Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-29 / 176. szám

io Képújság 1979. július 29. Nomád napló C$Oöm SÁNDOR Igaza van Keresztúri De­zsőnek, amikor Arany esszé­jéről így vall: „Hogyan ír­hatnék élő könyvet Aranyról, ha nem itatnám meg felidé­zett árnyát a magam véré­vel?” Ez az egyetlen mon­dat a műfaj lényegét (objek­tivitás és költői személyes­ség teljes összefonódottságát) felvillantva jellemezhetné Csoóri Sándor erkölcsi igé­nyességét, kíméletlen őszinte­ségvágyát is. A Nomád napló egységét ugyanis az egyenes derék „esztétikája” biztosít­ja, s azok a majdnem — „Toldi Miklósi” — pillanatok (a nehéz kő elhajítása), ame­lyek mindig újabb, s újabb serkentői az elemzés elvégzé­sére, a dolgok ismételt körül­járására. A kötet döntő része koráb­ban már könyv, alakban meg­jelent (Faltól falig; Költő és majompofa; Utazás félálom­ban), mégis most együtt ol­vasva bennünk is újjárende­ződnek a korábban épp csak szellemi pórusainkra rakó­dott gondolatok. Az eddigi Csoóri-életmű háttérfényében döbbenünk rá: nem is áthi­dalhatatlan a távolság a „népdalok rozmaringja” és a modern költészet között, a repülőgépről belátható ten­ger és a zámolyi szőlőhegyet — (s még mi mindent!) ma­gába igéző: „diólevél” között. A friss olvasói, lelkesedést érezve legszívesebben idézetet idézetre halmoznék, de ki­ragadott gondolatokkal ter­mészetesen csak hamisítanék. Pedig hitem szerint ide má­solnám az ablakba kirakott Famadár történetét, „akiért” kívül egy élő rigó tüzesedik át, vagy az Apám puskája címűt, melyben a fegyver- tulajdonos, „sosem ölt”, de őt többszörösen megsemmisítet­te az „eredendő” emberte­lenség; de a békákról tár­gyaló kerekasztal-beszélgetés sziporkázó iróniáját se hagy­hatnám ki. S hol maradna akkor az Utazás félálomban nagyon is éber számtalan­tiszta gondolata. Az első cikluscím — A tisztánlátás vágya — az egész könyvre érvényes. A tisztán­látás életelve irányítja Csoóri tollát akkor is, mikor a nép- költészet mélyrétegeit kutat­ja (a Szántottam gyöpöt cí­mű tanulmányában) vagy mikor népballadáink korsze­rűségét, időszerűségét igazol­ja. Ezt írja a tanulmány ele­jén: „A Kőműves Kelemenek és Kelemennék, kilépve min­den időkből, előttem ölelik át egymást, hogy a következő pillanatban szétszakadjanak, s elinduljanak végzetük fe­lé” — s csak az alapos elem­zés után mondja ki, mi izgat­ta mindenekelőtt a „történel­mi és irodalomtörténeti árnyalás helyett: — „...mi a titka, hogy Ady, József Atti­la, Radnóti, Szabó Lőrinc, s néhány kortárs költőnk nagy hatású műve mellett ma is eleven erővel hatnak ránk népballadáink. Csoóri magával hív, köve­tel az olvasótól (mert nem­csak olvasni hívja!) az egybe- gyűjtött prózai írások nem a „kihívás”, hanem a cselekvés dokumentumai: Németh László siratása éppúgy, mint a Születésnapi följegyzések, s az ÉS-nek adott interjú, a „közép-európaiság”, s a „tel­jes magyarság kérdései” vagy jelenkori irodalmi-művészeti, társadalmi gondjaink sem ke­vésbé! A Nomád napló írója ön­magával szembesítette mind­azt, amit a világ dolgaiból magára utalva megérthet, egyénien „új emberi értékek cölöpjeire” építkezve. DEVECSERI ZOLTÁN