Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
1979. július 29. Képújság 3 Dombóvár, csavargyár w Útkeresés a kapacitás kihasználására Nagyon nagy hiba lenne, ha a fenti címből bárki is elmarasztalást érezne ki, hisz épp az ellenkezőjéről van szó. Iszonyatos mennyiségű emberi munka elismeréséről. Van az ország gazdasági életének egy olyan területe — méghozzá hatalmas terület! — ahol az üzemgazdasági számítások ritkák, senki nem mérlegeli a ráfordítást. Főleg akkor nem, ha a saját munkaerejének ráfordítására kell gondolnia. A háztáji és kisegítő gazdaságokról van szó, melyekről már ezer és egyszer elmondottuk, hogy termelésük, produktumuk az ország élete szempontjából létfontosságú. Most nem ilyen összefüggésekről lesz szó, hanem egészen másfélékről. — Nézze! — mondta egy idős gazdaember egyszer a volt dombóvári járás egyik községében — ha valaki nekem negyven évvel ezelőtt azt mondja, hogy egy holdon, meg valamelyes ház körüli kertben is érdemes gazdálkodni, akkor én az illetőt bolondnak nézem! Nekem tizenhat holdam volt és egyáltalán nem tartoztam a leggazdagabb emberek közé a faluban. Később kiderült, hogy a háztájiból évente két hízott bikát, tucatnyi sertést, már nem tudom hány liter tejet, rengeteg tojást, baromfit küld piacra, tehát közfogyasztásra. Arról viszont már nem beszélt, hogy a háztáji termelést mennyivel (abrakkal, részes műveléssel) segíti a közös. Ugyanígy nem ejtettünk szót arról, hogy naponta hány óra a munkaideje. Meg se ’ kérdeztem, mert beszélgető partnerem ahhoz a korosztályhoz tartozott, melynek tagjai nem készítenek munkaerőmérleget, miyel egész egyszerűen életformájuk a munka. Nem tudnak tétlenül ülni. Ehhez nyomban hozzátehetjük, hogy ' nem tudnak üdülni sem, ami természetesen, nem jó dolog, de most ne minősítsünk, hanem fogadjuk el, mint puszta tényt. Egy fiatalasszony a városban bem túlságosan jól sikerült érettségi után elhelyezkedett egy nem túlságosan jól fizetett adminisztrátori állásban. Otthon a szarvas- marhát, disznót hizlaló család boldog volt és viszonylag hamar elfeledte, hogy erre az adminisztrátori állásra két hatalmas apai pofon után került sor. A fiatalasszony ugvanis ipari szakmát akart tanulni és ilyen kézzel fogható módon kellett megértetni vele, hogy: — Nem azért taníttattunk, édes lányom, hogy olajos göncökben járjál! Voltak további érvek is. Egy mai áron körülbelül félmillió forintos öröklakás, a bele való bútor, a gépjármű- vezetői tanfolyam díja és egy ^ elegáns, hófehér Dacia. Az ezek megszerzéséhez szükséges összeg bizony vályú melletti, nagyon kemény munka árán gyűlt össze. Több helyen tettünk kísérletet, helyi szakemberek bevonásával arra, hogy legalább nagy vonalakban megállapítsuk, mi áramlik ilyen csatornákon át a városba szakadt hozzátartozók támogatására. Az egyetlen pillanatig se lehet vitás, hogy a lehető legerkölcsösebb dologról van szó. Végtére is munkában megöregedett szülők, nagyszülők igyekeznek tenni azért, hogy ivadékaik élete különb legyen, mint amilyen az övék volt. Ez minden normális szülő életcéljai közé kell, hogy tartozzon. Azon viszont már érdemes elgondolkodni, hogy 1. ez a folyamat meddig tarthat, 2. nem jár-e akarva-akaratlan olyan eredménnyel is hogy sokan — a gyengébb lelkek — munka nélkül megteremtett magasabb életszínvonalhoz szoknak és ezt majd akkor is igénylik, amikor nem lesz, aki biztosítja. A második kérdésben benne van az elsőre adott válasz is. Előbb-utóbb a természet rendje szerint sírba száll egy olyan nemzedék, melynél a munka nem az élet szebbé tételének eszköze volt, hanem maga az élet célja, öncélnak is mondhatjuk. Az természetesen rendjén van, hogy ilyen fokú ön- uzsorázásra a sokat emlegetett „mai fiatalok” nem lesznek kaphatók. Ne is legyenek. Az okosabb és mégis termelékeny életformára szerencsére már van példa, sőt egyre több. Sióagárdon Varga Lászlónál jártunk, a termelőszövetkezet energetikusánál. Uj, szép családi háza szemben áll a húgáéval, mindkét család Szekszárdot hagyta ott azért, hogy falun élhessen. Nem mondja ki, de a látottak után természetes, hogy azért is, mert jobban