Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
io Képújság 1979. július 29. Nomád napló C$Oöm SÁNDOR Igaza van Keresztúri Dezsőnek, amikor Arany esszéjéről így vall: „Hogyan írhatnék élő könyvet Aranyról, ha nem itatnám meg felidézett árnyát a magam vérével?” Ez az egyetlen mondat a műfaj lényegét (objektivitás és költői személyesség teljes összefonódottságát) felvillantva jellemezhetné Csoóri Sándor erkölcsi igényességét, kíméletlen őszinteségvágyát is. A Nomád napló egységét ugyanis az egyenes derék „esztétikája” biztosítja, s azok a majdnem — „Toldi Miklósi” — pillanatok (a nehéz kő elhajítása), amelyek mindig újabb, s újabb serkentői az elemzés elvégzésére, a dolgok ismételt körüljárására. A kötet döntő része korábban már könyv, alakban megjelent (Faltól falig; Költő és majompofa; Utazás félálomban), mégis most együtt olvasva bennünk is újjárendeződnek a korábban épp csak szellemi pórusainkra rakódott gondolatok. Az eddigi Csoóri-életmű háttérfényében döbbenünk rá: nem is áthidalhatatlan a távolság a „népdalok rozmaringja” és a modern költészet között, a repülőgépről belátható tenger és a zámolyi szőlőhegyet — (s még mi mindent!) magába igéző: „diólevél” között. A friss olvasói, lelkesedést érezve legszívesebben idézetet idézetre halmoznék, de kiragadott gondolatokkal természetesen csak hamisítanék. Pedig hitem szerint ide másolnám az ablakba kirakott Famadár történetét, „akiért” kívül egy élő rigó tüzesedik át, vagy az Apám puskája címűt, melyben a fegyver- tulajdonos, „sosem ölt”, de őt többszörösen megsemmisítette az „eredendő” embertelenség; de a békákról tárgyaló kerekasztal-beszélgetés sziporkázó iróniáját se hagyhatnám ki. S hol maradna akkor az Utazás félálomban nagyon is éber számtalantiszta gondolata. Az első cikluscím — A tisztánlátás vágya — az egész könyvre érvényes. A tisztánlátás életelve irányítja Csoóri tollát akkor is, mikor a nép- költészet mélyrétegeit kutatja (a Szántottam gyöpöt című tanulmányában) vagy mikor népballadáink korszerűségét, időszerűségét igazolja. Ezt írja a tanulmány elején: „A Kőműves Kelemenek és Kelemennék, kilépve minden időkből, előttem ölelik át egymást, hogy a következő pillanatban szétszakadjanak, s elinduljanak végzetük felé” — s csak az alapos elemzés után mondja ki, mi izgatta mindenekelőtt a „történelmi és irodalomtörténeti árnyalás helyett: — „...mi a titka, hogy Ady, József Attila, Radnóti, Szabó Lőrinc, s néhány kortárs költőnk nagy hatású műve mellett ma is eleven erővel hatnak ránk népballadáink. Csoóri magával hív, követel az olvasótól (mert nemcsak olvasni hívja!) az egybe- gyűjtött prózai írások nem a „kihívás”, hanem a cselekvés dokumentumai: Németh László siratása éppúgy, mint a Születésnapi följegyzések, s az ÉS-nek adott interjú, a „közép-európaiság”, s a „teljes magyarság kérdései” vagy jelenkori irodalmi-művészeti, társadalmi gondjaink sem kevésbé! A Nomád napló írója önmagával szembesítette mindazt, amit a világ dolgaiból magára utalva megérthet, egyénien „új emberi értékek cölöpjeire” építkezve. DEVECSERI ZOLTÁN Vaszilij Suksin: