselekvések tudatos ráhatás­sal, politikai eszközökkel, gazdasági és adminisztratív szabályozással, anyagi és er­kölcsi ösztönzéssel túlnyomó- részt és fő vonalaiban a kí­vánt és tervezett irányba te­relhetők. De csak túlnyomó- részt és fő vonalaiban — nem valamennyi esetben és nem maradéktalanul. Ez pe­dig elkerülhetetlenül magá­ban hordozza a spontaneitás tendenciáit, beleviszi fejlődé­sünkbe az ösztönösség ele­meit. Fejlődésünk jelenlegi sza­kaszának egyik legizgalma­sabb elméleti és gyakorlati kérdése, hogy miképpen ér­tékeljük, minősítsük társa­dalmi viszonyainknak ezt a jellemvonását. Széles körben tartja magát az a felfogás, amely a tudatosságot egyér­telműen jónak, az ösztönös- séget pedig ugyanolyan egy­értelműen rossznak tekinti. E felfogás szerint ez utóbbi mi­előbb kiirtandó viszonyaink­ból, ha pedig ez sajnálatosan mégsem lehetséges, megnyil­vánulásaival szemben az egyértelmű tagadás és eluta­sítás az egyetlen méltó maga­tartás. Ez a nézet merev vá­laszfalat húz tudatosság és ösztönösség közé, elválasztva és szembeállítva a kettőt. ELLENTÉTEK DIALEKTIKUS EGYSÉGE A tények azonban egyre szembetűnőbben támasztják alá e problémának egy jó­val árnyaltabb, valóban dia­lektikus felfogását. Azt a né­zetet, amely azt vallja, hogy a tudatosság-ösztönösség vi­szonyára nem lehet egysze­rűen rávetíteni a jó-rossz el­lentétpárját. A spontán cse­lekvés nemcsak rombolhat, de építhet is; nemcsak féke- zője lehet a haladásnak, de előrevivője is. A közvetlen érdekeltség olyan előre nem látható tetteket is kiválthat, amelyek a tervezettnél na­gyobb mértékű és ütemű fejlődést eredményeznek. Olyan tartalékok tárulhat­nak így fel, amelyeket a ter­vezés nem tud számba ven­ni; olyan pozitív erők jöhet” nek mozgásba, amelyeket egyéb úton nem lehetne akti­vitásra késztetni. A tömegek kezdeményezéseiben — ha valóban az ő kezdeményezé­seik ezek —, a dolog jellegé­ből adódóan mindig van bi­zonyos spontán elem. Az ösztönösség ilyenfajta meg­nyilvánulásai nagyon jól be­illeszthetők — és be is illesz- tendők — a tudatos fejlődés folyamatába. Természetesen a spontán születő helyi kezde­ményezések és törekvések maguk is megjelenhetnek, s gyakorta meg is jelennek a tudatosság kifejeződéseiként, amennyiben — s a cél ép­pen ennek a biztosítása — tudatosan számításba veszik az össztársadalmi fejlődés kö­vetelményeit, szükségleteit. Az ösztönösség és a tuda­tosság tehát nemcsak szem­ben áll egymással, de ki is egészíti egymást. Filozófiai nyelven szólva, olyan ellen­tétes tendenciák ezek, ame­lyek között bizonyos egység is van. Ellentétességük társa­dalmi-gazdasági fejlődésünk folyamataiban jól kivehető. De az ebből adódó konkrét ellentmondások megoldása akkor lesz igazán eredmé­nyes, ha számításba vesszük egységüket is. Vagyis a pozi­tív spontán megnyilvánuláso­kat hasznosítjuk a tudatosan elhatározott, megtervezett célok elérésére, miközben igyekszünk mind erőteljeseb­ben áthatni azokat a tudatos­ság elemeivel. GYENES LÁSZLÓ Befejezés előtt a silózás készültek fel a silózásra, hi­szen a tavasz végi, nyár ele­ji száraz időjárás miatt az egyéb takarmánynövények a vártnál és a szükségesnél ke­vesebbet adtak. A kukorica­termés-eredmények jók, így az állatállománynak szüksé­ges tömegtakarmány biztosí­tott. Az aparhanti Búzavirág Termelőszövetkezetben az idén 115 hektáron termesztet­tek silókukoricát. Hektáron­ként háromszázötven mázsa zöldet vágtak le és hozzá­vetőlegesen négyszáz vagon kukoricát silóztak le, részben bálák közé, másrészt a beton­falú silókba. A kisebb vesz­teség érdekében fóliával ta­karják le a tömörített zöldet, melyet mintegy ezeregyszáz szarvasmarha takarmányozá­sára használnak majd fel. Befejezéshez közeledik az egyik legfontosabb tömegta­karmány, a silókukorica be­takarítása. A megye mező- gazdasági nagyüzemei az idén a szokásosnál gondosabban A központi telepen két erőgép tömöríti a zöldet

Next

/
Thumbnails
Contents