Tolna Megyei Népújság, 1979. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-02 / 179. szám
1979. augusztus 2. NÉPÚJSÁG 3 A tomerőmu-építkezés fi cső pniaif wm'WfWk WnrnmHm m Ha fentről, a gépház tetejéről nézzük, semmi érdekeset nem mutat. Egy cső. Közelebbről már kirajzolódik az egész, még közelebbről már hatalmas. A cső az erőműnél épül. Méretei: három méter hatvan centiméter átmérőjű — egy Trabant vígan közlekedhet benne —, hossza több, mint négyszáz méter. Percenként 26 köbméter vizet szállít majd a vízkivételi műtől a turbina-kondenzátorokig. Az ember azt gondolná, a cső szerelése egyszerű. A 4 —5 méteres szakaszokat hegeszteni kell és kész. Megint, ha közelebb megyünk a munkához, láthatjuk, az egyszerűnek vélt dolog elég bonyolult. Nem akarnak illeszkedni, az emelésük nehézkes, ekkora átmérőt kö- rülhegeszteni sem gyerekjáték. A Vízgépészeti Vállalat szakemberei dolgoznak itt. Az üzembe helyezés után a cső mozog. Ezért kellett betonalapra helyezni, görgőkre. A víz korrodálja a fémet... ezért négy réteg festéket visznek a csőre... Különös paradoxon: ahogy vékonyodnak a , házgyári lakóépületek falai, úgy kerülnek egymástól egyre távolabb az emberek. Munkába menet, ha merő véletlenség- ből összetalálkoznak a szűkre szabott lépcsőházban, legfeljebb, ha biccentenek egymásnak az egy házban lakók, azzal ki-ki siet dolga után. Hazafelé jövet magukra zárják lakásuk ajtaját, s reggelig a falak oltalmában élnek. Falak. Vékonyak, a hangokat, a zajokat könnyen áteresztik, egy gombnyomásra — a televízió jóvoltából — a világot is, csak az embert nem. Pedig az ember társas lénynek született. Nem szeretheti a falak közé zárt magányt. Mégis, az utóbbi években mindinkább a falak között érzi jól magát. Mintha csak átplántálták volna hozzánk a régi angol mondást: az én házam, az én váram. Azon kívül nem létezik semmi. Miért lettünk ilyenek? Mitől? A kérdésre egy építész- mérnök ismerősöm így válaszolt : Naponta nyolc órát dolgozom a rajzasztal mellett. Városrészeket, lakóházakat tervezek. Fárasztó, de szép alkotó munka. Kedvelem. Az érte kapott fizetésből feleségemmel, gyermekemmel jól élünk. De nem olyan jól, ahogyan szeretnénk. Ezért munka után gyakran négyöt órán át családi házak tervrajzával bíbelődöm. Ez már csak fárasztó, de semmi szépséget nem kínál. Csak pénzt. Nem is keveset. Pénzt — nem a napi megélhetésre —, most éppen utazásra. A kollégáim közül a legtöbb már járt Spanyolországban, sőt a Kanári-szigeteken is. Ha lépést akarok tartani velük — ez nemcsak előmenetelemet befolyásolhatja, azt is, hogy ne nézzenek ki maguk közül —, nekünk is utaznunk kell. Ez pedig nem olcsó mulatság. Csupán a fizetésből nem futná rá. Ha este kilenc-tíz felé hazaérek, akkor már nem vágyom emberek közé, gyakran még a család is terhes... Egy ok a sok közül. Hajszoljuk a pénzt, hogy kielégíthessük különleges igényeinket. Hogy egy évben két-három hétre világcsavargókká váljunk az itthon maradók szemében. Mit nekünk Svájc, vagy a francia Riviera, húszegynéhány ezerért már New Yorkban is eltölthetünk tizenegy napot. Ma már megfordulhatunk mindenütt, ahol jelen lenni napjainkban sikk, sőt már-már státusszimbólum. Hogy ezért cserébe tizenegy hónapon át nem látunk, nem hallunk, még társalogni is elfelejtünk — legfeljebb a munkahelyen nem! —, az nem számít. A fontos az, hogy a bőröndünkre újabb címkét ragaszthassunk, amiért