Tolna Megyei Népújság, 1979. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-12 / 188. szám
© Képújság 1979. augusztus 12. Múltunkból — Augusztus 20-án, egyik legnagyobb nemzeti ünnepünkön, a Magyar Televízióban Kiss Jenő és zenekara muzsikál majd. Ha jól tudom a simontornyai vár lesz a háttér. Nagyot tévedek, ha azt mondom, hogy megyénkben hasonló zenekar még nem vitte ilyen „magasra”? — Valószínűleg nem téved. Kollégáimnak és nekem nagy örömöt okozott ez a lehetőség. — Amihez valahogyan el kellett jutni! — Tagadhatatlanul. Azt hiszem senki nem minősít majd nagyképűnek, ha azt mondom, hogy rengeteg munka van mögötte. — Az előbb nem véletlenül használtam a „zenekar" kifejezést és nem említettem ennek se „népi”, se „cigány” járulékát. Lehet, hogy álszemérmes voltam? — Nem én mondtam! Én már jó ideje zenekarvezető prímás vagyok, soha nem volt okom szégyenleni azt, hogy cigány vagyok. — Mondjam azt, hogy nagyon nem szeretném, ha beszélgetésünk valamilyen — részben csinált — „cigánykérdés” síkjára tolódna el. Csakugyan nem szeretném! És ön? — Arról beszélgessünk, ami van. — És ahonnan a szép,szekszárdi szövetkezeti lakásig eljutott ... — Decsről indultam, anyám ma Szekszárdon, nyugdíjasházban él. Édesapám már meghalt, ő ismert, jónevű cigányprímás volt. Decset azt hiszem nem kell bemutatni, ezt a szép, nagy falut, a Sárköz „fővárosát” még a megyén kívül is ismerik. Azt persze ne gondolja, hogy az „öreg utcában”, vagy máshol, a gazdasoron laktunk volna. Nem, a cigánysoron. Ne gondoljon putrira se, hisz mi zenészek voltunk és ez akkor is, ma is rangot jelentett, azaz jelent. Ugye nem hivalkodás tőlem, ha így fogalmazok? — Cseppet sem az. Csak helyeselni tudnám, ha a tudás mindig, mindenhol rangot jelentene... — Apám rokkant, féllábú ember volt, így neki épp úgy, mint anyámnak rengeteg munkájába, erőfeszítésébe került, hogy testvéremmel együtt tisztességes módban élhettünk, tanulhattunk. Anyám cséplőgépekhez is eljárt dolgozni, apám és zenekara meg természetesen muzsikált. Ehhez értettek, méghozzá jól. — Hol lehetett szórakozni a harmincás években Decsen? — A két olvasókörben, meg a féltucat vendéglőben, korcsmában. Olyasmi, mint manapság, hogy „a zenészek munkabére” nem létezett. A korcsmáros engedte őket játszani, mert ez felvitte a forgalmát, de nem fizetett egy krajcárt sem. Mindannyian a vendégek borravalóiból éltek, amit zárás után rendszerint nálunk, anyám konyhaasztalán osztottak szét. — Mióta muzsikál? — Az első hegedűmet 9 éves koromban kaptam, de az ismerkedés korábban kezdődött. Mesélik, hogy négyéves lehettem, amikor szent áhítattal figyeltem apámat, aki mindennap gyakorolt odahaza. Természetesen észrevette és néha-néha szándékosan hamis hangot fogott. Én kézzel-lábbal tiltakoztam, bár akkor még a kottaismerettől, összhangzattantól nagyon messze voltam, de valamit megérezhettem, amin persze édesapám jól mulatott. — Ez hihető, de alighanem az is igaz, hogy ösztönösen jó pedagógus lehetett... — Az volt és emellett rendkívül szigorú. Hirtelen haragú ember lévén én gyorsan megtanultam, hogy minden kezdet nehéz, de a hegedűlésnél különösen az. Nem pedagógiai okfejtésekre, hanem pofonokra és a vonóval adott körmösökre kell gondolni. — Az általános iskola? — Azt akkor római katolikus elemi népiskolának hívták. Amíg élek, áldani fogom Erdős Emil igazgató úr emlékét, akiről már egyébként utcát is neveztek el Decsen. Tőle tanultam a kottaolvasást. Nem akarok dicsekedni, de egyébként is jó tanuló voltam. A mi iskolánkban csak ilyen alapon létezett megkülönböztetés. Kittiinger Ilona tanítónő a tandíjamat is kifizette, Végvári Gyula segítségével és elnézésével pedig megtanultam harmóniumozni. Az elnézés szó szerint értendő, mert órák után úgy szöktem vissza a terembe próbálgatni ezt a zeneszerszámot, amíg egyszer észre nem vette és ott nem tartott. Kitűnő ember volt, sajnos még az én időmben visszament Kézdicsomorjára. Én a háború végéig csak hét osztályt jártam, a VIII.