Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-21 / 221. szám
1979. szeptember 21. Képújság 5 A közművelődés kérdései A művészet „szabadságharca” és a művelődés Az irodalom a műv®‘ _________________ szetek tisztelői és alkotói, felhasználói — pedagógusok, népművelők, könyvtárosok egyaránt örömmel fogadhatják Levendel Júlia és Horgas Béla Nyomolvasás című könyvét (Műelemzések Kiskönyvtára c. sorozat), mivel a szerzők nem a művek megítélését emelik mindenek fölé, de az elemzések történelmi és lélektani konkrétságát, a mű- központú szemléletet, a megértésre törekvő magatartást népszerűsítik. A szerzők tisztánlátásunkat segítő szándéka fontos módszertani alapozást nyújt(hat) az irodalom- és művészet-népszerűsítő munkában. Gyakran hallani az irodalom,' a képzőművészet oktatóitól, hogy mit tehetnek addig, míg egy avas (a „realizmus” hamis címkéjű sánca mögé búvó) szemléleti hagyomány uralja általában az átlagos „irodalmi közvéleményt”, nem kevésbé a képzőművészetit, hiszen itt is sokan örülnének, ha a hagyománybeli madarak megkísérelnék lecsipegetni a festett képről a „modellhez” megtévesztésig hasonlító szőlőszemeket. A késedelemről, mely műalkotások létrejötte és tényleges értékéhez méltó elfogadása (tömeges „érthetővé válása”) közé ékelődik — természetesen — nem beszélhetünk a sértés, az elvtelen alábecsülés hangján. A könyv szerzői sem ezt teszik, őszinte mértéktartással körvonalazzák vállalkozásuk tartalmát: „Az éjszakai vadászatra induló művészek költők, írók után haladunk, nyomokat keresünk és követünk, a „zsákmányt” és a bejárt utat kutatjuk, aprócska titkokat, melyek egyáltalán nem titkosak. Egy lehetséges értelmezés és értékelés, egyféle ízlés nyomait, megkülönböztető jeleit követjük, anélkül azonban, hogy ezt a nyomolvasást az egyetlennek, az egyedül érvényesnek és mindenki számára nyomra vezetőnek tartanánk.” Mivel nem a könyv ismertetése a célom, indokoltnak látszik egy (látszólagos) kitérő: egyik közhelyszerű kérdésfelvetésünk, a „Mit jelent?” ideig-óráig a szándékosan, mintegy „felperesként” vádaskodónak is az önigazolás hitét adhatja, mert „egyszerűségből” vizsgáztathatják a költőt, a festőt, bárkit. Aligha feledhetjük Csoóri Sándor egyik megjegyzését: nem művészet az, ami csak ábrázol, s annyi mindössze, amennyit „Iátunk”; az igaz művésznek ezen felül még mindazt művébe kell sűríteni, amit tud róla. S tegyük hozzá, hogy e tudás többletét tekintik teljesen önkényesen a „renyhék” — élve most is az idézet lehetőségével, mert bizonyosan, s egyben művész által megélt tapasztalatokkal terhes „oldalvágásról” van szó, s a „vívómester” Nagy László — bonyolultnak, érthetetlennek : „Ök azok, akik elhanyagolják saját szakmájukat, ök felejtik el „egyszerűen” a kéményt a háziról, a szennyvízlevezetőt nem a kanálisba torkolhatják, hanem „egyszerűen” az anyaföldbe. Miattuk kell megtanulnom a bádogos- és a lakatosszakmát, a vízvezeték-szerelést, ők vizezik a tejet, és miattuk mocskos a lépcsőház. Ezek kinevezik magukat a közvélemény képviselőinek, mindig és mindenütt felszólalnak, több levelet termelnek, mint a mocsárt fűz. ök nem a szolgálatra figyelmeztetik a költőt, hanem taszítanák a legrútabb szolgaságba.” A legmagasabb igényesség erejével (már-már kíméletlenségével) pellengérezi ki a művészet hangoskodó kontá- rait, ám javasolt megoldása mégis a kölcsönös tisztelet lehetőségét hordozza: „Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet. Tanuljanak ők is, legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a versért. Én a mesterségek iránt mindig tisztelettel érdeklődöm, és megvetem azokat, akik az én mesterségemet csúfondáros tiszteletlenséggel illetik.” * Most' a Nagy