Tolna Megyei Népújság, 1979. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-28 / 200. szám
u Képújság 1979. augusztus 28. Moziban Csúfak és gonoszak Csúfabbak és gonoszabbak már nem is lehetnének — véli a néző Ruggero Maccari és Ettore Scola nálunk példátlan filmjének első tíz-tizenöt percében. Aztán eltűnik a sosem látott különlegesség varázsa, még nevetés is csak viszonylag ritkán hallik a nézőtéren, és változik, szánalomba fordul a vélemény. Bajos nevetni egy Magyarországon már évtizedek óta ismeretlen bádogváros viskóbeli nagycsaládján, alig elképzelhető, de mégis hihető tömegszállásukon, minden erkölcsi érték felbomlásán. Van itt prostituált, zsebes, homoszexuális, csavargó, jelen- és jövőidőben egyaránt. Ugyanis, aki még nem az, belátható időn belül úgyis azzá válik. Minden formális családi kötelék már régen felbomlott, ezek az „egyedek” a legbizarabb összevisszaságban és helyszíneken szeretkeznek keresztbe- kasba egymással. Ami összetartja őket, az az apa — Giacinto — (Nino Manfredi bravúros alakítás!) iránti fel a filmvásznon, csak egy csomag formájában, melyet Giacintó a legelképzelhetetlenebb helyeken rejeget és puskával védelmez. Közben időnként tömegverekedés formájában tölti ki gyűlöletét családján, amit annál is inkább megtehet, mert nemcsak a pénz, hanem a nyomorult viskó is az övé. Végül egyik ünokájának keresztelői ebédjén, jó családi összhangban, .patkánymérget etetnek vele. Csakhogy a sátáni vénember ezt is kibírja, biciklipumpával és tengervízzel végez gyomormosást önmagán, a végén pedig rágyújtja famíliájára a házat, melynek még a romjait is eladja. Az övéhez hasonló bibliain túli lélekszámú családnak. A filmnek tulajdonképpen nincs vége. Az, hogy immár mindkét család ugyanazon újjáépített fedél alatt alszik, a kicsinyek fiókban, polcokon, Giacinto pedig felesége és szeretője között: — nem a promiszkuitás, a gyűlölködés. Változatlanul majomketrecre emlékeztető „óvodába” járnak a legkisebbek és változatlanul ott lebeg a nyomortanya fölötti égbolton az Örök Város szimbólumának körvonala, a Szent Péter templom kupolája. A film nem realista, hanem naturalista, vagy ha játszani akarunk a szavakkal, ám legyen naturalistán realista. Azt egyetlen nézőnek se kell magyarázni, hogy bár erről egy szó se esik, bőséges társadalombírálattal teli. Rendezője, Ettore Scola, ennél sokkal nagyobb művész. Jó lenne, ha azt se kellene egyetlen moziban se magyarázni, hogy ha valami, úgy a „Csúfak és gonoszak” feltétlenül 18 éven felülieknek való. Esetleg még idősebbeknek is.-s. -n. gyűlölet. Az apa munka közben fél szemére megvakult és a kártérítésül kapott millió líra ténylegesen sosem bukkan befejezés, csak folytatás. A millió továbbra se kerül elő, Giacinto tört karja mellé gipszeltette. Marad a nyomor, Jövő héten a Csillagok háborúja című filmről írunk Rádió MACIVA és egyebek A ritka szombatok egyike van mögöttünk, amikor a hallgatóban a 168 óra hiányérzet (ek)et hagyott. Említsünk ezek közül kettőt. Az „Élet és irodalom” nem tartozik hazánk azon sajtóorgánumai közé, melyeket csak egy nagyon szűk kör, netán csupán a szerkesztők olvasnak. Ennek ellenére bizonyára az „ÉS”-nél is örömmel fogadták, hogy a rádió a maga eszközeivel sokkal szélesebb körben tesz közismertté egy esetet, mely idáig csak nyomtatást látott. Arról van szó, hogy Budapest egyik legnagyobb múltú kávéházában, a Hungáriában borotvával végigmetszették valakinek az arcát. Bizonyságául annak, hogy a Hungária már nem irodalmi, hanem alvilági kávéház, ahol bizonyára jól érezné magát Fülig Jimmy és Piszkos Fred, a kapitány. A riporter elismerésre méltó buzgalommal jár az eset után. Miközben félreérthetetlen foglakozású hölgyekkel folytat csevegést, levantei kalmárokat, netán hivatásos afgán késelőket (lásd a legutóbbi Kék fényt!) figyelget, a hallgató igyekszik