-at már a felszabadulás után a dolgozók iskolájában. Ez nem volt éppen könnyű, mert 1946-ban zeneiskolába is iratkoztam és 1950-ben szereztem zeneiskolai képesítést. R. Bogdán Edit volt a hegedűtanárom, nagy szeretettel emlékszem reá. A gyalogutakra Szek- szárd és Decs között a vasúti sínek mentén már kevésbé, pedig sokszor megtettem, ezt a távot, amikor elment az utolsó vonat. — Mióta prímás a prímás? — 15—16 éves koromban már prímáskodtam apám zenekarában őhelyette. Ekkor szóltak az érdekemben a többiek, hogy ha már teljes értékű munkát végzek, akkor ne fél, hanem egész rész legyen a díjam. — Ez egy kissé úgy hangzik, mint a fél, és egész kommenció, amiről a mai fiataloknak szerencsére már sejtelmük sincs... — Nagyjából olyasféle is volt, csak persze nem terményben, hanem pénzben. Komoly fix-fizetést először 1950-ben kaptam, amikor az újjáalakult BM-zenekarhoz kerültem. Ide idős Véghelyi Miklós hívott meg, a helyettes karnagy. Karnagyunk Hortobágyi György volt. Szép évek voltak, most szeptemberben lesz találkozónk a „régiekkel” a BM-klubban. — Múltkoriban bemutatott a feleségének, akit kollégáim közül sokan ismernek, mert valamikor a mi lapkiadó vállalatunknál dolgozott. Mikor nősült? — 1953-ban. Mondjam azt, hogy nem volt könnyű? Bármennyire „egyenjogúak” voltunk az iskolában, a vegyes házasságot nehezen emésztette meg a család. — A Kiss család is? — Természetesen! De ez már réges rég a múlté, csak a teljesség kedvéért említem, hiszen az életutamhoz tartozik és ugye erről akar írni? 1955-ben született Jenő fiam, aki most a Szakály- testvérek Szövetkezetnél épületlakatos, egy évvel később Vali lányom. Ö az AGRO- KER-nél adminisztrátor, 1976-ig Decsen laktunk, anyósoméknál kaptunk két szép szobát. Ezt a szövetkezeti lakást pedig 1976. decemberében vettük birtokunkba. Karácsonyi ajándékként ... — Szép ajándék volt. Ezt a szót persze idézőjelben értve, hiszen a szövetkezeti lakásokat tudtommal nem adják ingyen. — Sokat dolgoztunk, amíg megszereztük az árát. 1969- ben néhai Csorba Géza bácsi zenekarában is muzsikáltam. Ez a név a régi szekszárdiaknak biztos ismerős. — Ez a zenekar mikor jött létre? — A mai felállásban először 1967-ben. Rácz János a másodprímás, Kiss Ödön unokabátyám a bőgős, Zsolnai János a brácsás és Csi- csó József a cimbalmos, ösz- szeszoktunk. — A nagyközönségnek általában sejtelme sincs arról, hogy mi ad jogot a játékhoz? — Az Országos Szórakoztatózenei Központ által adott működési engedély. Ehhez szakszervezeti tagság kell, majd vizsgázni zeneelméletből, zenetörténetből és -irodalomból, összhangzattanból, kottaismeretből és természetesen széles körű repertoárral is kell rendelkezni. — Önöknél ez utóbbi mekkora? — Egy teljes estén igyekszünk elkerülni, hogy két számot ismételjünk. Persze, kivétel, ha valaki külön kéri. 100—120 zeneszám lejátszása nem szabad, hogy problémát jelentsen. — Milyen a kedves vendég? — Arra a szörnyűségre kellett rádöbbennünk, hogy egyre érdektelenebbek a zene iránt. A külföldi még úgy-ahogy tapsol, mert neki a magyar zene kuriózum. De hazai asztaltársaság ritkán