László-indít- tatású kitérő után térjünk vissza a Nyomolvasás lapozgatása közben kialakuló gondolatokhoz. Nem ígérhetek természetesen alapvetően új módszertani javaslatokat az irodalmi, művészeti tevékenység vonatkozásában. Hiányok inkább azok, amiket a négy fal közti gondolat tetten érhet. Hiányok és kérdések. Nem a költők, művészek feladata, hogy az érték és közérthetőség egymásra találásában is jeleskedjenek. Közművelődési munkánkban egyik alapvető nehézség ennek — viszonylagos és időről időre való — folyamatos megoldása. Visszatérő megállapítás az, hogy társadalmi okokra, a közösségek hiányára következtetünk, ha kudarcok kísérik (elég gyakran előfordul ez) irodalom- és mű- szetközvetítő tevékenységünket. Az egyik oldalról, a művészet szerepének, súlyának megváltozása szempontjából mindenképpen el kell fogadnunk Lukács György vélekedését a „művészet szabadság- harcáról”, mert éppen századunkban (a különféle tudományágak előretörése által) a korábban rá nehezedő feladatoktól (pszichológiai, szociológiai, sokszor praktikusközéleti szerepektől) „megszabadulva dolgozhat saját területén”. Kérdés azonban továbbra is, hogy az önállósodás „kivívásával” szinkronban áll-e a társadalmi hatékonyság. Ha végletesnek tekintjük- is Bojtár Endre véleményét (Művészet és közérthetőség; tanulmánygyűjtemény, Akadémiai Kiadó, 1972.), a kérdésfelvetés szintjén mégis idézem, kiegészítve a bevezetőben említett szerzők álláspontjával: „Amikor egy kultúrában nincs értékrend, akkor ennek okát nem az értékhordozó művekben, hanem az értékteremtő kollektívákban, társadalomban kell keresnünk... Abban a helyzetben, mikor az egyszerű olvasó, de a hivatásos kritikus sem tudja szentesíteni a maga kis részértékét a hasonló gondolkodású olvasók, kritikusok közösségével, mindenfajta értékítélet magánüggyé válik, értelmét veszti. Az érték ki- veszése annak következménye, hogy a társadalom atomizálódott, hogy tagjai nem ismerik egymást, hogy „magáncsőcselékké” váltak.” A részletek tekintetében nyilván nem érvényes Bojtár „kifakadása”, — amit a Levendel—Horgas szerzőpár is hangsúlyozza — „különösen a pedagógiai és a művelődési lehetőségekre nem, amelyeket használva az érték és az értékelők felléphetnek az értetlenség és még az értéktelenség ellen is, akár úgy, hogy a fennálló helyzetet elemzik, és a felvilágosításra törekedve átadják a fölismert összefüggéseket.” Elvileg bíznunk kell abban, hogy minden ismeretterjesztő-népművelő tevékenység pozitívan „állítja hadba” hatásrendszerét, és a „magáncsőcselék” — „magánközösséggé” alakulhat a minden- oldalúan megalapozott erőfeszítések nyomán. „De az értetlenség ellen vannak az értelmezésre és értékelésre képes olvasók is, és amíg egy is akad, a helyzet nem reménytelen.” A probléma létezését azonban bűn volna tagadnunk („Növeli, ki elfödi a bajt... — Illyés): ,,..a művészetnek bármilyen lehetőségei is vannak a jelenkorban mindenképp kisebbségben van, háttérbe szorul.” * Úgy gondolom, nemcsak a művészetnek, de az elsajátí- tóknak, a művészet birtokba vételét segítőknek is meg kell vívniuk a maguk „szabadságharcát”. S ehhez kötődve jut eszembe egy beszélgetés. Egyik új művelődési központunk személyi feltételeiről, kialakítandó munkacsoportjairól volt szó: hivatalosan fölvetették egy ún. szociológiai csoport szükségességét, majd ennek szükségtelenségét „erősítették még” (!), mondván, „nincs rá igény a lakosság részéről”... Teljesen igaz, s tegyem hozzá — nem is lesz soha, mert nem a lakosság feladata, hogy önmagát „felméresse”, netán kijelentse: „Én, a művelődni vágyó lakosság, azzal folyamodok a helyi művelődés kompetens illetékeseihez, hogy számomra szociológiai csoportot biztosítani