megnyugtatni magát: — remélhetőleg vitt magával boxert, gumibotot, csizmaszárban konyhakést, vagy a kávéházi élet más elengedhetetlen kellékét. Ha ezt nem, legalább civilbe öltözött rendőri fedezetet. Baj nem történik, mert az igazán nem baj, hogy a kávéház vezetője minderről semmit nem tud. Bizonyára az emeleten van az irodája, ahová az élet ilyen apró-cseprő eseményeinek, mint amikor vér folyik a pádimentumra, még a híre se jut el. A baj — vagyis a hallgató hiányérzete — ott kezdődik, ♦amikor a 168 óra szokásos kemény, majdnem mindig szellemes kommentára elmarad. Ehelyett a felháborodott telefonálók kapnak egy nagyon gyenge, közhely szintű kioktatást arról, hogy ki a jó külföldi, akit szívesen látunk és ki nem az. Ez kevés volt és a 168 óra történetében olyannyira „formabontó”, hogy jó lenne mihamarébb elfelejteni. Ügy tűnik elmúlt hetünk a túltengő riporteri szerénység jegyében is zajlott. A MACIVÁ (van-e aki ezt a mackós ízű rövidítés-telitalálatot nem ismeri?) igazgatója válaszol az újságíró kérdéseire. A Magyar Cirkusz és Varieté Vállalathoz nem tartozó tucatnyi maszek-cirkuszról volt szó. A riporter; aki ugyebár nem vizsgálóbíró, de nem is a nyilatkozók szócsöve; véleményt mondott. Mire a direktor elismerőleg: — „Nem mondott ostobaságot!” Csakugyan nem mondott. De ezt a mázsás bókot se köszönte meg. Ha már vissza nem utasította ... O. I. Indokról a nácik gondoskodtak A. # „Vas idegek, kemény elhatározás...” Három hét telt el a Heyd- rich által kiadott parancs és a között, hogy Naujocks megkapta az utasítást az akció végrehajtására. Ezt az időszakot az SS Sturmbannführer öt megbízható emberével együtt Gleiwitzben, egy ottani kaszárnyában töltötte. A „konzerveket” — vagyis azokat a szerencsétlen rabokat, akiket koncentrációs táborokból választottak ki, hogy lengyel egyenruhába öltöztetett elesettekként szolgáljanak a lengyel támadás bizonyítékául, mintegy 70 km-re a határmenti rádióadótól, Oppelnben gyűjtötték össze. Müller, a Gestapo főnöke személyesen adja át majd Naujocksnak őket, ha üt az óra. Az akció' megszervezésében az Abwehrnek, vagyis a hadsereg hírszerzésének is jutott feladat: a szükséges eredeti lengyel egyenruhák, fegyverek, zsoldkönyvek és egyéb iratok megszerzésére ugyanis a katonai kémszolgálat kapott megbízatást. Az SD és az Abwehr között Groscurth alezredes töltötte be az összekötő tiszt szerepét. Stuttgartban 1970-ben megjelentetett naplója szerint ő magától Himmlertől, az SS és az SD legfőbb főnökétől kapta meg az „igényt”, amelyet aztán a saját főnökének, Canarisnak továbbított: 150 lengyel egyenruhát kell szerezni, a megfelelő tartozékokkal. Himmler azt sem titkolta, mi célt szolgál a megbízatás. Miközben a /német—lengyel határon már minden készen állt a háború ürügyének megteremtésére, a birodalmi kancellária körül lázas diplomáciai tevékenység folyt még a háború megakadályozására. A Führer háborút akart, de mégis úgy kellett tennie, mintha legfőbb erőfeszítése a vérontás elkerülése volna. Valójában azonban augusztus 22-én már a támadás napját is eldöntötte. Halder tábornak, a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke jegyezte föl hadinaplójában: „Y-nap: VIII. Éveken keresztül a fegyverkezés volt a legfontosabb. Képünkön Hitler náci vezetők társaságában egy „véderőkiállításon”. 