akartak élni. — Nincs az a pénz, amiért visszamennék egy panelházba — vélekedik. Kis kertjében fóliasátor, szépen metszett őszibarackfák, az udvar végében pedig a saját tervei szerint épült, önetetővel felszerelt disznóól. — Tavaly hány jószágot küldött piacra? — Negyvenötöt! A termelőszövetkezetben végzett munkája fontos. Felesége Szekszárdon tanárnő. Sióagárdról a bejárás nem jelent különösebb gondot. — Naponta hány óráját rabolja el ez a valóban üzemszerű háztáji? — Másfelet! így tagadhatatlanul érdemes. Egyébként éppen Sióagárd volt az a hely, ahol Miklós Gyula háztáji agronómus segítségével pontos adatokat szerezhettünk a háztáji és kisegítő gazdaságok áruforgalmáról. Az árbevétel 1976- ban 6 millió 643 ezer forint volt. Egy évvel később 9 millió 134 ezer. Tavaly egész pontosan 12 millió 639 ezer 305 forint. A háztáji tejtermelés emelkedése (sajnos) elhanyagolható. A leadott hízó marhák száma is alig gyarapodott. Piacra került viszont 2567 hízó, amit egymás mellé állítva elképzelni már fantázia dolga. Persze mindezzel még igen távol Vagyunk attól, hogy egész Sióagárd produktumait összegezzük. Egy-egy piacnapon csak az autóbuszra felkapaszkodó, átalvetők, kosarak alatt görnyedező asz- szonyok tömegét kell szemrevételezni ahhoz, hogy legalább halvány képet kapjunk a vályú menti jövedelemnek nemcsak a nagyságáról, hanem a mögötte rejlő munka nagyságáról is. Korábban már szó esett a háztájinak nyújtott közösségi segítségről is. Nem lenne teljes a kép, ha Miklós Gyula előbbi adatait ilyenekkel nem egészítenénk ki. Csak néhány részlet: tavaly 5866 mázsa szemes termény és szalma, 566 mázsa tápkoncentrátum, 65 ezer forint értékű zöldségpalánta, 212 ezer forint ára fuvar és 200 ezer forint mezőgazdasági hitel. * Sokat beszélünk a kocogómozgalomról. Szekszárdon a KISZ városi bizottsága indította el és azóta is tart, a körülményekhez képest elfogadható szervezéssel és alkalomszerűen: — miként a mozgalmak hazánkban sajnos sokszor. Hasznát senki nem vitatja és nem is akarja vitatni. De annak az egészség- ügyi hasznát sem, hogy szám- lálhatatlan ipari munkás, irodai dolgozó, orvos, tv-rendező, nem tudom, de cseppet sincs kizárva, hogy miniszter- helyettes, vagy még magasabb beosztású hazánkfia ki- sebb-nagyobb kertekben palántái, fóliákkal bajlódik, netán tyúkot nevel. A sor tetszés szerint folytatható. Úgy lenne jó, ha a vályú menti jövedelem öncélja — az önmagáért való munka — változna, de a lehető legtöbbeknek jelentene gyümölcsöző kikapcsolódást. ORDAS IVÁN Fotó: Komáromi Zoltán Általános gyakorlat, hogy egy új termelőkapacitást létrehozó beruházásnál az érdekeltek fontosnak tartják a határidőre történő befejezést. üzembe helyezést, mert a gyár termékeire a népgazdaságnak szüksége van. A késés lavinaszerűen hat, mivel a termék felhasználói számítanak az ellátás javulására. Ilyen várakozás előzte meg a Csavaripari Vállalat dombóvári üzemtelepítését is. Köztudott, hogy a csavarellátás körül évek (évtizedek?) óta nincs rend. Ezért lehetett elvárni, hogy a dombóvári gyár létrehozásával megoldódnak a gondok, hiszen ez a gyár facsavarok és szegecsek előállítására, az e termékekből jelentkező belföldi igények kielégítésére épült. A gyár 1975. végére elkészült, üzembe helyezték. Jóval előtte megkezdődött a személyi feltételek biztosítása, toborozták a szakember- gárdát, tanfolyamokon képezték ki a munkásokat. Megindult a termelés a gyárban. Nem voltak könnyűek az első hónapok, a gyári kollektíva „összerázódása”. Dombóváron kívül huszonöt környékbeli településről járnak be a munkások — közülük sokan a háztartásból kerültek a gépek mellé és nehezen szokták meg az üzemi rendet, fegyelmet. A párt- szervezet és a többi társadalmi szervezetek sók segítséget adtak a gyár vezetésének a dolgozók nevelésében. Ám alig telt el több mint egy esztendő, új problémával kellett szembenézni a gyáriaknak és a város vezetőinek. Kiderült, hogy a gyár kapacitását nem lehet kihasználni, és e helyzet áthidalására 1977. második félévétől megkezdték a raktárra termelést. Termelni, megrendelés nélkül, meglehetősen kockázatos, tartósan