Vaszilij Suksin: Két levél Otven évvel ezelőtt szüle­tett Vaszilij Suksin, a szovjet próza új hullámának egyik legtehetségesebb és legsok­oldalúbb tagja. Regények, elbeszélések mellett filmeket alkotott, forgatókönyiró, szí­nész és rendező. Nagy siker­rel játszották nálunk műveit. Közülük a Vörös kányafa c. filmjét. Műveiben a mai szov­jet élet, a szibériai világ, a maga valóságában tárul fel. Legendás alakjáról — sajnos — csak múlt időben beszél­hetünk: ötvenedik születés­napját nem érte meg. Szülőfalujával álmodott a férfi... A folyóparton ment. Ott, ahoi öblöt vet a part. Nagy-nagy nyugalom áradt el. Sehol egy lélek. A parttal párhuzamosan, kissé odébb a falu, de az is mintha kihalt volna. „Hát ez meg hogy le­het — lepődött meg a férfi —, sehol senki?” Követ do­bott a vízbe. De ez még csak nem is csobbant. Még egyet, egy nagyot dobott utána. Ez is hang nélkül süllyedt el. A férfit rettegés fogta el. „Va­lami történt” — gondolta. És felriadt. És ezután már nem is tudott elaludni. A falujá­ra gondolt... Szürke faházak, a poros utca, csalán a kerítés tövében, a gerendafalaknál kapirgáló tyúkok, nyeklett szénaszárítók... A falun túl, ameddig a szem ellát, a sztyeppe. Nyugat felé az al­kony fénye izzik az égen. Meg még az apró kis tavacs­kák; esténként sima a színük, mint a higany és tükröződve bennük izzik az alkony fénye. De jó is ott ülni a partjukon és gondolkozni.. A csenddel valami aggódó, gyengéd ér­zés lopja be magát az ember leikébe. Szomorkás, de ugyanakkor mintha egy hang susogna a füledben: Maradj, maradj még, barátom. Messze ménes nyargal az éjszakai legeltetésre: porfel­hőt vernek fel a lovak, amely megül a levegőben. És me­gint elárad a csend. Micsoda csönd tud itt lenni, a Földön. Kihunynak az alkony fé­nyei. Mintha egyes-egyedül lennél a Földön. Nem vagy magányos, nem ijeszt az egyedüllét... de azért valami csak összeszorítja a szíved. A férfi megpróbált el­aludni, de nem tudott. Óva­tosan, nehogy felkeltse a fe­leségét, felkelt, belebújt a pizsamájába, átment a szom­széd szobába, felkapcsolta a villanyt, és odaült az asztal­hoz. — A fene egye meg — sut­togta maga elé. — Hogy mi ez?... Talán öregszem? Mint­ha búcsúzkodnék. Rettenetesen szomorú volt, szinte kicsordultak a köny- nyei, úgy sajnálkozott. Mint- , ha mi sem változott volna azóta, hogy ott ült a tenyér­nyi tavacskák partján. „Barátocskám, Ivan Szem- jonovics! — írta. — Üdvözöl­lek! Irhatnékom támadt ne­ked. A. falunkról álmodtam és elfogott a keserűség. Itt ücsörgők az éjszaka kellős közepén és írok, mint Bal­zac. Eszembe jutott, ahogy elvégeztük az egyetemet. Em­lékszel? Diplomaosztás után hazamentünk. Utoljára ott­hon, mielőtt munkába áll­nánk. Kiöltöztünk, mint- mint a fene tudja ki. Rajtam a külföldi fehér ing volt, te meg matróztrikót kerítettél valahonnét. A két jampec, ahogy ott megy az utcán. Aratási időben. Arra szekere- zett Minyka Dokucsaev, meg­álltunk, köszöntünk egymás­nak. Olyan maszatos volt, hogy csak a szeme fehérje látszott ki; az aratógép lán­cát vitte szögecseltetni a ko­vácshoz. Rágyújtottunk. Nem volt miről beszélnünk. Vala­mi idegenség ereszkedett kö­zénk. Ott