Két levél Otven évvel ezelőtt született Vaszilij Suksin, a szovjet próza új hullámának egyik legtehetségesebb és legsokoldalúbb tagja. Regények, elbeszélések mellett filmeket alkotott, forgatókönyiró, színész és rendező. Nagy sikerrel játszották nálunk műveit. Közülük a Vörös kányafa c. filmjét. Műveiben a mai szovjet élet, a szibériai világ, a maga valóságában tárul fel. Legendás alakjáról — sajnos — csak múlt időben beszélhetünk: ötvenedik születésnapját nem érte meg. Szülőfalujával álmodott a férfi... A folyóparton ment. Ott, ahoi öblöt vet a part. Nagy-nagy nyugalom áradt el. Sehol egy lélek. A parttal párhuzamosan, kissé odébb a falu, de az is mintha kihalt volna. „Hát ez meg hogy lehet — lepődött meg a férfi —, sehol senki?” Követ dobott a vízbe. De ez még csak nem is csobbant. Még egyet, egy nagyot dobott utána. Ez is hang nélkül süllyedt el. A férfit rettegés fogta el. „Valami történt” — gondolta. És felriadt. És ezután már nem is tudott elaludni. A falujára gondolt... Szürke faházak, a poros utca, csalán a kerítés tövében, a gerendafalaknál kapirgáló tyúkok, nyeklett szénaszárítók... A falun túl, ameddig a szem ellát, a sztyeppe. Nyugat felé az alkony fénye izzik az égen. Meg még az apró kis tavacskák; esténként sima a színük, mint a higany és tükröződve bennük izzik az alkony fénye. De jó is ott ülni a partjukon és gondolkozni.. A csenddel valami aggódó, gyengéd érzés lopja be magát az ember leikébe. Szomorkás, de ugyanakkor mintha egy hang susogna a füledben: Maradj, maradj még, barátom. Messze ménes nyargal az éjszakai legeltetésre: porfelhőt vernek fel a lovak, amely megül a levegőben. És megint elárad a csend. Micsoda csönd tud itt lenni, a Földön. Kihunynak az alkony fényei. Mintha egyes-egyedül lennél a Földön. Nem vagy magányos, nem ijeszt az egyedüllét... de azért valami csak összeszorítja a szíved. A férfi megpróbált elaludni, de nem tudott. Óvatosan, nehogy felkeltse a feleségét, felkelt, belebújt a pizsamájába, átment a szomszéd szobába, felkapcsolta a villanyt, és odaült az asztalhoz. — A fene egye meg — suttogta maga elé. — Hogy mi ez?... Talán öregszem? Mintha búcsúzkodnék. Rettenetesen szomorú volt, szinte kicsordultak a köny- nyei, úgy sajnálkozott. Mint- , ha mi sem változott volna azóta, hogy ott ült a tenyérnyi tavacskák partján. „Barátocskám, Ivan Szem- jonovics! — írta. — Üdvözöllek! Irhatnékom támadt neked. A. falunkról álmodtam és elfogott a keserűség. Itt ücsörgők az éjszaka kellős közepén és írok, mint Balzac. Eszembe jutott, ahogy elvégeztük az egyetemet. Emlékszel? Diplomaosztás után hazamentünk. Utoljára otthon, mielőtt munkába állnánk. Kiöltöztünk, mint- mint a fene tudja ki. Rajtam a külföldi fehér ing volt, te meg matróztrikót kerítettél valahonnét. A két jampec, ahogy ott megy az utcán. Aratási időben. Arra szekere- zett Minyka Dokucsaev, megálltunk, köszöntünk egymásnak. Olyan maszatos volt, hogy csak a szeme fehérje látszott ki; az aratógép láncát vitte szögecseltetni a kovácshoz. Rágyújtottunk. Nem volt miről beszélnünk. Valami idegenség ereszkedett közénk. Ott