igényli a zenét. Én pedig csak akkor megyek asztalhoz, ha hívnak... j — Nem lehet felemelő érzés közönyöseknek szépen játszani! — Nem is az! — És jövedelmező se! — Kérem, minél fényesebb egy üzlet, annál kevesebb a borravaló. Az előbb említett működési engedély kategóriánkénti besorolást jelent. — Gondolom szívesebben veszi, ha pontos összeg iránt nem érdeklődök... — Megköszönném, ha így tenne. Elég annyi, hogy tisztességgel megélünk. — Egyéb elismerés? — Ilyet a vendéglátóiparban zenekaroknak nem szokás adni. Egyetlen kiváló dolgozóról tudok a Vendéglátóipari Vállalatnál, Karászi Jánosról. A maximum a szóbeli dicséret. Más azonban szerencsére van. Már kaptunk meghívást az NDK-ba, NSZK-ba, Hollandiába, de nem vagyunk fiatal emberek, ezt már nem mertük vállalni. Tavasszal a TOTÉV táncosait kísértük el Jugoszláviába, most pedig nagy örömöt okoz mindannyiunknak az a tv-szereplés, amivel a beszélgetésünket kezdtük. — Mi a szórakozása, I hobbija a prímásnak munkaidőn kívül? — Az olvasás, rengeteg könyvünk van. És egy másik: a főzés. Szeretek sza- kácskodni. Egyszer majd meghívom a főztömre! ORDAS IVÁN Fotó: CZAKÓ SÁNDOR PÁNCÉL VONAT A NAGYMÁNYOKIAK ELLEN Váratlan esemény zavarta meg a megye vezetőinek nyugalmát, akik alig egy hónappal korábban kerültek vissza hatalmi pozícióikba. Az ellenforradalom második megyei kormánybiztosa 1919. szeptember 5-én olvashatta a bonyhádi járás főszolga- bírájának jelentését: „Jelentem, hogy tegnap este nagymányoki bányamunkások azért, mert (a bánya-) társulat július és augusztusi hátralékos bért teljes értékben és kék pénzben nem hajlandó megfizetni, hanem csak 70 százalékos értékben és 40 százalék kék és 60 százalék posta- takarékpénzben, sztrájkba léptek, rendzavarás nem történt. Bánya őrzéséről intézkedtem. Általam vezetett tárgyalások eredményre nem vezettek. Katonaság kirendelését kérem. Főszolgabíró”. Egy nappal később a főszolgabíró újra beszámolt a fejleményekről. Ezúttal táviratában már a nagymányo- kiak mellett megemlíti a szászváriakat és a komlóiakat is, akik ugyancsak sztrájkba léptek. Sürgős megtorló intézkedést sürget azokkal szemben, akik csak kék pénzt hajlandók elfogadni. Idézzük a táviratot: „A nagymányoki, szászvári és komlói szénbányákban kitört sztrájk ügyében a bányavezetőségekkel együtt tartott értekezleten történt megállapodás alapján kérjük, hogy a sztrájkok megszüntetése malmok és egyéb üzemek, valamint egész közellátás biztosítása érdekében szíveskedjék haladéktalanul intézkedni, hogy a fehér és postatakarékpénzjegyek forgalma, melyek földműves, iparos és kereskedők által nem fogadtatnak el, a legsúlyosabb büntető szankcióval biztosíttassák, mert ellenkező esetben a fenti érdekek és a közrend fenntartásáért felelősséget nem vállalhatunk. A kitört sztrájkok fő oka a bérredukció és hogy a munkásság a bért 40 százalék kék és 60 százalék postajegyben elfogadni nem hajlandó, csak úgy, ha a termelők ennek elfogadására kényszeríttetnek. Sásdi és bonyhádi főszolgabírók.” Ebből a táviratból tehát megtudjuk, amit még az elsőben elhallgatott a főszolgabíró, azt tudniillik, hogy a hatalomra került tőkések 30 százalékkal csökkenteni akarták a Magyar Tanács- köztársaság által megállapított bérszínvonalat. Ez volt a sztrájk igazi oka — az már csak mellékkörülménynek tekinthető, hogy az úgynevezett fehérpénzt nehezen lehetett forgalomba hozni, mert azzal szemben a lakosság mérhetetlen bizalmatlanságot tanúsított. Mind a két hivatkozott távirat hátiratában az olvasható, hogy az alispán a szükséges