26. (szombat) végleges — több parancs nincs”. Az időpont meghatározására azután került sor, hogy Hitler az Obersalzbergben emelkedő berchtesgadeni „sasfészké”-be hívta a német hadsereg legfőbb parancsnokait és kétszer is beszédet intézett hozzájuk. A háború megindításához mindent kedvezőnek ítélt. Mindenekelőtt a személyi feltételeket: Németország élén ő áll, Olaszország élén Mussolini. A világ harmadik nagy személyisége, Franco azt biztosítja, hogy Spanyolország ha nem is lép be a háborúba, de semlegesként őket támogatja. A másik oldalon viszont Angliában és Franciaországban hiányoznak a mértékadó emberek, az ellenfeleknek olyan vezetőik vannak, akiket még a középszerűség mércéivel sem lehet mérni. Nem uralkodók, nem a tett emberei. A politikai helyzetet is kedvezőnek tartotta: most kell tehát lecsapni, mert 2— 3 év múlva minden megváltozhat. Senki nem tudja, hogy meddig fog ő, a Führer élni, márpedig a németek csak vele győzhetnek. Végkövetkeztetése: Németország nem veszíthet, csak nyerhet. A gazdasági helyzet olyan, hogy hódítás nélkül néhány esztendeig tudnának csak kitartani. Tehát: „Kíméletlen elhatározottsággal vállalnunk kell a kockázatot. A politikusnak éppúgy, mint a hadvezérnek... Vas idegek, kemény elhatározottság ...” Hitler azért tekintettel volt a tekintendőkre: egyáltalában nem mindegy, hogy milyen a háborús ürügy. Bizalmasának, Albert Speer- nek így nyilatkozott: „Ezúttal elkerülöm az 1914-es hibát. Minden attól függ, hogy a másik oldalra kenjük a vétkességet. 1914-ben ezt nagyon hanyagul csinálták. A külügyminisztérium fogalmazványai most is egyszerűen használhatatlanok. A legjobb, ha magam fogalmazom a jegyzékeket”. (Azokról a jegyzékekről volt szó, amelyekben a háború előestéjén a birodalmi kormány Nagy-Britannia jegyzékeire válaszolt.) Ugyanazon az estén — nyilván kikapcsolódásképpen — Hitler újra megbeszélte Speerrel egy tervezett csodapalota részleteit. Több mint 25 millió köbméteres, csupa márvány épületet akart emeltetni a háború után Berlin szívében, a Hitler Adolf térnek elnevezendő hatalmas térségen. A kancellár palotáját és hivatalát, a hadsereg főparancsnokságát és a Reichsta- got akarta elhelyezni a melléképületekben. A hatalmas kupolacsarnok közepén halála után szarkofágját helyezte volna el: a világ legnagyobb építészeti alkotásában a világ legnagyobb hadvezére ... (Következik: A birodalmi kormány eltökélt szándéka.) TV-NAPLÓ Életkép - Hernádról Nem láttam az „Értelmiség vidéken” című dokumentumfilm első részét — úgy látszik nem figyeltem eléggé a műsorfüzeteket. A folytatás azonban önállóan teljes, egész. A film a hernádi Március 15. Tsz fiatal szakembereinek munkájáról, életéről szól. Az új magyar lexikonban a községről ezt olvashatjuk: „ötk. Pest m., dabasi j. L. 2120 (I960).” Az ezután készülő lexikonok, ha nem többet, hát azt bizonyára megemlítik, hogy ez a tsz a magyarországi nagyüzemi baromfitartás tech- nológijának egyik megteremtője. Miről is van szó? A hatvanas évek végén egy kis településen dolgozó tsz-elnök úgy látja, hogy a csirke tenyésztésének és feldolgozásának jövője, értelme van. A nagyberuházáshoz azonban szakemberek kellenek, méghozzá olyanok, akik érzik, hogy ez az elképzelés nem lázálom. A tsz-elnök kocsiba ül és nem rest egy jó szakemberért három megyét is megjárni. A telep és a feldolgozó üzem felépül, az eljáró dolgozók leszállnak az egyik vonatról, a másik pedig hozza azokat a fiatal mérnököket, akik nemcsak dolgozni, hanem alkotni is akarnak. A lehetőségek az ország minden részéből valósággal vonzzák ide a fiatalokat: a tsz-ben jelenleg 70 fiatal értelmiségi dolgozik. Olyan csapat van itt együtt, amelyik számára első a munka, s fontosságában csak ezután következik, hogy milyen körülmények között kell élniük. Ritkaság — nyilatkozta az egyik szakember —, hogy külföldi tanulmányútra az elnök nem maga ment, hanem azt küldte, aki ezért az üzemágért felel. Egyáltalán az elgondolástól a megvalósításig megtett út ritkaság, s ahogy a szakemberek megnyilvánulásaiból kiderül, majdnem teljes egészében egy kiváló egyéniségnek, a szövetkezet elnökének az érdeme. A műsorban nemcsak a munkáról, hanem a közművelődésben kijutó feladatokról is szó esett. Érdemes volt megfigyelni: mennyire pergett a fiatalok nyelve akkor, amikor a munkáról beszéltek, s milyen zavarba jöttek, mikor életüknek