feszengtünk egy ideig, aztán ő ment a dolgá­ra, mi meg elindultunk a határba, hogy elbúcsúzzunk azoktól a helyektől, ahol szé­nát gereblyéztünk, boglyát raktunk, őriztük a teheneket, boronáltunk. Még most is röstellem magam, ha eszem­be jut Minyka. Hogy mire öltöztünk úgy ki? Az embe­reknek a körmére ég a do­log, mi meg mint a szaros- pista... De akkor — ez az, így kell ezt! Hisz búcsúztunk, vagy mi! Nálam egy üveg fehér bor, nálad egy üveg aszú. Ugyanabból a pohárból ittunk. A mezsgyénél ültünk le, ott ittunk a nyírfák alatt. Aztán gyerünk hetvenkedni, hogy hű de belevaló fiúk va­gyunk. Elvégeztük az egyete­met. Valami hülye verset szavaltam, te meg kézen áll­tái. Aztán a mellemet dön­gettem és ordítoztam: — Gon­dold csak meg, ki volt, mi volt az apád, meg az enyim is! Mi meg mérnökök va­gyunk. Még ittunk. És me­gint hetvenkedtünk. De mennyire, Istenem! Dagasz­totta a mellünket, hogy mi szereztünk elsőként diplo­mát a faluból. Még táncol­tunk is, meg énekeltünk. A rozs meg ott állt lábon az orrunk előtt. Az üres üveget is beledobtam és emlékszem, még arra is gondoltam, hogy csillog majd a tarlón, ha er­re jön az aratógép, és valaki, talán éppen Minyka, majd ezt mondja: — Itt ivott va­laki. Aztán aludtunk. Már esteledett, amikor felébred­tünk. A külföldi ingem gom­bócba volt gyűrődve. Fájt a fejem és röstelltem magam. Hát üvöltöttünk egy sort, ösz- szehordtunk hetet-havat. Nem néztél a szemembe, de nekem sem akaródzott a tiédbe néz­ni. Nagyon jó) emlékszem az egészre...” — Kolja! — No. — Mi van veled? — Semmi... Aludj! — Azt hittem elmentél va­lahová. — Aludj csak! „...Felébredt a feleségem. Jóltáplált, kövér — uram bo- csá — bűzlik, mint egy dro­géria. Hát így állunk, Ványa. Valahogy olyan szomorú va­gyok mostanában. Talán nem is volt akkor minek örül­nünk? És azóta is elmúlt már... hányat is írunk most? Tizennyolc év. Észre sem vettem. Évről évre hízom. Az asszonyra teszek megjegyzést, közben, se keresztbe, se hosz- szába, nem férek be az ajtón. Hisz tudod: üdülők, szanató­riumok. Arra még nem volt idő, hogy az életnek örüljek. Nőnek a gyerekek, de nem sok örömöm . telik bennük. Nagyon okosak, állandóan csak kritizálnak. De azt hi-' szem, mi jobbak voltunk. Le­het, hogy ez már az öregedés­től van? Hát te, hogy vagy? Néha igazán írhatnál. Amíg nem jön az infarktus. Egy­szer összejöhetnénk. Beszél­getnénk, hogy mi volt régen. Hisz lenne miről. Különben meg csak a munka, meg a munka. Egész életünkben még csak körül sem tudtunk nézni. írj, szakíts rá időt! Va­lahogy úgy elárvultam: ki értsen meg, ha -te nem. Azt hiszem, neked sem fenékig tejfel. No, főmérnök úr, a kacskaringós istennyilába, hát hogy is tovább? Hisz ér­tesz. A mulatozás, duhajko­dás úgy hiányzik, mint púp a hátamra. És aztán mi lesz? Hát ezt jelenti, hogy kitör­tünk? E-eh! Felmelegszik a lelkem, ha csak eszembe jut, hogyan sütöttünk krumplit az éjjeli munkán. Vissza kel­lene oda menni, a sztyeppre, tüzet rakni hallgatni a me­séket a boszorkányokról, Vá­nya, Ványa... Hát mi ez? Vagy" ez a dolgok rendje? Le­het, hogy kezdek csendes őrült:lenni? Veled szokott i°v lenni? De igazat mondj! Kü­lönben: hová mész nyáron? Gagrát már látni sem bírom. De próbálj akár csak muk­kanni is, hogy haza akarsz menni, a faludba. Hu-hu. A hisztérikája. De most az egy­szer fellázadok, lesz, ami lesz. Hazamegyek. Elég volt. Te jössz? írj, és aztán nyomás! Menjenek Gagrába, mi meg megyünk haza. Különben na­gyon megbánom. Nem lelki­zésből — csak úgy, nagyon kívánom. Egyébként, nem olyan nagy szám, ahogy élek. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne, a munka is megy, és mégis: egyszer csak elkap valami, mint most is, aztán hagynék mindent a fe­nébe. írj, Ivan, Kérlek! Most új címem van; javulás a la­káskörülményekben. Hisz tu­dod: egyrő] csak kettőre kell jutni. írj! Nyikolaj.” Nyikolaj Ivanovics lekap­csolta a lámpát, levetette pi­zsamáját és kemencemeleg felesége mellé hengeredett. Még sokáig nem tudott el­aludni. A következő napja hajszál­ra úgy kezdődött, mint a többi: tíz előtt öt perccel már bent volt a munka­helyén. Jól ápolt, friss volt, noha egy kicsit zúgott a feje; tegnap végül is altatót kel­lett bevennie. Szokás szerint mosolyogva, jobbra-balra kö- szöhgetve ment a folyosón.' Rámosolyogtak. Megállít va­lakit, kérdez tőle valamit, az­tán őt állítják meg, tőle kér­deznek. Röviden, velősen vá­laszol. Becsülik a munkáját. A kedves kis titkárnő feláll, ahogy belép, rámosolyog. „De szép nő, a teremtésit! — villan át a fején ma is, mint minden reggel. — No, van valami? — Már telefonáltak... Telefonáltak, követeltek, kértek, kérleltek, óva intet­tek. Ug" lubickolt ebben, mint hal a vízben. Szinte for­gatókönyv szerint váltották egymást az ingerületek. Pél­dául: „Hát idefigyeljen: én nem fogok magukkal rabló- pandúrt játszani. Ez az utol­só alkalom.” Vagy: „Édes öregem, én mit tehetek? Na, mit? Ha tőlem függene, ak­kor természetesen.” És: „Ér­tem, hogyne érteném. Hu­szonnyolcadikára, hogy ne ígérgessek összevissza. Hm? Csak keményen, ahogy a fő­nök mondja. Nekifekszünk, minden rendben lesz.” Leg­jobban ezt szerette mondo­gatni: „Nahát, idefigyeljen! Nem a színjátszókörben va­gyunk, az Otelló próbáján. Nekem aztán - esküdözhet, nem vagyok hívő. Ez annyit ér, mint halottnak a csók; nekem bi-zo-nyíték kell. Vé­ge.” De ez sem volt a kedve ellenére: „Tessék? Hát igen. Mit lehet tenni? Én sem tu­dom. Ugyan, a jelentések. Roskadozik tőlük az aszta­lom. Golyóscsapágy helyett nem szerelhetem be őket. Próbálja meg, talán sikerül. Nem tudom. Ahogy akarja.” Nyikolaj Ivanovicsot ma­gával ragadta a munkakedv. El is felejtkezett a levélről, pedig reggel magával hozta. De most nem ért rá vele fog­lalkozni. Tudósítók jöttek a területi újságtól. — Ugyan, ugyan elvtár- sak... Még nincs mivel dicse­kednünk. Teljesítjük a tervet. Igen... Négy lépés előre, négy lépés vissza a süppedő sző­nyegen, megáll a tudósítók előtt, előveszi mosolyát, ame­lyet oly gyakran hívott se­gítségül. A rosszakarói ezt mondták róla: mosolyogj és az Isten is megsegít! — A terv áz terv. Kicsit többre is futja az erőnkből. Nem áru­lok el titkot; megpróbálunk rádobni tíz-tizenöt százalé­kot. Egy kis vegyi beavatko­zás: nem visszafogni, hanem gyorsítani igyekszünk a fo­lyamatot. Hát így