Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-11 / 212. szám
A KÉPÚJSÁG 1979. szeptember 11. Moziban ^aryi Duke filmrendező nevét hiába is keressük az Uj filmlexikonban, éppúgy nem találjuk, mint ahogy az író, John Hill sem szerepel a Világirodalmi Lexikon eddig megjelent köteteiben. Kettőjük alkotása a Griffin és Phoenix című film mégis közönségsikerre számíthat. Erről már a film elején vetített felirat is tanúskodik, amiből megtudhatjuk, hogy eredetileg tv-filmet készítettek a témából, csak később mozi- filmesítették, hogy a mozinézők milliói is láthassák „ezt' a szép filmet”. Az író és a rendező kétségkívül értett ahhoz, hogyan kell a nézőt elandalítani, hogyan kell könnyeket csalni a szemébe, hogyan kell az érzelmekre hatni. Az alaprecept ugyan visszaköszön számtalan — ennél jelentősebb — alkotásból, de a film — szemlélve az előadás után kitóduló nézőket — úgy tűnik, így is eléri hatását. Mert miről is van szó? A két főhős, Griffin és Phoenix halálosan beteg. Tudják, hogy meg kell halniuk, dé az utolsó heteket, napokat igyekeznek önfeledten eltölteni. Hogy közben szerelem is ébred közöttük, az már ugye természetes. Egy olyan film a Griffin és Phoenix, amelyet nézve még a leggyakorlatlanabb mozinéző is mindig tudja, mit hoz a következő perc. mi lesz a film vége. Talán az alkotók is érezték, hogy túlságosan logikusan következnek az események, ezért néhol igyekeztek beszűrni egy-egy váratlannak ható fordulatot — mint amikor a férfit otthagyó, majd visszatérő lány nem találja otthon Griffint — de a következő képsorokban egy telefon máris megoldja a gondot, elűzi az egyébként is harmatgyengén gyülekező felhőket. A „nagy felhő” — a halál — árnyékában ugye nem is lehet más, csak tiszta az égbolt. Mindenesetre két nagyszerű alakítással is találkozhatunk a film nézése közben. A Colombo szerepekből ismert Peter Falk újból bizonyította, hogy milyen jó színész és alakításához méltó partnert talált Jill Clavburgh — Phoenix alakítójának — személyében. Azonban kettőjük kimagasló színészi sem tudta elfeledtetni a történet vérszegény gyengeségét. Az alkotók a film eleji inzerten azt ígérték, hogy „szép filmet” fogunk látni. Hogy szép volt-e? Aki ezt szereti, annak igen. De aki nem először ül mozinézőtéren, az csak bosszankodik, és találgatja, hogy egy-egy megoldás melyik régebbi alkotásból köszön vissza. TAMÁSI JÁNOS Rádió • Görgényi Zoltán és a konténeres Ha hinni lehet a statisztikáknak és a felméréseknek, a pécsi rádió műsorát háromszázezren hallgatják rendszeresen. A három me- sugárzott műsor az 544-es hullámhosszon fogható. A műsor szerkezete a szórásnak megfelelően épül fel, azaz a legtöbb a baranyai hír, riport, tudósítás. Tolnában is lehet fogni az adást — Szekszárdon a központban rosszabb minőségben, a Kálvária-hegy mögött tisztán, zajmentesen. Pakson, sőt még Dunaföldváron is hallották már a pécsi rádió műsorát. A bevezetőhöz még annyi tartozik, hogy naponta másfél órát magyar, fél-fél órát pedig német és szerb- hftrvát nyelven közvetítenek. Ennyi előzetes után el kell mondanom, hogy magam is mostanában lettem hallgatója a pécsieknek. Egyheti rádiózás után délután ötkor szinte menetrendszerűen bekapcsolom a rádiót. Miért? öt órakor híreket mondanak, Tolna megyeieket is, majd 55 percen keresztül tematikus összeállítások, ezután dél-dunántúli krónika és zenés percek következnek Rendszeresen megismerkedhetünk Dél-Dunántúl kulturális, sport-, gazdasági eseményeivel. Készül műsor a fiataloknak, a nyugdíjasoknak, zenekedvelőknek... A fület vonzza, hogy sok rövid, pergő kis riport hangzik el. Az elmúlt héten Görgényi Zoltán riportja fémjelezte leginkább ezt a törekvést. A Nádudvari Lajos konténeressel készült műsor mindössze öt percig tartott. Ebben a rövid időben megismerkedhettünk a vasutasdinasztia életútjával, a hazai konténerszállítás rövid történetével, jelenével, jövőjével. Nádudvari Lajos jó riportalany, úgy látszott, hogy