feszengtünk egy ideig, aztán ő ment a dolgára, mi meg elindultunk a határba, hogy elbúcsúzzunk azoktól a helyektől, ahol szénát gereblyéztünk, boglyát raktunk, őriztük a teheneket, boronáltunk. Még most is röstellem magam, ha eszembe jut Minyka. Hogy mire öltöztünk úgy ki? Az embereknek a körmére ég a dolog, mi meg mint a szaros- pista... De akkor — ez az, így kell ezt! Hisz búcsúztunk, vagy mi! Nálam egy üveg fehér bor, nálad egy üveg aszú. Ugyanabból a pohárból ittunk. A mezsgyénél ültünk le, ott ittunk a nyírfák alatt. Aztán gyerünk hetvenkedni, hogy hű de belevaló fiúk vagyunk. Elvégeztük az egyetemet. Valami hülye verset szavaltam, te meg kézen álltái. Aztán a mellemet döngettem és ordítoztam: — Gondold csak meg, ki volt, mi volt az apád, meg az enyim is! Mi meg mérnökök vagyunk. Még ittunk. És megint hetvenkedtünk. De mennyire, Istenem! Dagasztotta a mellünket, hogy mi szereztünk elsőként diplomát a faluból. Még táncoltunk is, meg énekeltünk. A rozs meg ott állt lábon az orrunk előtt. Az üres üveget is beledobtam és emlékszem, még arra is gondoltam, hogy csillog majd a tarlón, ha erre jön az aratógép, és valaki, talán éppen Minyka, majd ezt mondja: — Itt ivott valaki. Aztán aludtunk. Már esteledett, amikor felébredtünk. A külföldi ingem gombócba volt gyűrődve. Fájt a fejem és röstelltem magam. Hát üvöltöttünk egy sort, ösz- szehordtunk hetet-havat. Nem néztél a szemembe, de nekem sem akaródzott a tiédbe nézni. Nagyon jó) emlékszem az egészre...” — Kolja! — No. — Mi van veled? — Semmi... Aludj! — Azt hittem elmentél valahová. — Aludj csak! „...Felébredt a feleségem. Jóltáplált, kövér — uram bo- csá — bűzlik, mint egy drogéria. Hát így állunk, Ványa. Valahogy olyan szomorú vagyok mostanában. Talán nem is volt akkor minek örülnünk? És azóta is elmúlt már... hányat is írunk most? Tizennyolc év. Észre sem vettem. Évről évre hízom. Az asszonyra teszek megjegyzést, közben, se keresztbe, se hosz- szába, nem férek be az ajtón. Hisz tudod: üdülők, szanatóriumok. Arra még nem volt idő, hogy az életnek örüljek. Nőnek a gyerekek, de nem sok örömöm . telik bennük. Nagyon okosak, állandóan csak kritizálnak. De azt hi-' szem, mi jobbak voltunk. Lehet, hogy ez már az öregedéstől van? Hát te, hogy vagy? Néha igazán írhatnál. Amíg nem jön az infarktus. Egyszer összejöhetnénk. Beszélgetnénk, hogy mi volt régen. Hisz lenne miről. Különben meg csak a munka, meg a munka. Egész életünkben még csak körül sem tudtunk nézni. írj, szakíts rá időt! Valahogy úgy elárvultam: ki értsen meg, ha -te nem. Azt hiszem, neked sem fenékig tejfel. No, főmérnök úr, a kacskaringós istennyilába, hát hogy is tovább? Hisz értesz. A mulatozás, duhajkodás úgy hiányzik, mint púp a hátamra. És aztán mi lesz? Hát ezt jelenti, hogy kitörtünk? E-eh! Felmelegszik a lelkem, ha csak eszembe jut, hogyan sütöttünk krumplit az éjjeli munkán. Vissza kellene oda menni, a sztyeppre, tüzet rakni hallgatni a meséket a boszorkányokról, Ványa, Ványa... Hát mi ez? Vagy" ez a dolgok rendje? Lehet, hogy kezdek csendes őrült:lenni? Veled szokott i°v lenni? De igazat mondj! Különben: hová mész nyáron? Gagrát már látni sem bírom. De próbálj akár csak mukkanni is, hogy haza akarsz menni, a faludba. Hu-hu. A hisztérikája. De most az egyszer fellázadok, lesz, ami lesz. Hazamegyek. Elég volt. Te jössz? írj, és aztán nyomás! Menjenek Gagrába, mi meg megyünk haza. Különben nagyon megbánom. Nem lelkizésből — csak úgy, nagyon kívánom. Egyébként, nem olyan nagy szám, ahogy élek. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne, a munka is megy, és mégis: egyszer csak elkap valami, mint most is, aztán hagynék mindent a fenébe. írj, Ivan, Kérlek! Most új címem van; javulás a lakáskörülményekben. Hisz tudod: egyrő] csak kettőre kell jutni. írj! Nyikolaj.” Nyikolaj Ivanovics lekapcsolta a lámpát, levetette pizsamáját és kemencemeleg felesége mellé hengeredett. Még sokáig nem tudott elaludni. A következő napja hajszálra úgy kezdődött, mint a többi: tíz előtt öt perccel már bent volt a munkahelyén. Jól ápolt, friss volt, noha egy kicsit zúgott a feje; tegnap végül is altatót kellett bevennie. Szokás szerint mosolyogva, jobbra-balra kö- szöhgetve ment a folyosón.' Rámosolyogtak. Megállít valakit, kérdez tőle valamit, aztán őt állítják meg, tőle kérdeznek. Röviden, velősen válaszol. Becsülik a munkáját. A kedves kis titkárnő feláll, ahogy belép, rámosolyog. „De szép nő, a teremtésit! — villan át a fején ma is, mint minden reggel. — No, van valami? — Már telefonáltak... Telefonáltak, követeltek, kértek, kérleltek, óva intettek. Ug" lubickolt ebben, mint hal a vízben. Szinte forgatókönyv szerint váltották egymást az ingerületek. Például: „Hát idefigyeljen: én nem fogok magukkal rabló- pandúrt játszani. Ez az utolsó alkalom.” Vagy: „Édes öregem, én mit tehetek? Na, mit? Ha tőlem függene, akkor természetesen.” És: „Értem, hogyne érteném. Huszonnyolcadikára, hogy ne ígérgessek összevissza. Hm? Csak keményen, ahogy a főnök mondja. Nekifekszünk, minden rendben lesz.” Legjobban ezt szerette mondogatni: „Nahát, idefigyeljen! Nem a színjátszókörben vagyunk, az Otelló próbáján. Nekem aztán - esküdözhet, nem vagyok hívő. Ez annyit ér, mint halottnak a csók; nekem bi-zo-nyíték kell. Vége.” De ez sem volt a kedve ellenére: „Tessék? Hát igen. Mit lehet tenni? Én sem tudom. Ugyan, a jelentések. Roskadozik tőlük az asztalom. Golyóscsapágy helyett nem szerelhetem be őket. Próbálja meg, talán sikerül. Nem tudom. Ahogy akarja.” Nyikolaj Ivanovicsot magával ragadta a munkakedv. El is felejtkezett a levélről, pedig reggel magával hozta. De most nem ért rá vele foglalkozni. Tudósítók jöttek a területi újságtól. — Ugyan, ugyan elvtár- sak... Még nincs mivel dicsekednünk. Teljesítjük a tervet. Igen... Négy lépés előre, négy lépés vissza a süppedő szőnyegen, megáll a tudósítók előtt, előveszi mosolyát, amelyet oly gyakran hívott segítségül. A rosszakarói ezt mondták róla: mosolyogj és az Isten is megsegít! — A terv áz terv. Kicsit többre is futja az erőnkből. Nem árulok el titkot; megpróbálunk rádobni tíz-tizenöt százalékot. Egy kis vegyi beavatkozás: nem visszafogni, hanem gyorsítani igyekszünk a folyamatot. Hát