állunk. El­végeztük a számításokat, az emberekben pezseg a munka­kedv — egyszóval kezdődhet a tánc. Csináltak róla néhány fel­vételt az asztal mögött, ki­mentek az üzembe, ott is csináltak néhányat. Nyikolaj Ivanovics többet beszélt az emberekkel, mint az újság­írókkal. Aztán végképp a főmérnöknek passzolta őket, és visszament az irodába. — Dmitrij Vasziljevics te­lefonált. Azt mondtam, hogy kint van az üzemben. , — Majd kapcsolja! Dmitrij Vasziljeviccsei könnyen ment a dolog. Ettől egészen felszabadult örömé­ben. Az ügyfelek és hívások el­ső hulláma levonult. — Verocska! — Igen, Nyikolaj Ivano­vics?' — Nem vagyok itt, a mű­helybe mentem. — Rendben. Nyikolaj Ivanovics elővette az éjszaka írott levelet, so­káig forgatta a kezében, gon­dolkozott. Végül visszatette a zsebébe. Egy másikat kezdett írni. „Iván Szemjonovics! Üdv, öregem! Eszembe jutottál, hát rászántam magam, hogy írjak. Hogy, s mint? Dolgoz­gatsz? Húzzuk-halasztjuk a levélírást. Nálam minden rendben. Hajtok... Hol én mo­som meg a más fejét, hol az enyémet mossák... Hát így állnak a dolgok. Nem unat­kozom. Nincs időm az orrom lógatni. Hová mentek a nyá­ron? írd meg, talán kooperál­hatnánk. Mi lenne, ha haza­mennénk a falunkba? Azasz- szonyok persze felllázadnak. Gyakran álmodom a faluról. Na, rendben, együtt megyünk valahová? Csak ne Gagrába, hogy a fene vinné, ahol van. Talán a Volgára? Oltsd be az asszonyt, én meg az enyé­met; csábítsuk őket tábor­tűzzel, meg akármivel. Vala­melyik part menti faluban kiveszünk egy házat... Hm? Rendben? Unatkozni nem fo­gunk, az biztos. Gondolkozz rajta! Nálunk minden na­gyon katonás, a gyerekek nő­nek. Egyébként: csak kemé­nyen, ahogy a főnökünk mon­daná. Na, ne lógasd az orrod, föl a fejjel! Jobb, ha a gyárba küldöd a levelet. Ölel barátod: Nyikolaj” — Verocska! — Igen, Nyikolaj Ivano­vics! — Megjöttem. — Rendben. És megint kezdődött: „Nem engedem!”, „Kérem, én csak helyeselni tudom!”, „Hát ezt még meg kell gondolni. Ka­pásból nem megy. Majd meg­beszéljük.” ...Este, amikor a vacsorára várt, Nyikolaj Ivanovics még egyszer elolvasta mindkét le­velet. Elolvasta őket, majd sokáig töprengett fölöttük. Végül az asztalra dobta őket és ezt mondta: — A fene tudja, hogy me­lyik?... — Mit mondasz? — kér­dezte a felesége. — Semmi, csak úgy. Kész a vacsora? — Mindjárt. Tényleg sem­mi baj? — Semmi, semmi. Légy szí­ves az újságokat. Reich Károly rajza ZENTA1LÁSZLÓ: Hajnali portré Látod? A villamos épp belevájja aranyfonatát a hajnali munkásáradat ébredező menetébe. Vén, eleresztett sínpárok neszezései jelzik nap-nap után a remény lebegését, ráncokat érlel errefelé az üzemtornyok tetejét bevonó por, korcs kutya koslat az utcán, kergeti gyér ugatását. Mindez oly emberi, annyira tisztán reggeli látvány, hogy már rámnehezülne a szó, ha kimondva marad csak. Nézd, ott abban a sorban, elöl robog egy gyerekarcú vézna leányka, szemében esendő éjszaka rémlik, búzakalász haja úszik, csönd csücsöríti a száját — esti szerelmét, őz remegését hozta magával. Látod a dévajt! Most is a villamos őneki csönget, gyártelepektől elszabadulton visszafelé int. Illusztráció

Next

/
Thumbnails
Contents