Görgényinek csak a mikrofont kell tartania, de egy- egy kérdés minősítette a riporter felkészültségét. öt perc volt csupán a műsoridő és mégsem maradt hiányérzet. A pécsiek sugárzását hamarosan jól lehet majd hallani Tolnában — megkezdik a műsorszórást az URH-n, kár, hogy kevés ilyen készülék van —, remélem, akkor többször ellátogatnak majd szűkebb hazánkba is. H. J. Kossuth-könyvek Fornalska: Porszem a viharban A nők a történelemben című sorozat újabb kötete Marcjanna Fornalska Porszem a viharban című visszaemlékezése. Szokatlan, sőt egyedülálló a memoárirodalomban e könyv keletkezése. Egy majdnem írástudatlan, csak a nyomtatott betűket ismerő, hatgyermekes lengyel parasztasszony írja le —^ rozoga írógépén egy ujjal pötyögtetve, hosszú, küzdelmes életét. Tanúja volt az Októberi Forradalomnak és megértette annak lényegét. Fiai, lányai, az ő segítségével indultak forradal- márútjukra. Amikor nyolcvanéves korában hozzálátott emlékei leírásához, nem is sejtette, hogy az nyomtatásban is meg fog jelenni, csak unokájának akarta elmesélni a történetet. Műve azonban messze túlnőtt ezen a szándékon, több kiadásban, számos fordításban aratott eddig is már megérdemelt sikert. Magyarra Murányi Beatrix fordította. A könyv azonos az Asszony a viharban című jelzett kötettel. A napokban mutatják be megyénk mozijaiban agyar visszatér című színes olasz filmet. a Fehér Könyv László Anna: Vaspólya László Anna könyvével kapcsolatban zavarban vagyok. Újságíróskodásom húsz éve alatt írtam már néhány könyvismertetést, és kritikát is, amit — mivel nem az-— soha nem tekintettem könnyű feladatnak. Csakhogy azt a helyet, melyről László Anna könyve szól; az egyik budapesti kórház légzésbénultosztályát; jóval korábban ismertem meg, mint az írónő, sőt az átvitt értelemben életemnek mindmáig része. Szerencsémre nem feküdtem vastüdőben (egyik évfolyamtársam az egyetemen el se jutott odáig, mert már korábban megfulladt), de a feleségem ott kezdte gyermekápolónői pályáját és mielőtt Szekszárdra jöttünk, ő volt az osztály főnővére. Egy ilyen munkahelyet nem lehet feledni. Magam az 1960-as évek végén írtam a lég- zésbénultakról Mesterházi Lajos Látóhatár című folyóiratában Kegyetlen humanizmus címmel. Azt hiszem, ha ezt a címet az olvasó a fentivel összeveti, megsejthet valamit a férfi és női világlátás közti különbségből, de abból is, hogy most számomra különösen nehéz feladatra vállalkozom. H.isz természetesen nem a saját régi, egy ihletett fotóművész által már szimbolikus tartalmú, színes diaképekben is feldolgozott, írásomról akarok beszélni. Mindez csak 'elöljáróban, bizonyos fokig magam mentségére, volt szükséges. Tulajdonképpen miről is van szó? Arról, hogy a nagy gyermekbénulási járvány során a betegség sok áldozatnak a légzőizmait támadta meg. Kisebb vagy nagyobb mértékben, de minden esetben úgy, hogy az illetők állandó orvosi kezelésre, ellenőrzésre szorulnak (vastüdő, légzőhinta, a felmetszett gégébe illesztett kanül stb.). A betegek egy része akkor még gyerek volt, vastüdőben, illetve kórházi körülmények között nőtt fel. Amiben akkor jószerivel senki nem hitt. Néhány évi vegetálásra predesztináltnak érezték őket, akiket majdcsak megvált szenvedéseiktől a „jótékony” halál. A halálnak ilyetén jellemzése már eleve egészséges gondolkodásmódra vall, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem következett be. Abban az épületben, melyet László Anna következetesen és a sehol máshol fel nem lelhető helyzet logikája szerint „vidám háznak” nevez, 20—22 év óta és ma is három tucatnyian élnek. A valóságtól bizonyos mértékig elszakadt, öntörvényű kis társadalom ez. Tagjai egyéniségének fejlődésében nemcsak betegségük játszott közre, hanem gyerekkoruk itteni, túlkényeztető neveltetése is. Amellett, hogy természetesen a vastüdő se változtathatott azon a tényen, ami ismert: minden ember egyénisége, természete, lehetőségei, önmaga kibontakoztatásának útja-módja