Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
IO ^fcPÜJSÄG Heltai Jenő: Altató mese egy ébresztőóráról Kalandos ifjúságom alkonyán — mint minden rendes ember — én is a Józsefvárosban laktam, özvegy Hor- nyicsáknénál, egy kis hónapos szobában, a külső Bagoly utcában. Mikor beköltöztem, Hor- nyicsákné egy ébresztőórát állított ágyam mellé, az éjjeliszekrényre. Az óra pompásan teljesítette kötelességét. Minden reggel föl akart ébreszteni, és hogy mégsem ébredtem föl, az én hibám volt, nem az óráé. Olyan időben ébresztgetett, amikor még a kávéházban ültem. Beköltözésem negyedik vagy ötödik napján Hornyi- csákné földúltan állított be hozzám. — Rosszul tetszett az órával bánni. Ö el van romolva. Meg kell csináltatni. Megnéztem az órát, csakugyan, valami titkos bánata volt. Szomorúan állt, a. mutatója nem mozdult. Hiába ráztam, az istennek se akart ketyegni. — Hát jó. Vigye el az óráshoz, és csináltassa meg! Az órás a házban lakott, és egész nap fütyült. Más dolga nem volt, mert a külső Bagoly utcában az órák csak egyszer romlanak el, de akkor örökre. Másnap elkészült az óra. Megint úgy járt, mint a tüzes istennyila, és úgy ketyegett, mint egy ágyú. A javításért három koronát fizettem. Hat napig dolgozott az óra, a hetediken — mint előtte már annyian — megpihent. Megállt és hiába nógattam, nem akart tovább menni. Hátratette a fülét, mint a csökönyös ló, és mikor egy cipőgombolóval be akartam nyúlni belső életébe, olyan fenyegetően recsegett s csikorgóit, hogy ijedten abbahagytam a bizalmaskodást. Behívtam Hornyicsáknét. — Nézze, az óra már megint elromlott. — Ej, ej — mondta az özvegy —, mi baja lehet neki? És fejcsóválva levitte az óráshoz. Ezúttal öt koronát fizettem a javításért, mert az óra már jobban el volt romolva. De legalább megint jól járt. Nem tagadom, valamelyes aggodalommal vártam a kritikus hetedik napot, de az, nagy örömömre, minden baj nélkül zajlott le. A végzet csak a kilencedik napon érte utol az órát, és erre mind a kettő megállt, a végzet is, az óra is. Lementem az udvarba, és fölkerestem az órást, aki rendes szokása szerint vígan fütyörészett. — Ugyan, kedves órás úr — mondtam nyájasan —, mi van ezzel a bolond vekkerrel? Már megint elromlott. — Miféle vekkerről tetszik beszélni? — kérdezte az órás gyanakodva. — Hát az enyémről. Már kétszer javította ... — Én? Uram, órási becsületemre, a szegedi árvíz óta nem javítottam órát. És könnyezve fütyörészett tovább. Eddig van. Az özvegy két egyforma vekkerrel dolgozott, egy jóval és egy rosz- szal. Ezt a kettőt cserélgette az éjjeliszekrényemen. És többi lakójáén is. Nemsokára aztán házat vett a Lipótvárosban, és férjhez ment az óráshoz. Gonzales de Vedado: Az arhacuasi kocsmáros Az arhacusai kocsma ugyanolyan volt, mint minden más vidéki kocsma: sötét faodú, melynek széles fedele a bejárat fölé nyúlik. A bejáratnál terasz, rajta pár asztal meg szék. És mégis más volt, mint a környékbeli kocsmák; igaz, azokban nem dón Miguel volt a kocsmáros. Amikor először jártam az arhacuasi kocsmában, nagyon meglepett egy felirat a söntés- pult mögött a falon. A kocsmai feliratok a berendezéshez tartoznak, a civilizáció és a színvonal jelképei. Ezek a táblák megtiltják, hogy a vendég a padlóra köpjön, a kérkedőbb kocsmárosok olyan táblát akasztanak ki, hogy tilos a helyiségbe kutyát hozni, és láttam már olyan felírást is, hogy tilos trombitálni és dohányozni. Persze egyetlen kocsmában sem tart be ezekből senki semmit: vidáman köpködnek a padlóra, a kutyák a gazdájuk széke alatt hasalnak, a cigarettafüst pedig a petróleum- lámpa körül keringő apró rovarok idegeire megy. Az arhacuasi kocsmában nevetni volt tilos. Amikor elolvastam, akaratlanul is elnevettem magam. Az üres helyiségben csak én meg egy testes gazda vártunk a kocs- márosra. A gazda korholóan összeráncolta a homlokát. — Itt nem tanácsos nevetni, amigo, dón Miguel nem