a sárga irigység eszi ismerőseinket. Aztán egy másik ok. Egy országos hírű termelőszövetkezet agronómusától hallottam a közelmúltban: Igenis begubódzunk, magnózunk, tévézünk, olykor kártyázunk és nagyokat hallgatunk. Mintha nem lenne mondanivalónk a világ és önmagunk dolgairól. Miért? Félünk kiadni magunkat embertársainknak, felmutatni feketén-fehéren, nézzétek, ilyenek vagyunk, sem jobbak, sem rosszabbak. Vannak hibáink és vannak erényeink. De ezek csak ránk tartoznak, senki másra. A hibánkat felhasználhatnák, az erényeinket pedig kihasználhatnák — ellenünk. Mert miért is tartozna a főnökeimre, a kollégáimra az, hogy nem voltam egy éve színházban, de még moziban sem, s könyvet — a szakirodalmon kívül — legfeljebb krimit veszek a kezembe. Lehet, hogy rosszul szervezem a munkám, de az is lehet, hogy a munka sok, s ezért. Ha ezt elmondanám, nyomban rámfognák, hogy szakbarbár vagyok — pedig élek-halok a munkámért —, vagy ami még rosszabb, azt, hogy megrekedtem, egyoldalúan fejlődöm, s ha történetesen valamiben nem mellettük adnám le a voksomat, vagy hibáznék, nyomban kijátszanék ellenem. Jobb tehát, ha engem csupán a munkáját becsületesen elvégző agronómusként tartanak számon — azt mindig elvégzem, abba nem köthetnek bele —, és semmi több. Maradok inkább magamnak, a családomnak, s a baráti köröm — legtöbbször kártyázni szoktunk —, mindössze két-három emberre korlátozódik. így kevesebb csalódás érheti az embert. Folytathatnám még hosz- szan a felsorolást, s az okokat. Van, akit valami régi- keletű sértődöttség tart visz- sza a közösségtől, másokat meg éppen a siker: úgy érzi, nem tartozik másra, hogy ő átlagon felüli szinten él, átlagon felüli munkájáért, mert ezzel csak az irigyeit gyarapítaná. A városi ember — ha ideje engedi és lehetősége van rá —, növekvő szabad idejében menekül a városból. S egyre inkább ugyanez a helyzet a falvakban élők körében: a hétvégeket a városokban töltik. Egy a fontos: minél távolabb az ismerősöktől, a megszokott környezettől. Mind aggasztóbb egyesek befelé fordulása, amely nemcsak a közélet iránti gyakori közömbösségben nyilvánul meg, hanem egyfajta igénytelenségben, érzelmi sivárságban is. A vékony betonfalak egyre erősebben ékelődnek az emberek közé. Csak áthallani lehet rajtuk, de hallani nem. Pedig hallani, érteni lenne jó egymás szavát, vágyát, örömét, panaszát. Mert beszélni nemcsak jó, beszélni a legemberibb tulajdonság. Ezt kellene újra megtanulnunk, hogy ne csak értsük, hanem meg is érthessük egymást. PRUKNER PÄL Algériai küldetés III. '’agena ALGER Elel a kukoricaföldön Bmser A következő évi kukorica- termesztési területeket kijelölték, megtörtént a talajminta vétele és itthon hozzáfogtak a vizsgálathoz. Meghatározták, milyen gépéket kell kivinni, hogy a jövő évi 750 hektáron eredményesen tudjanak dolgozni. De előtte még be kell takarítani az idei termést. A Claas Mercator 75-ös kombájnok készen állnak, szárító nem szükséges, hiszen szinte légszárazra érik meg lábon a kukorica. A gyors, és szakszerű betakarítás érdekében két újabb szakember utazik augusztusban Algériába. A betakarítás egymenetes morzsolásos rendszerű. A kombájnt az algériai fél adja. az adapter hazai gyártású, a Claas cég soron kívül küldi a szükséges alkatrészeket. Előreláthatóan augusztus 10 —45 között kezdik meg a betakarítást. Rózsás Attila a mikroparcellák betakarítását, rendszerezését