berendezkedni erre pedig egyáltalán nem kívánatos. Egy évig termelt raktárra a dombóvári gyár — pontosabban: termelésének mintegy felét nem fedezte megrendelés. Miben látják a kiutat, erről kért tájékoztatást a gyár, a vállalat vezetőitől a városi párt-végrehajtóbizottság. Kiderült, hogy a csavarellátás helyzete rendkívül ösz- szetett, bonyolult. A gyártott és forgalomba hozott facsavarok zömét a bútoripar használja fel. Ám a csavar még egy százalékát sem teszi ki az anyagköltségnek, így hiánya akadályozza ' a termelést, de ha több évre valót készletez a felhasználó, nem inog meg pénzügyi helyzete. Csak ezzel magyarázható, hogy a vállalati piackutatás — a felhasználóktól összegyűjtött igények alapján — évi 1—1,2 milliárdos ■ szükséglettel számolt, a dombóvári gyár kapacitását évi 750 millióra tervezték, ma azonban már, a több éves adatok alapján világos, hogy a belföldi igény hagyományos facsavarokból, nem haladja meg a félmilliórd darabot. Ez már eleve lehetetlenné teszi, hogy az eredetileg tervezett háromműszakos termelést bevezessék. A feszültséget kiváltotta az is, hogy a vállalat (amely egyben termelőeszköz-kereskedelmi vállalat is) évről évre nagy mennyiségű facsavart importált. 1977-ben például háromnegyed annyit, mint amennyit a dombóvári gyár összesen termelt. A csavarhiány miatt — (amely nem globálisan, hanem csak egyes mérettartományokban jelentkezett) — más csatornákon ‘keresztül is, mint például a kishatárforgalom, volt behozatal. Nehéz helyzetbe került a dombóvári gyár és a vállalat. Abból a meggondolásból, hogy fenntartsa a gyártókapacitást, ne kelljen embereket elbocsátani és a termelés mérsékelt visszafogása alkalmat adjon a szakma alapos elsajátítására, elhatározta a hakt árra termelést. Ugyanakkor tettek egyéb intézkedéseket is a nehézségek áthidalására. Radikálisan csökkentették 1978-ban a facsavar-importot, ez továbbra is oly mértékű marad, amit a választék teljessége indokol. Alkalmazkodva az igényekhez, elfogadnak kisebb — 30—40 ezer darabos — megrendeléseket is. Eleget tesznek a nem hagyományos csavarok iránti igényeknek. Mindez gyakoribb gép- átállítást, nagyobb szakértelmet igényel, erre felkészítették és felkészítik a dolgozókat. Felkeresték, vagy meghívták a felhasználókat és közösen megállapodtak új csavarfajták gyártásának fejlesztéséről. A bútoriparban is váltakozik, fejlődik, a technológia. ez eddig Dombóvárott nem gyártott csavarfajtákat (például tövig menetes csavarokat) igényel. A kereskedelem részére 1978-ban megkezdték a tasakos kiszerelést. Készülnek a hőkezelt, önmetsző lemezcsavarok gyártására. Exportpiacokat kutattak fel. tavaly már 160 millió facsavart exportáltak. Megkezdték a gyártmánystruktúra átalakítását. új gyártmánycsaládok letelepítését Dombóvárra. 1'977-ben és 1978-ban nagy készlet halmozódott fel, ennek felszámolása folyamatban van és a tervek szerint 1980-ban befejeződik, helyreáll az egyensúly. A párt-végrehajtóbizottság úgy foglalt állást, hogy a jövőben — pusztán azért, hogy fennmaradjon a kapacitás — nem indokolható nagy arányú készletre termelés. Az egy- esztendős ilyen megoldás — ami tavaly lezárult — csak akkor fogadható el. ha a megőrzött kapacitást perspektivikusan hatékony termelésre, a népgazdaság által igényelt termékek gazdaságos előállítására lehet felhasználni. A Dombóvárott létrehozott facsavargyártó kapacitás — remélhetőleg csak egyelőre — nemcsak túlméretezett, hanem rugalmatlan is. Igények jelentkeznek új termékekre, a választék bővítésére, ezekhez azonban új gépeket kell beszerezni, vagy a központból áttelepíteni. A vállalat központjában most foglalkoznak a hatodik ötéves terv fejlesztési koncepciójának kialakításával, itt már megfelelő helyet kap a dombóvári gyár profilrugalmasságának kialakítása is. J. J. Csőcsere, hálózatbővítés Nagymányokon a régi vízvezetékcsövek elavultak, gyakoriak voltak a csőtörések. Most kicserélik a rossz vezetékeket, egyben mintegy 500 méter hosszúsággal bővítik is a hálózatot. A munkát a víz- és csatornamű vállalat dolgozói végzik. ez— Az energetikus háztáji gazdaságában Vályú menti jövedelem