szereti — mondta. Nyilván meglátszott rajtam, hogy szavait nem veszem elég komolyan, mert kituszkolt a teraszra. — Maga nem idevalósi — mondta —, vigyázzon, köny- nyen bajba kerülhet. Megkínáltam egy szivarral. — Valamikor itt is vidám volt a hangulat — folytatta —, akárcsak a többi kocsmában, mindenki akkor és any- nyit nevetett, amikor és amennyit akart. Egyszer azonban valaki azt mondta dón Miguelnek, hogy a vendégei tulajdonképpen rajta nevetnek. Mélyen leszívta a füstöt, aztán suttogva hozzátette: — Tudja, dón Miguel förtelmesen bandzsít. Nem jutottunk tovább a beszélgetésben, mert megjött dón Miguel, és szó nélkül két pohár cukornádból készült pálinkát rakott elénk; ugyan mi mást akarhat két férfi délben a kocsmában? A pálinka erős volt, nyilván házilag főzték, és mi kortyonként szopogattuk, ahogy fegyelmezett vendégekhez illik. Don Miguel tényleg rettenetesen bandzsított, én meg nem akartam emiatt bajba kerülni, hát gyorsan fizettem és távoztam. Amikor egy év múlva újból Arhacuasba kellett mennem, semmi kedvem sem volt felkeresni a kocsmát. A teraszról harsogó kacagás azonban mégis odacsalt. Kíváncsian léptem be. Igen, kétségkívül ugyanaz a kocsma, ugyanaz a dón Miguel a tulajdonos, a felirat sem változott a söntéspult mögött. Don Miguel szó nélkül elém rakta a cukornádpálinkát — ugyan mi mást akarhat egy férfi estefelé a kocsmában? Kiültem a teraszra, ahol vidám férfiak iszogattak. Asztalomhoz ezúttal is odatelepedett régi ismerősöm, a testes gazda. Meglehet, hogy azóta folyton itt ült, lehet, hogy időnként otthon is volt, nem tudom. Vidám kacsintással üdvözölt. Én kérdőn a kocsmáros felé böktem, mire a gazda egy pohár pálinka mellett belefogott a mesébe: ZSÍR AI LÁSZLÓ: Egy gyűjteményben KOVÁCS MARGIT HALÁLA UTÁN A Vastagh György utca 1. elől hirtelen minden mosoly elszaladt — a mesék porcelán-szívű asszonyának kezében egy mintázó mozdulat merev maradt. Örökül hagyta puha agyagból szült, eleven tűzben érlelt kincseit. Míg élt, szeméből őszintén fakadt az öröm fénye, és a fájdalom könnye is. Ezentúl — mint a „pásztor és a nyáj” csukott szemekkel — örökké álmodik. Bányászati múzeum nyílt Oroszlányban. Az egykori XVI- os bányaüzem épületeiben az 1937-től működő Oroszlányi Szénbányákban egykor és ma használatos bányagépek, műszerek és bányatörténeti dokumentumok láthatók. Múzeum Oroszlányban — Egy este, ahogy itt üldögéltünk, szokás szerint temetői hangulatban, és ittuk a nádpálinkát, dón Miguel, aki a söntéspultnál foglalatoskodott, egyszerre csak irtózatos hahotában tört ki. Élőször azt gondoltuk, hogy megbolondult; egymás után ugráltunk fel a székről, hogy mihamarább kívül kerüljünk, de dón Miguel megállított. „Nézzétek csak ezt a ganajtúró bogarat — mondta —, bemártottam a szivornyáját a pálinkába... Hogy tántorog, ha-ha-ha!” És valóban, a nagy bogár a méltóságteljes csápjaival ott imbolygott a pulton, akárcsak egy notórius korhely. Mintegy vezényszóra mindnyájan nevetni kezdtünk, és azóta is nevetünk. Kiitta a poharát, és kibugy- gyant belőle a nevetés. A szomszédos asztaloktól rögtön megjött a visszhang. — Ganajtúró! — kiabálták mindenfelől. Don Miguel gyakorlott kocsmárosszeme észrevette, hogy üresek a poharaink. Újból töltött és ő is harsányan nevetni kezdett. — A ganajtúrót mesélem a vendégnek — mondta köny- nyeit törölgetve a gazda. Don Miguel megveregette a vállát, mire a kocsma megremegett a kitörő hahotától. Amikor aztán az ötödik pohár pálinkát is megittuk, ismerősöm bizalmasan hozzámhajolt és elárulta, amit már nélküle is tudtam: — Tudja, amigo, mi már nem is a ganajtúrón nevetünk, hanem dón Miguelen... Derűs hangulatban hagytam el a falut: valóban nem illik, hogy a vendégek kinevessék felebarátjuk testi fogyatékosságát, pláne, ha az a felebarátjuk a falu egyetlen kocsmárosa... Zahemszky László fordítása SZEPESI ATTILA: Akácfa a part fölött tavaly még állott