végzi el, ezeket a négyszáznyolcvan parcellán lévő növényeket kézzel kell leszedni, értékelni pedig szinte csövenként. Patai Istvánt a gépészeti munka javítása érdekében viszik ki, valószínű, a kukorica kombájnolása őrá vár. A két fiatal szakember a szabadságról visszautazókkal együtt megy el. Milyen az időjárás az algériai kukoricaföldön? Meleg és nagyon forró és hűvös. E három jellemző meghatározás érvényes a növényre és az ottani körülményekre is. Például, a munka végzéséhez a két szakember három Dacia furgont kapott, holott hatra volna szükség. A földművelő erőgépek megfelelők. ám a hozzájuk tartozó munkagépek jórészt helyszínen „gyártottak”, és a javítóbázis is meglehetősen gyenge gépi felszereltségű. A gépészek álltak a hegesztőtrafóhoz, ha valami munkát kellett csinálni, a szekszárdiak ültek a szántótraktorra, ha nagyon sürgetett az idő, vagy éppen az imaidő a szántóföldön érte a traktorost. A húszegynéhány kilométerre lévő lakástól kora reggel indultak munkába. Amint hozzáfognak a soron levő. otthon megbeszélt feladat elvégzéséhez, előfordulhat, hogy meghibásodik a gép. A távol lévő javítóbázisra vinni a munkaeszközt, üzemanyagért futni, bizony nagyon megviseli az emberek idegrendszerét. S a legtöbb gond mégiscsak az időjárással van. Ugyanis a távelőrejelzés meglehetősen bizonytalan, az algériai és a tuniszi televíziók időjárásjelentéseire vannak utalva elsősorban, de ezek az adások is inkább arab nyelvűék, s ritkán adnak franciául információt. Arról szó sem lehet, hogy a növényt öntözzék, hiszen Az arab parcellaőr a kísérleti tábla szélén itt a száraz termesztésen van a hangsúly. Algéria egyes övezeteiben próbálkoznak ugyan az öntözéses kukoricatermesztéssel. de a szárazban van a jövő. Hiszen ez az ország nem olyan gazdag, hogy milliárdokat öljön kukoricaöntözési kísérletekbe, amikor a száraz termesztés is jó eredményeket ígér. Ha belegondolunk, hogy négy év múlva a KSZE-terület eléri a 10 500 hektárt, akkor bízhatunk benne, hogy a rákövetkező két-három évben szekszárdi segítséggel a terület a kétszeresére növekedhet. Addig azonban még sok a tennivaló. Elsősorban a gépparkot kell telj essé tenni, a talaj művelés, a vetés és a növényvédelem, valamint a betakarítás teljes gépsorát, az Algériában beszerezhetővel együtt, elő kell teremteni. Az eddigi tapasztalatok szerint szükség van korszerű, több anyagot egyszerre kijuttató vetőgépre. Az erőgépek megfelelők. A talaj munkához szükséges ekék, IHC, vagy Rabewerk, bírnak csak kellő minőségű munkát végezni a kötött talajban. A mostani küldöttség meglehetősen nehéz körülmények között végzi Algériában munkáját. A technikai-műszaki felszerelések hiányát a helyi szakemberek támogatása nem tudja eléggé ellensúlyozni. Nincs a körzetben korszerű mezőgazdasági üzem, így indokolt volna kisebb fajta KSZE-bázist létrehozni, amolyan kis gépállomásfélét. S a munkák, egyes különleges nehéz feladatok elvégzésére pedig szekszárdi szakembereket kell kivinni, szeptemberben például két traktoros megy Algériába, hogy az őszi mélyszántást segítse. (Következik: Élet a bungalókban.) Pálkovács Jenő Szóval készUl Pakson a turbina-kondenzátorokhoz a cső, amely a technológiai folyamathoz szükséges vizet szállítja. Két hegesztő és egy kovács a javítóbázisról A guelmai kísérletet vizsgálja Rouabhi Salah úr, a Nagynövény Kultúrák Intézetének szakembere