más. A Vaspólya egész addig szörnyű olvasmány, amíg csak a helyzetre figyelünk és olyasféle kuriózumok kötik le érdeklődésünket, mint a betegek szexuális fejlődése, beteg és beteg, sőt egészséges és beteg egymás iránti (jószerivel soha nem realizálható) szerelme, kisebb-nagyobb hatalmi harcaik egymás között, sőt az értük élő orvosok társadalmával is. Külön lélektani tanulmányt érdemelne az itt dr. Petri Ágnes álnevet viselő főorvosasszony egyéniségének elemzése, egy csodálatosan értékes emberé, akinek előbb-utóbb tudatosan le kellett mondania a gyógyításról egy eleve erre rendeltetett pályán. Ehelyett átalakulnia tanárrá, nevelővé, pszichiáterré, gazdasági vezetővé, szigorú főnökké, társadalomtudóssá és még ki tudná megmondani, hogy mi mindenné. A Vaspólya ott válik léleg- zetállítóan érdekessé, amikor az írónő fokozatosan részévé válik ennek a mikroközösségnek és belülről tudja megmutatni a különböző egyéniségek alakulását. Mert van itt valószínűleg praktikusan soha nem használható egyetemi tanulmányokat folytató beteg, szájával ecsetet kezelő művész, a többiek életét is irányító kemény egyéniség és még sorolhatnám. A XX. század irodalma elég táptalajt kapott ahhoz, hogy az emberként való megmaradás dokumentumait megörökíthesse. Frontregényekre, haláltáborok élménybeszámolóira gondolok. Itt is az emberként megmaradás szociográfiai pontosságú leírását kapjuk kézhez, olykor döbbenetes, máskor kevésbé jó írói eszközökkel. Ez utóbbi azonban csak nagyon halvány bírálat akar lenni, hiszen László Anna nem Dosztojevszkij, így nem lehet rajta számon kérni a nagy orosz lélektani tömörítésének eszközeit, mégany- nyira dosztojevsziji környezetben sem. Ehelyett szinte minden részlet felsorolásának, helyesebben szólva dokumentálásának eszközét választja. Így alkotva meg a magyar szociográfiai irodalom egyik gyöngyszemét, mert nagyon sok töprengés árán azt hiszem, hogy ha a Vaspólyát egyáltalán be lehet sorolni valahová, akkor a szociográfiáink közé lehet csak. Könyvének legnagyobb emberi tanulsága az, hogy még a legjobban kiszolgáltatottak se csak kapni. hanem adni is akarnak. Ezért emberek. ORDAS IVÁN alakítása gyere TV-NAPLÓ Tehetség Mintha egyre több félreértésre adna alkalmat a fogalom: az ember néha úgy érzi, tehetségek, sőt nagyon gyakran meg nem értett tehetségek között él, mert a devalválódott szó mindenütt felbukkan. Aki nagyot rúg a labdába, éppúgy „tehetséges”, mint az, aki nye- kergő hangon előad egy gyengécske táncdalt, vagy összeügyeskedik néhány rímet, esetleg lerajzolja hozzátartozóit, s a kép „hasonlít”. Az elhamarkodott ítélet sok boldogtalanság forrása is, mert az alkalmi verselők, rajzolók, akik a családi körben világhírre tettek szert, úgy vélik, a hálátlan és ellenséges világ megtagadja tőlük az elismerést, s félreértett zseniként átkoznak mindenkit, akiről úgy vélik, elhalássza orruk elől a szerencsét. A Művészeti magazin jól tette hát, hogy a talentum kérdésével foglalkozott, orvost, művészettörténészt faggatva a tehetségről. Csak sajnálhatjuk, hogy D. Fehér Zsuzsa kezéből kicsúszott a műsor, s egy jottányival se lettünk okosabbak, ugyanis példa mindenre van. A Ferenczy-család arra figyelmeztet, hogy a tehetség örökölhető, s döntő hatása van a környezetnek, Csontváry arra példa — s Ady is —, hogy a művésznek „sem utóda, sem boldog őse”, Kondor Béla az önpusztító, magányos művész feloldhatatlan tragikumát hordozza. Minden azon múlik, honnan közeledünk a kérdéshez és mit akarunk bizonyítani, mert érv mindenre van, a művész összeférhetetlenségére éppúgy, mint beilleszkedésére, a környezet megértésére és értetlenségére, az egészség vagy a betegség inspiráló szerepére, a józan cél- tudatosságra vagy a doppingoló szerek, például alkohol, jótékony hatására. Egy azonban bizonyos, s erre az orvos, Czeizel Endre utalt is, a tehetség ritka, nem mindennapos jelenség, s a környezetnek el kell viselnie, hisz ő is elviseli nem