a vén akácfa lombján a fürge szarkák cserregve billegettek és huholtak a baglyok az ágon föl-le csúszva vidáman kergetőzött a fakusz és a csuszka . most az akác kidöntve lombja a vízbe döntve sárguló koronája rongyosan szertefoszlik mindegy neki tavasz jön és tavaszra derűs nyár hol tavaly cinke fészkelt nagybajszú harcsa úszkál a gyökér sárgubanca langyos esőben ázik az odvas törzset ássa férgek rohama és perzseli napsütés málló dereka korhad nem nő tovább az évszám mit késsel beleróttak * az óbudai parton írtam akácfa-versem április közeledtén kilencszázhetvenötben harmincharmadik évem küszöbén ácsorogva hazátlan szürkevarjú szárnya alatt vacogva 1979. szeptember 33. PÁKOL1TZ ISTVÁN:* Törlesztés Gyükési kertünkben napok óta cseresznyéznek a rigók. Nem hessegetem el őkelméket, noha pocsékolják is a potya-elemózsiát. Bőven akad törlesztenivalóm: ötvenkilenc nyáron át térítésmentesen élveztem soha meg nem unható koncertjüket. Kíméletlen Meg se várod a kínálást. A fölpúpozott tálból — mindenkit megelőzve — kiragadod - a fogadravaló combot, mellehúsát, mint kizárólag neked szentelt áldozatot. A feszengve pironkodó idősebbje, meg a repeső gyerekek hadd piszmogjanak a vicik-vacak csontosabbjával — ha már annyira szemérmesek. Körülhordozod tiltó tekinteted: nehogy bárki szemet merjen vetni a jobb falatokra. *Hatvanadik születésnapját ünepli Pákolitz István költő. Ebből az alkalomból saját versével köszöntjük. A könyvkötészet mesterműhelye Vácon, negyvennégy éve dolgozik Váci György kétszeres arany-díjas könyvkötőmester. Díszes munkái a világ számos országában jó hírnevet szereztek a mesternek. Weöres Sándor egysorosai A különösnek ható verselnevezés — egysoros — első szembenézésre a tagadás villanásait is megteremthetné. Mégse ,teszi”, mert Weöres egyedi megoldású leleményei valóban versek: továbbírhatatlan egészek, íme egy példa: TOJÁSÉJ Ha elegendő olvasói tisztelet van bennünk, asszociációs lehetőségek tömegét, számtalan filozófiai, világismereti variációt ébreszthet a továbbgondolás. Mielőtt néhány példával is előhozakodnánk, szólni kell arról, hogy a Magyar Helikon (Szépirodalmi Könyvkiadó) által megjelentetett kötetet Szántó Tibor képzőművészeti montázsai illusztrálják. A montázsok illusztratív jellegükön túl önálló értéket hozdoznak, s így az egysoros versekkel párhuzamos, egymást erősítő élményt nyújtanak. Az idézett TOJÁSÉJ montázstársa például egy fekete alapba épülő fe- ” kete tojásalak. Egy másik vers képi megjelenítésénél fehér mezőt kitöltő apró keresztek rendjét egy csecsemőalak fotója töri meg. És a szöveg: VAJÚDIK a SÍRÁSÓ FELESÉGE A legszélsőségesebb pólusok egybeszikráztatása, humor és tragikum együttlélegeztetése Weöres Sándor nagyobb terjedelmű műveiben is gyakorta az emberi létezés lehetséges (egyedül igaz) megfogalmazását jelenti (mint például a Holdbéli csónakos című színpadi játékában). Az egysorosokban azonban az olvasói-befogadó erőfeszítés és az írói szándék csak teljes összekapcsolódással bonthatja ki az értelmezés tágasabb „verssorait”. Ez a kötet öt perc alatt (is) „végigolvasható”, vannak benne úgynevezett „egyértelmű” darabok, ezek aforisztikus jellegüknél, közmondások egyszerűségüknél fogva bárki számára azonnal érthetők, s olyanok is, melyek nem kívánnak többek lenni egyedi és egyszeri költői képnél. Az előbbire két példa: A BOLOND A SAJÁT FEJÉVEL, A BÖLCS A TE FEJEDDEL ÍTÉL RÓLAD. A POR SIET. A Kö RÁÉR. Az utóbbi szemléltetésére: ÁRNYÉNEK BIMBÓSÜTÉS Az EGYSOROS VERSEK darabjai mintegy fókuszba sűrítve képviselik Weöres Sándor teljes költészetének sokszínűséget, demonstrálják költőjük már-már parttalannak mondható kísérletező kedvét is. Szántó Tibor közreműködését méltattuk már, végül ne feledkezzünk meg a Dürer Nyomda munkájáról se: ez a gyűjtemény könyvművészeti szempontból is remekműnek számít. Megérdemli a sokszori kézbevételt. DEVECSERI ZOLTÁN