más területét firtatták. Nem szokták, mert nem szeretik a sablonokat; talán ez az oka, hogy nem rángatták elő az unalomig koptatott sztereotípiákat. Mit is tehet egy falusi értelmiségi a vidék kulturális felemelkedéséért? Mindenekelőtt fegyelmezetten dolgozik, s eközben a magával hozott kulturális igény terjed akkor is, ha nem tart a művelődési házban kiselőadásokat. Mindazok, akik a dolgoknak ezt az oldalát feszegetik, igen-igen ritkán élik át a falusi értelmiség helyzetét. Azt ugyanis, hogy nyolcórai kemény munka, háztáji teendők, esetleg tetőcserepezés után nemigen van arra ideje, ereje sem a dolgozónak, sem a vezetőnek, hogy összeüljön diskurálni. A tsz elnöke őszinte volt: ha megmondják, hogyan kell ezt csinálni, hát megcsinálják. Tényleg, hogyan is éljen a közművelődési törvény értelmében egy fiatal, munkabíró, vidéki, mezőgazdasági mérnök? A kitűnő dokumentumfilm alkotóit kérjük próbáljanak utánajárni. D. VARGA M. Mária koronája Stuart Mária vissza-visszatér az irodalomba, szertelen élete, élni vágyása sokat ígérő nyersanyag, még akkor is, ha úgy véljük, hogy Schiller a történelem és képzelet minden lehetőségét kimerítette. Most az erdélyi Kocsis István választotta hőséül, s tv-játéka dráma a javából: feszült, dialógusai elevenek, szándéka félreérthetetlen. Szabadság és maradiság, dogmatikus konokság és az élet tisztelete áll szemben egymással, s szerencsés lelemény, hogy legalább a reményt meghagyja, ugyanis darabjában nem fejezik le Máriát, s így azt is hozzá képzelhetjük, hogy valóban győz az igazság és az emberi megértés. Nem is a darabbal van baj, hanem azzal, hogy mindezt Stuart Máriától kell hallanunk. Semmi kétség, az író szuverén ura anyagának, s a történelmen is fordíthat — Schiller is ezt tette —, ám a viharos életű skót királynő szájából hamisan cseng az emberi tisztaság dicsérete, amikor tudván tudjuk, hogy puritán ellenfelei joggal olvasták fejére ledér életét. Egyébként a királyságtól is akkor fosztották meg, amikor szeretőjével megölette második férjét, aki valószínűleg alkalmatlan volt uralkodótársnak, de az is igaz, hogy szabályosan tőrbe csalták, a gyilkosság után pedig Mária rögvest feleségül ment Bothwell-hez, a gyilkoshoz. A skót urak ekkor ragadtak fegyvert, s elfogták a nászát ünneplő párt. Ami ezután történik; Mária politikai érzéketlenségének folyamatos bizonyítéka, ugyanis olyan illúziókat táplál, amelyek nem vezethetnek célhoz, s midőn Skóciából végre el tud menekülni, Erzsébetnél, az angol királynőnél keres menedéket, de siet kijelenteni, hogy trónbitorlónak tartja, mert őt illeti az angol korona. Ezután már csak azzal foglalkozott, hogy összeesküvéseket szervezett Erzsébet ellen, míg végül az le- nyakaztatta. Nem tudni, hogy mikor játszódik Kocsis István darabja, Mária uralkodásának melyik szakaszában. Ha trónra lépte után közvetlenül, amire van utalás, növekszik zavarunk, ugyanis a hosszú tárgyalások után a skót urak még sokáig türelmesen vártak, s Mária sem javult meg. De itt az erkölcsi tanulság a fontos, a megértés és türelem bölcsessége, amire minden időkben nagy szükség volt, ma is. Nem is firtatnánk az időpontokat, ha Kocsis nemes szándékát, példabeszédének világos célzatát valahol el tudnánk helyezni a történelemben, Mária életének egy olyan szakaszában, amikor valóban mondhatott ilyen szép szavakat. De így a darab tiszta pátosza valahogy a levegőben lóg, mert végtére Néró is lehet példája az emberi szabadságnak (Camus Caligulával példázta), Caraffát is be lehet állítani, mint a hűség, a császár, az államhatalom iránti hűség bajnokát. Pedig igazán jó Kocsis István darabja. Levegője van, szava, pátosza hiteles, tanulsága megszívlelendő, időszerűsége vitathatatlan. Nem is az ő szavában kételkedünk, hanem Máriában, még akkor is, ha Kocsis nem felelős a skót királynő tetteiért. CSÄNYI L.