szíveskedjék, s akkor joggal elvárhatják tőlem az olvasást, a legmodernebb szoborcsodák iránti rajongást, stb.” Természetes, hogy egyelőre nincs mód a legtöbb esetben az efféle csoportok működtetésére (személyi, gazdasági nehézségek), mégsem az a megoldás, hogy teljesen megfeledkezzünk — a „nép nevében” — az előkészítő, amolyan „határbejáró” tevékenység nehéz feladatairól. Egy régebbi cikkemre reagálva Gyarmati György (Váralja) is a közösségteremtést tekintette legfontosabbnak az ízlésnevelés, a művelődés minden területén. Néhány mondatából még arra is kapunk utalást, hogy a közösségteremtés társadalmi lélektanában nem az elhatározás a döntő motívum, mert: „Közösségek értékek körül szerveződnek, mert a közösség maga is érték; szerveződnek, mert a közösséget életre lehet segíteni, sőt kell is, de csak akkor, ha maga a közösség is meg akar születni... A közművelődés ösz- szegző, felmérő, magát vizsgáló kérdései megadják a feleleteket is.” Amié nem a legszéie_____° - sebb körű a lapozó munka határozza meg a közművelődési munka minden területét, addig a Nyomolvasás című könyvhöz hasonló kitűnő szándékú írások, de a művészetek „belterjes szabadságharca” sem éri el célját („győzelem” esetén se); s maradnak, talán még szaporodnak is a hiányok és kérdőjelek...? DEVECSERI ZOLTÄN Házhoz jött a napközi Az igazság az, hogy nem mindenkinek, hanem csak Brenner Istvánnénak. Ugyanis Kölesden az ő házát vásárolta meg a községi tanács és alakíttatta át az Egyetértés Mezőgazdasági Termelőszövetkezet építőbrigádjával öregek napközijévé, mégpedig úgy, hogy Brenner néninek meghagyták a lakását a tágas épületben. Most aztán az eddig magányosan élő asszonyhoz naponta húsz vendég érkezik, ugyanis ennyien látogatják az otthont. Persze ezzel nemcsak az ő napjai váltak mozgalmassá, tevékennyé és vidámmá, hanem a többieké is, hiszen a kis társaságban igen jól érzi magát mindenki. ez— Klubok közötti találkozó (TUDÓSÍTÓNKTÓL) Ilyen is létezik? De még mennyire! íme a névre szóló meghívó: Kedves Klubtagunk! A móri nyugdíjasklub meglátogat bennünket. Szeretettel meghívjuk a találkozóra a művelődési központ emeleti klubtermébe. (Aláírás :) tamási nyugdíjasklub vezetősége. fgy kezdődött... Mikor elérkezett a kitűzött óra, megjelentek a móri vendégek, akik egy évvel ezelőtt oly nagy szeretettel fogadták a tamásiakat. El kell ismernünk/ hogy a móri nyugdíjasklub sok tekintetben ní- vósabb, fejlettebb a tamásinál. — Mi ennek az oka? — kérdem a kiránduló klub vezetőjét. — Először helyzetünk többféle tényezőre vezethető vissza. Borvidéken lakunk, ahol az emberek megszokták a barátkozást, a vidámságot, a társas összejövetelt. Klubunk tagjai társadalmilag fejlett, és kimondottan rend- szerető emberek. Ha kirándulásra indulunk, nálunk nincsen lemaradás vagy későn jelentkezés. Viszont távozáskor sohasem kell a ké- sedelmeskedők miatt várakozni, mert az emberek fegyelmezettek. — Gyakoriak a kirándulások? — Ebben az évben éppen ötödször vagyunk úton. Fejér megyében 30 különböző klub működik. Miniszteri rendelet alapján az összes közös irányítás alá kerül. Még ez év őszén megválasztjuk a csúcsszervezet tagjait Fejér megye klubjaiból. — Mi lesz ennek a szervezetnek a feladata? — Tájékoztatás bel- és külföldi kirándulóhelyekről, útlevelek biztosítása, autóbusz-különjáratok rendelése, végül, de nem utolsósorban, a kapcsolatok ápolása különböző hatóságokkal és szervekkel. Móron korábban létesült nyugdíjasklub, mint Tamásiban. Ez időbeli előny. Fejér megyében az adottságok kedvezőbbek a klubéletre, mint Tolnában. S ez helyzeti előny. E két tényező önmagáért beszél! Mindenesetre hatott a móri példa. A tamásiak felfigyeltek a példaadó testvérklubra. RÚNAKI