intézkedéseket megtette, ezért ezek a táviratok az irattárba tehetők. Tehát a főszolgabíró az alispánt is értesítette az eseményekről. Mit tett az alispán ebben az ügyben? Hiszen több mint 700 bányász tette le a csákányt, a lapátot, s hagyta sorsára a bányát, amelyet ezáltal az elvizesedés veszélye fenyegetett. Az alispán — aki ugyancsak egy hónappal korábban került vissza a Tanácsköztársaság idején elveszített funkciójába —, radikális intézkedésre szánta el magát. A hadseregtől és a csendőrségtől kért — és kapott segítséget a bányászok ellen. Egyidejűleg egyeztető tárgyalások folytak a bányatársaság és a bányászok képviselői között — eredmény nélkül. A bányatársaság szeptember 9-én táviratban közölte a járási főszolgabíróval, hogy a szivattyúkezelőkön kívül senki sem jelentkezett munkára. Ugyanakkor a Siófokon állomásozó fővezérség- nek pedig tudtára adták, hogy a tárgyalások nem vezettek eredményre, s ezért „....mellőzhetetlen a bányászok kényszer útján való munkába állítása, s ehhez szükséges legalább két század karhatalom azonnali ide- küldése, a bányászok sorozása, s katonai munkások gyanánt való munkába állítása...” Megjelentek a katonák, s 10-én 150 bányászt fogtak össze és vittek kényszerrel a munkahelyre. A helyszínre érkezett egy páncélvonat, 30 gyalogos katona Sásdról, a tolnai gyalogos századot két géppuskával küldték Nagymányokra. Természetesen kivonult a környék összes csendőre is. Ekkora túlerővel szemben a munkások tehetetlenek voltak. A sztrájk szeptember 14-én véget ért. Megjegyezzük, hogy egyetlen hónap alatt ez már a második sztrájkja volt a nagymányokiaknak. 1919 augusztus első felében politikai sztrájkot vívtak a munkáshatalom védelmében. BUDAPESTI LAPOK TOLNA MEGYEI CENZÚRÁJA A magyar sajtó egy része 1919 augusztusában, szeptemberében több hírt is közölt a különítményesek vérengzéséről. A megyében különös intézkedésre került sor. K. Török Mihály Miklós helyettes kormánybiztos elrendelte, hogy a Budapesten megjelenő lapokat Tolna megyében cenzúrázzák, mielőtt azokat árusíthatnák. Tolna megyét is többször említette a sajtó (pl. a bogyiszlói és a simontornyai vérengzést). Az ilyen hírek természetesen kellemetlenül érintették a különítményesekkel egy húron pendülőket. A főispán a vármegyei katonai parancsnokságnak írt szeptember 17-i átiratában közli, hogy a budapesti sajtó Sárbogárd, Dunaföldvár és Paks irányából érkezik a megyébe. „Kérem a katonai parancsnokságot, hogy ezen a három helyen a pályaudvarokon, illetve a hajóállomáson egy katonai járőr kirendelését, melynek kötelessége lenne az összes Pestről érkező folyóiratok átnézése és cenzúrálása... Egyben kérem a katonai parancsnokságot azon lapok cenzúrálá- sával, melyek ide érkeznek Szekszárdra, Gömbös János főhadnagy urat és még hozzá a szükséghez képest egy urat megbízni...”, azt is kéri a kormánybiztos, hogy a megyeszékhelyre érkező minden újságot a katonaság vegye át, s csak a részletes ellenőrzés után engedélyezze a központi lapok terjesztését. Az alispánhoz intézett leiratában a kormánybiztos a fenti intézkedéseket azzal indokolja, hogy bár igaz, a fővárost megszálló román hadsereg alkalmaz cenzúrát, de csak a saját érdekeit veszi figyelembe. Emiatt indokolt, hogy a megyében újabb cenzúrát alkalmazzanak. A vármegyei katonai parancsnokság iratai nem kerültek a Tolna megyei levéltárba, ezért nem tudjuk, történt-e elkobzás vagy sem, annyi azonban megállapítható, hogy a cenzúra életbe lépett... K. BALOG JÁNOS Ill |1 Kfí i í i M1 j 1 MM Kiss Jena cigányprímással i
