Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-05 / 155. szám
1979. július 5. níÉPÜJSÁG 3 A tomerőmű-építkezés Kimeri József és a pattanásig feszült hér... >> Kemény ember vagyok, de hőzöngeni nem szoktam” A felesége néha megrázza a vállát. „Itthon vagy!". Ilyenkor felriad. S tényleg. Akkor, hogy került megint elő az erőmű? Pihenni kellene. Az ember az agyának nem tud parancsolni? Dolgozik, kombinál, utasítást ad; az alvó meg csak forgolódik, izzad, fel-felriad. A pattanásig feszült idegek követelik a magukét, de minden percben újabb és újabb megoldandó, önként vállalt feladat van. Egyszer csak lesz pihenő is. Körmöczi József, a 22-es ÁÉV művezetője jól számolt. mikor megvette Pakson az OTP-öröklakást. Az asszony amúgy is idevalósi. Akkor volt az első nekirugaszkodás az erőműnél, majd pár évvel később az igazi induláskor jelentkezhetett. Addig a Pécsi Közúti Építők adtak neki „kenye- ‘ rét”. Szóval pontosan december 3-án lesz öt esztendeje, hogy elszegődött. „Hosz- szú időre láttam perspektívát”. Jól számolt; itt nyugdíjig lesz munka. — Az első pár hónapban nagyon elfáradtam. Kisvállalatnál dolgoztam, kis gondokkal birkóztunk. Itt meg a közepébe pottyantam mondja Körmöczi József, kezében a sokat forgatott tervekkel. — Művezetőnek lenni Pakson, vagy közvetlen termelésirányítónak, az építkezés szomszédságában, egy faba- rakban ... ? — mintha rutinos nyilatkozó lenne, a kérdés felénél már válaszol. — Az építőmesteri munkákat látom el, ezen felül az alvállalkozókkal tartom a kapcsolatot és igazság szerint a kőművesek és a kubikosok is hozzám tartoznak. Nehéz munka, észnél kell lenni. — Főnökénél, Tóth Sándornál az előbb félórát töltöttem. Szinte hihetetlen — számomra —: legalább 15-en ► keresték, mindenki más témában és ő pillanatok alatt válaszolt, tanácsot adott, utasított. Ahogy látom, itt a művezetői irodában is nagy a forgalom. — Feszített ütemtervek vannak. Minden percben gondolkodni kell. Ügy kell szervezni hogy az utánunk következő vállalat tudjon dolgozni. Ha egy icipici eltérés van akkor csúszik az egész, lemaradnak a többiek. — Ezek szerint nagy a tévedés veszélye — Nem. Tévedni lehet, de olyan komoly az ellenőrzés, a hibát kiszűrik az ellenőrök, minden jegyzőkönyvezve van, folyamatos a bemérés. Van biztonságérzet. — Meg lehet szokni az állandó ellenőrzést? A jó szakember kényes arra, hogy ne vizsgálgassák a munkáját! — Ma azt mondom: biztonságot ad. Először berzenkedtem ellene, nehezen szoktam meg. Pár hónap alatt természetes lett, ilyen munkánál csak így lehet. Körmöczi Józsefről azt mondják, morcos ember. Olyan véleményt is hallottam, hogy mindent, a magánéletét is az erőműnek szenteli. Arról, hogy morcos-e, nem tudtam meggyőződni, annyit biztonsággal mondhatok: kemény ember. Ö is így fogalmaz: „Kemény embernek tartom magam, de hőzöngeni nem szoktam.” Mit jelent ez? A munkát megköveteli: először önmagától, utána a kollégáktól. Ha valami nem tetszik, vagy véleménye szerint nem úgy van, ahogy kellene, akkor a főnökség elé is odaáll. Lefelé vagy fölfelé csak az bírálhat, aki szívvel-lélekkel dolgozik. Körmöczi József ilyen ember. — Május másodikén bevezették a 10+4-es munkarendet. Bevált? — Az erőmű építésének szempontjából igen. Az emberek számára jelen pillanatban nem. Melyik a fontosabb? Természetesen az építkezés, de ezt csak akkor lehet megcsinálni, ha az egyéni érdek is érvényesül. Ebben a munkarendben nem Percenként dönteni kell lehet túlórázni. Következésképp; emelkedett az órabér, de kevesebb az óraszám. így 1000—1500 forinttal kevesebb van a borítékban. Ezt tudják vezetőink is, biztos vagyok benne, megszűnik ez a gond. A másik; 10 napig dolgozunk