J. KAROLY Lesz-e eleiemül víz? Ez a kérdés foglalkoztatja Magyarkeszi lakosait és a kutat készítő Budapesti Vízkutató és Fúró Vállalat dolgozóit. Kesziben ugyanis vízmfltársulás szervezését határozták el. Első lépésként a kutat készítették el, amely nem váltotta be még eddig a hozzá fűzött reményeket, ugyanis a szükségesnél jóval kisebb a vízhozama. Most a szakemberek különböző módon próbálják nagyobb munkára fogni a ké- nyelmeskedőt. Jelenleg a kút mosását végzik, hogy eltávolítsák az esetleges szennyeződéseket, amelyek elzárják a Mindennapi békekonferencia A héten összefutottam egy régi barátommal, aki töretlen jó kedélyéről ismert megyehatáron túl is és van egy különleges képessége: bárkit, bárhol, bármikor meg tud tréfálni anélkül, hogy élcelődése sértené, bántaná az illetőt, netán keserű szájízt hagyna benne. Mondom, ehhez különleges képesség, érzék kell, hiszen igen nehéz pellengérre állítani az emberi gyengeségeket, hibákat — és nem az embereket — a már említett következmények nélkül. Barátom mindennek tudója volt, s rendelkezett egy másik irigylésre méltó tulajdonsággal; szinte leperegtek róla még a legvadabb durvaságok, olykor előforduló rágalmak is. Éppen ezért néztem nagyot, amikor komolyan közölte velem: ő nem becsüli le, sőt nagyon fontosnak tartja a nemzetközi békemozgalmat, de azért jó lenne a saját portánkon rendet teremteni, s meghirdetni — az ő kifejezésével élve — a mindennapok békekonferenciáját. Szavaiban először humort kerestem, majd naivitást gyanítottam, de azután megváltozott a véleményem. Kiderült, hogy megpattant benne valami, ha úgy tetszik, betelt a pohár. A következőket mondta: „Ma olyan napom volt, annyi sérelem ért, hogy ha nem uralkodók magamon, akkor otthon egészen biztosan összeveszek az asszonnyal. Aztán az asszony indokolatlanul megpofozza a gyereket, a gyerek pedig belerúg a kutyába. Ismered a történetet. Hát nem jobb ennél a békés egymás mellett élés? És nem „csak” másutt, a nagyvilágban, hanem itt Szekszárdon, meg a környéken!” Hümmögve elismertem, hogy vannak emberi kapcsolatainkban kisebb-nagyobb konfliktusok, mire velősen kijelentette: „Nincs mindenkinek kutyája, rúgni viszont mindenki tud.” Egy szó mint száz, nekiláttunk megváltani a világot a magunk módján és szerény lehetőségeinkhez képest. Ábrándoztunk. Beleéltük magunkat egy olyan környezetbe, amelyikbe mindenki emberi hangon szol a másikhoz, emberséges módon intézi annak ügyes-bajos dolgait, emberhez méltóan viselkedik az utcán, a buszon, a munkahelyen, a családban, tehát mindenütt. De bárhogy igyekeztünk, vissza-vissza- zökkentünk napjaink valóságába. Ebben pedig szép számmal akadnak olyan, törvény által nem büntetendő magatartásformák, amelyektől meg kellene mégis tisztítani az életünket. Ismert tény, hogy ma egyesek nemcsak a karrierizmus, a tör- tetés, a hivatali ranglétrán való gyorsabb előrehaladás kedvéért tipornak rá másokra, hanem öncélú erőfitogtatásból is, így szerezve meg a hőn áhítot sikerélményt. És akkor még nem szóltunk a kétszínűségről, az őszinteség, a bizalom hiányáról, illetve kihasználásáról, s egymás befeketítéséről. Ez utóbbi például azért roppant előnyös, mert a velünk azonos „súlycsoportba” tartozó kolléga fölé kerülhetünk anélkül, hogy bármilyen jó tulajdonságunkat, képességünket tovább kellene fejleszte- tünk. Hátránya: fordítva is igaz. De lehetne folytatni a sort, lehetne elemezni a rosszindulat passzív és aktív formáit, amelyeken úrrá kell lenniük a jóindulat az segítőkészség és segíteni akarás legkülönbözőbb változatainak. Ezért értettem egyet barátommal, aki mindennapi békekonferencia és békés egymás mellett élés szükségességéről beszélt. V1TASZEK ZOLTÁN