így állunk. Elvégeztük a számításokat, az emberekben pezseg a munkakedv — egyszóval kezdődhet a tánc. Csináltak róla néhány felvételt az asztal mögött, kimentek az üzembe, ott is csináltak néhányat. Nyikolaj Ivanovics többet beszélt az emberekkel, mint az újságírókkal. Aztán végképp a főmérnöknek passzolta őket, és visszament az irodába. — Dmitrij Vasziljevics telefonált. Azt mondtam, hogy kint van az üzemben. , — Majd kapcsolja! Dmitrij Vasziljeviccsei könnyen ment a dolog. Ettől egészen felszabadult örömében. Az ügyfelek és hívások első hulláma levonult. — Verocska! — Igen, Nyikolaj Ivanovics?' — Nem vagyok itt, a műhelybe mentem. — Rendben. Nyikolaj Ivanovics elővette az éjszaka írott levelet, sokáig forgatta a kezében, gondolkozott. Végül visszatette a zsebébe. Egy másikat kezdett írni. „Iván Szemjonovics! Üdv, öregem! Eszembe jutottál, hát rászántam magam, hogy írjak. Hogy, s mint? Dolgozgatsz? Húzzuk-halasztjuk a levélírást. Nálam minden rendben. Hajtok... Hol én mosom meg a más fejét, hol az enyémet mossák... Hát így állnak a dolgok. Nem unatkozom. Nincs időm az orrom lógatni. Hová mentek a nyáron? írd meg, talán kooperálhatnánk. Mi lenne, ha hazamennénk a falunkba? Azasz- szonyok persze felllázadnak. Gyakran álmodom a faluról. Na, rendben, együtt megyünk valahová? Csak ne Gagrába, hogy a fene vinné, ahol van. Talán a Volgára? Oltsd be az asszonyt, én meg az enyémet; csábítsuk őket tábortűzzel, meg akármivel. Valamelyik part menti faluban kiveszünk egy házat... Hm? Rendben? Unatkozni nem fogunk, az biztos. Gondolkozz rajta! Nálunk minden nagyon katonás, a gyerekek nőnek. Egyébként: csak keményen, ahogy a főnökünk mondaná. Na, ne lógasd az orrod, föl a fejjel! Jobb, ha a gyárba küldöd a levelet. Ölel barátod: Nyikolaj” — Verocska! — Igen, Nyikolaj Ivanovics! — Megjöttem. — Rendben. És megint kezdődött: „Nem engedem!”, „Kérem, én csak helyeselni tudom!”, „Hát ezt még meg kell gondolni. Kapásból nem megy. Majd megbeszéljük.” ...Este, amikor a vacsorára várt, Nyikolaj Ivanovics még egyszer elolvasta mindkét levelet. Elolvasta őket, majd sokáig töprengett fölöttük. Végül az asztalra dobta őket és ezt mondta: — A fene tudja, hogy melyik?... — Mit mondasz? — kérdezte a felesége. — Semmi, csak úgy. Kész a vacsora? — Mindjárt. Tényleg semmi baj? — Semmi, semmi. Légy szíves az újságokat. Reich Károly rajza ZENTA1LÁSZLÓ: Hajnali portré Látod? A villamos épp belevájja aranyfonatát a hajnali munkásáradat ébredező menetébe. Vén, eleresztett sínpárok neszezései jelzik nap-nap után a remény lebegését, ráncokat érlel errefelé az üzemtornyok tetejét bevonó por, korcs kutya koslat az utcán, kergeti gyér ugatását. Mindez oly emberi, annyira tisztán reggeli látvány, hogy már rámnehezülne a szó, ha kimondva marad csak. Nézd, ott abban a sorban, elöl robog egy gyerekarcú vézna leányka, szemében esendő éjszaka rémlik, búzakalász haja úszik, csönd csücsöríti a száját — esti szerelmét, őz remegését hozta magával. Látod a dévajt! Most is a villamos őneki csönget, gyártelepektől elszabadulton visszafelé int. Illusztráció