folyamatosan. A 7., 8., 9., 10. napon fáradtak a munkások, nem ehhez vannak szokva, főleg az éjszakai műszakban látszik ez meg. — Éjszaka dolgoztak máskor is? — Igen. Csak egyfolytában ilyen hosszú ideig nem. A magyar ember délben éhes, éjfélkor nem tud ebédelni... — Ez a művezető számára is megterhelés ? — Nem tudom kipihenni magam. Lehetek bármilyen fáradt, délelőtt 11 órakor felébredek. Jó, ha nem előbb, sokszor arra riadok; vájjon az éjjel rendben volt-e minden, nem felejtettem-e el valamit. — Mit szól ehhez a család? — Mindenki atomos. A feleségem is a 22-es embere. A fiam itt volt technikus, most katona, de maradt az atomnál. A középső fiam Pesten atomerőművi szakon tanul, harmadikos. A kislány hetedik általánosban végzett az idén. Belőle mi lesz, még nem tudom. Ezen felül a menyem is itt van. — így könnyű. — Hát, összeszedtem a családot. — Térjünk vissza az építkezéshez. Az új munkarenddel meggyorsult az építkezés üteme? — A betonozás éjszaka gyorsabb. Van mindig anyag, kevesebben vagyunk a területen, nem kell egymásra várni. A lakatosoknak, a hegesztőknek éjjel kellemetlenebb. A villogó fények sokkal zavaróbbak. A világítás ma már nagyon jó, de az árnyékhatásokat egészen nem lehet kiszűrni. — Balesetek? — Hogy lekopogjam, nálunk nem emelkedtek. Fegyelmezett, összeszokott bri-. gádok vannak a 22-esnél. — Mennyi idő kellene egy új művezetőnek a betanuláshoz? — Minimum fél év. Sokszor, ha mondanak egy területszámot, nekem is gondolkodni kell, mi is az. Előfordul, hogy titokban megnézem a rajzot — hunyorít egyet, ez eddig titok volt. Korosztályom az első szocialista város építését csak a történelemből ismeri, vagy az idősebbek elbeszéléseiből Nekünk a hősiesség — melyet Dunaújvárossal kapcsolatban emlegetnek — kicsit idegen. Talán itt, Pakson kezdem érezni ennek a szónak az értelmét. Erről Körmöczi Józsefnek hasonló véleménye van: „Nincs itt idő fellengzősködésre. Nem szoktunk ezzel foglalkozni. A szívünk mélyén azért ott van a '•büszkeség; részese vagyok.” Az asszonynak néha fel kell ébreszteni. Izzad, forgolódik, utasítást ad álmában. „Itthon vagy!" Egyszer csak lesz pihenő is: ha előbb nem, 1980 végén, a párhuzamos kapcsolás után. HAZAFI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly Szőlőmunkák A szőlőkben — munka- igényes kultúra lévén — a tenyészidőszakban mindig akad tennivaló. így van ez a Dunaföldvári Termelőszövetkezetek Kertészeti Közös Vállalata szőlészetében is. A százhetvenöt hektáros ültetvény sorai között szinte állandóan megy a permetező- gép, amíg az idény tart. Az asszonybrigád a szőlő zöldmunkáit végzi — a felesleges hajtásokat távolítják el, és a megmaradó vesszőket befűzik a kordon drótszálai közé. Az ültetvény zömében csemegeszőlő fajtákból áll, így Csabagyöngyéből, Szőlőskertek királynőjéből, Afuz Aliból. A terméskilátások biztatóak; a szőlőnek kedvezett az időjárás. Érdekes jelenség azonban, hogy ez csak !á nagyüzemi telepítésekre érvényes, ugyanis tavaly a szokásos hőösszegnél egyházi mad résszel kevesebb näfM fényt kapott a szőlő, így a kisüzemekben — ahol hagyományos fejművelés folyik — a rügyek nem tudtak kellőképpen differenciálódni, kevesebb termés ígérkezik, mint a kordonos művelésű táblákon. A kultúra jelenlegi állapota szerint úgy tervezik a közös vállalat szőlészetében, hogy egy hónap múlva megkezdik a korai Csabagyöngye szedését. Klopcsik Ferencné és Tregó Istvánná az olaszrizling hajtásválogatását végzi Fotó: Steiner Újfajta Honfoglalás Falvak, unokák, üdülök A kérdéskört, amely némelyek előtt már korábban sem volt ismeretlen, néhány éve a baranyai Gyűrűfű sorsa drámai erővel véste az ország köztudatába. Persze, nem volt teljesen