egyszer értetlen környezetét. De mit nevezhetünk hát tehetségnek? A képesség, a „rátermettség”, ami akár öröklött hajlam is lehet, önmagában vajmi kevés, s joggal sorolhat fel bárki pél- . dákat elkallódott tehetségekről, akikért mégsem környezetük, vagy akár a társadalom felelős. Ugyanis a tehetség szorgalom is, konok kitartás, amely fáradhatatlanul tör célja felé, s végül megvalósítja azt, amire képes. S ugyanakkor tudást is jelent, olyan ismeret- anyagot, amelyben tükröződik a világ. A haldokló Csokonai egy matematikai szakkönyvet olvasott, mert a halál küszöbén is úgy érezte, ezt is tudnia kell. Akár jelképnek is fel lehet fogni. Csak a romantikus félreértés hiheti, hogy a zseni úgy nő, mint a vadvirág, a természet szeszélye játszik vele, miközben remekművek kerülnek ki kezéből. A remekmű egyébként is ritka jelenség, s nem a természet kegye vagy pazarló kedve hozza létre, hanem a művész, akinek a szorgalomhoz, a kitartáshoz is van tehetsége. Példálózni sok mindennel lehet. De egy bizonyos: a mű dicséri mesterét, a mű pedig nem égi ajándék, kivételes kegyelem. A mű tudás és szorgalom, kitartás és felismert elhivatottság eredménye. Nincs elkedvetlení- tőbb látvány, — pedig mintha számuk szaporodnék — mint az önjelölt zseni, aki félreértettsége bánatában átkot szór környezetére, s természetesen azokra is, akik csak munkájukkal tudnak érvelni. Valahol itt kellene keresni a tehetség titkát, arra nevelve a fiatalokat, hogy ne egy elképzelt siker bűvöletében készüljenek a jövőre, hanem tudás és szorgalom vezesse őket, mert mindenki mester, aki megtalálja helyét az életben, s nem kontár módjára dolgozik. CSÄNYI L. Hol a helyünk a világban? Régi adósságot törlesztett a televízió Kockázat című műsora. Sokat hallottunk az utóbbi években a külkereskedelmi gondokról, a leértékelődött magyar munkáról. Mondom, sokat hallottunk, s alig tudtunk meg valamit. Valahogy tabuként kezelték a témát, nagy általánosságban esett szó mindezekről, de konkrét példákkal nem sikerült illusztrálni a kényes kérdést. Ha olyan termékkel lépünk a világpiacra, amely korszerű, jó, versenyképes, akkor azt megvásárolják. Szinte refrénként a Kockázatra, az előbbieket bizonyítja a Hova látni az Izzóból? című műsor. Az izzólámpagyártásban hatodikak vagyunk a világon, s a sikernek csak egyetlen „titka” van, pontosan abban az időben jelentkezünk a piacon új termékkel, amikor a többi gyár, vagy egy nappal előbb. Visszatérve a Kockázat című műsorra, Gubcsi Lajos műsorvezető és Udvarhelyi László kommentátor olyan dolgokkal ismertette meg a nézőt, amely eddig — hogy miért? — titok volt. Magyarországnak közel kilencven vállalata van Nyugaton, 15 millió dolláros tőkével, valamint két bankja, ugyanennyi összeggel. Hogy mit ér a munka, ha magyar? Erre a kérdésre az ottani körülmények között tudnánk válaszolni. A konkurrencia a helyszínen van, a szomszéd gyárban. Tanulnunk kell még a játékszabályokat; beszámoltak arról, hogy a textilipar őshazájában, Angliában közös kereskedelmi vállalatunk van. Bebizonyosodott, semmivel sem vagyunk rosszabb gyártók, de az is bebizonyosodott, hogy rosszabb kereskedők vagyunk. Rendelkezünk olyan termékekkel, amelyek versenyképesek, de amikorra a mintát a gyártó vállalatok kiküldik, a konkurrensek letarolják a piacot. A másik példa; Oránban komplett egyetemet építettünk. A szerződés szerint az intézmény üzemeltetése is a mi feladatunk. S olyan apró-cseprő gondunk van, hogy a Magyarországról kiküldött magyar pedagógusok nem hajlandók a heti kötelező 10 órás munkaidőnél többet dolgozni, mert a szerződés így szól! Tudunk egyetemet építeni, tudunk ott korszerű oktatást biztosítani, és akkor ilyen apróságok zavarják az esetleges további kapcsolatokat! Régi adósságot törlesztett a televízió a Kockázattal. Konkrét példákkal, nemcsak az általánosságokat ismerve, könnyebben megérthetők a külkereskedelem bizonytalanságai, helyünk a világban. HAZAFI JÓZSEF