indokolatlan a vita, hogy valójában okunk van-e bánkódni, ha mostoha vidékek ap- rófalvai elsorvadnak. Hiszen ezekben nehéz, sivár volt az élet, mert a termőföld gyönge, a közlekedés rossz — ami a turistának, az alkalmi látogatónak szép, idilli, csalogató, nem rabság, nyomorúság-e az az őshonosnak? Igen ám, csakhogy közben elvileg szintén elsorva- dónak, elsorvasztandónak ítélt falvak arculata sajátos kettősséget kezdett mutatni. Én elsősorban Zemplénben figyeltem föl erre. Mások máshol észlelték: az az élénk építkezés-szépítkezés, amely túlnyomóan a nem a legszebb és legcélszerűbb, sátortetős házakkal és gangos-rangos kerítésekkel ugyan, de átformálja falvaink százait szerte az országban, ott is folyik, ahol különben a lakosság létszáma csökken. Olyan falvacskákban, amelyekben a fiatalok közül kevés marad meg, az a kevés viszont építkezik, és az idősek is még nekilátnak, alapoktól újjáépítik házukat. Néhol az egyik telken ros- kad össze a lakatlan, ajtóablaktalan épület, a másikon épül az új; az egyik belső utca már szinte nép- telen, a másik kint, a falu szélén pár éve született és egyre gyarapszik... Ugyanekkor figyeltünk föl mindjobban arra is, hogy a Balaton és a Dunakanyar, meg a nagyvárosokhoz közeli, legszebb üdülőterületek már-már tűrhetetlenül túlzsúfolódnak, a hétvégi tel- kek-házak zónája nem terül szét eléggé. Olykor a túlzsúfoltaktól tíz-húsz kilométernyire, hasonlóan kedvező környezetben, kihasználatlan területek sorvadoznak, föltámadásra, újjászületésre várnak. Igaz, a Balaton-felvidéket már fölfedezték, ugyancsak betelepül üdülőkkel a Börzsöny néhány, a Dunára nyíló völgye, hegyoldala, s a zsámbéki medence, vagy a Pilis—Gerecse határvidék nemrég még a főváros tő- szomszédságában is ismeretlenül megbúvó faluja köszönthette — ha ugyan örült nekik — első nyaralótelepeseit, stb., és a Cserhátban Hollókő, vagy a Vértesben Vérteskozma, távolabb pedig Velem vagy az Őrség egyik-másik kis települése kiemelkedő példájává lett annak, amit a csúnya szakzsargon úgy nevez, hogy „falvak üdülési célú hasznosítása”. Mindez azonban még korántsem vált olyan mértékűvé, amit lehetőségeink és szükségleteink egyaránt diktálnának. Furcsa ellentmondások mutatkoznak itt. Felépíti az apa a házat, amely talán nagyobb, mint amennyit ma az építési szabályzat megenged — és gyermeke inkább albérletben szorong. Nem holmi nagyvárosimádattal teszi ezt — bárha sok a szubjektív tényező is elhatározása mögött —, sok a városi életről táplált illúzió. Elhatározását alapjában a gazdasági-társadalmi helyzet szabja meg: a túlzottan központosított iparosodás és a városi lét, életforma magasabb presztízse. Ám objektív és szubjektív indítékok ide, vagy oda —, ha netán meghalnak az „ősök” odahaza és a családi otthon idegen kézre jut, az unoka majdnem biztos, hogy számon kéri majd. Ahol pedig nem építkeznek, hanem kiköltözvén, hagyták összeomolni a régi házat, ott azért tesz szemrehányást, hogy nem lehetett volna megmenteni ? A ma mind ritkább, mind becsesebb népi használati tárgyakkal is lezajlott ugyanez: akik még használták a sulykolót, a rokkát, a szenesvasalót, a mázas köcsögöt, a hutaüveg kancsót, poharat, utóbb hasznát már nem vehetvén, értéktelenként dobták el vagy tették — szerencsére — a padlás- zúgba. Most kincsként keresik. A falvakkal, az épületekkel, a telkekkel még furcsább ez, hiszen nemzeti vagyon vész el velük, ha parlaggá-rommá züllenek — holott egy-két nemzedék múlva, vagy kedvezőbb esetben már ma is új módozatú használatuk, már nem a munka, hanem a pihenés helyeként becsüket akár meg is sokszorozhatja. És ez korántsem csak a hegyvidéki aprófalvakra korlátozódik. Nagyon sok szőlővidéki présház, alföldi tanya hasonló újjászületése képzelhető el, volna hasznos. Főként ott, ahol nem boldogul a nagyüzem, s kis parcelláikat — meredek szőlőt, homokföldön tanyát — odahagyják a régi gazdák. Már nemcsak elszánt remeték, különc művészek, világtól megcsömörlött, bús értelmiségiek kis szektája az, amely nem ragaszkodik a felkapott üdülőhelyekhez, sőt ezektől menekül, s valahol egy hegy- vagy dombvidéki „prérin”, a sivó homokot éppen csak megkötő nyárfák, akácok alatt magához idomít egy-egy régi portát. Terjed — és főként terjedne ez az újmódú honfoglalás. Mi szól ellene? Néhol a józan közérdek. Igen, lehetnek helyek, ahol a nagymértékű termőtalajon gazdaságos táblák egybeszántá- sát gátolják a régi tanyák, s ha ezekből elmegy, akinek a földművelés, állattal bajlódás megélhetése, élethivatása volt, akkor a nagyobb közösség érdeke azt kívánja, hogy drótkötéllel rántsák össze, simítóval terítsék szét a vályogfalakat, s a példabeszédbeli só helyett műtrágyával vessék be helyüket. Máshol előfordulhat, hogy néhány, évente pár hétre leköltöző üdülő kedvéért nem lehet fenntartani a közszolgáltatások minimumát sem; lehetnek tehát hegyvidéki szórványok, pici falvak, amelyek valóban életképtelenek. Uj rendelkezéseink azonban nemcsak e helyeken szegülnek túl mereven szembe, hogy a víkend-forrada- lomnak ezek a vadnak korántsem mindig minősíthető hajtásai egészségesen burjá- nozhassanak. Aki még nemrég vett tanyát, lelke rajta. Most csak az 'vehet, aki nem hétvégekre veszi, hanem „.öröklakásul”. Ez túl szigorú szabály. Meg kellene nézni azt is, hol az a tanya. S a terület egyébként, ha gondozására nem akad puszta hobbiból vállalkozó, hasznosítható lesz-e bármire — vagy benövi a tarack? Ott pedig, ami nem kijelölt üdülőövezet, nem vehet házat az magának, akinek máshol lakóingatlana van. Akkor sem, ha a megvásárolni kívánt ház előbb ugyan lakásul szolgált, ám utóbb lakó, gondozó, hasznosító híján összeomlik. Nem lehet az üdülőövezet fogalmát kiterjeszteni? Akkor azon az alapon lehetne fölmentést adni a különben jogos ingatlanszerzési korlátozások alól, hogy ahol nincsen helyi vevő házra-lakásra, ott az legyen üdülővé átminősíthető. Vercors, a híres, magyar származású francia író az év jelentős részében egy malomban él, amely az illegalitásban, az ellenállás idején rejtekhelye volt. Képzelhető, hogy ez nincsen túl forgalmas helyen. Ám az ő esete csak ennyiben különleges: sajátos emlék is fűzi ahhoz a falusi épülethez, melyet azután modern élete számára átalakított. Különben számos országban ezer és tízezer hasonló, falusi nyaraló keletkezett ott, ahonnan a paraszt lakosság elvándorolt. S világszerte természetes visszahatás a városok mértéktelen elburjánzására a visszaáramlás a tágasabb, zöldebb, levegő- sebb, falusi környezetbe; ha olyan a közlekedés és a távolság, akkor állandó lakhelyet, másként hétvégi, s va- kációs tanyát teremtve ott. Ám ha a régi vidéket ott is, ahol alkalmas ilyen megújulásra — bár ma nem nyújt kellő megélhetést és kényelmet —, hanyatlani hagyjuk és gátoljuk spontán korszerűsödését, akkor holnap drágábban kell majd megfizetnünk azt, ami ma még kellő gonddal olcsón -átmenthető. Átmeneti idő a mostani: ami ma nem kell, holnap még majd kellene... Épületfalakat omlani, ros- kadni tetőket, kutakat betömni, termő gyümölcsfák gyökerét szakítani lehet szükségszerű, sőt, üdvös emitt, de bűn amott. Unokáink is látni fogják — mondjuk —, hol büszkép, hol bizony szorongva, aggódva! — arról, amit most építünk. Unokáink látni fogják-e legszebb kis falvaink némelyikét? Éppen őmiattuk költözünk ki belőlük? Nem biztos, hogy e döntésünkkel utóbb egyet fognak érteni. LÁZÁR ISTVÁN
