Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-22 / 170. szám
1979. július 22. A földvári molnárok Malomba menni gye-ekko- romban még esemény volt, nagy készülődéssel és izgalommal járt. Meg kellett rakni a lovas kocsit zsákokkal, elhajtani, aztán türelmesen várakozni, fél napig is, mire bejutottunk a búzánkkal, hogy lemérjék és lisztet adjanak helyette. Manapság nincsenek lovak a malom környékén. Beszalad az udvarba egy-egy teherautó, leönti a rakományát és siet a kombájnszérü- höz, a tsz-raktárhoz, hogv újra teleengedjék tisztított búzával. A malmok udvarán hatalmas silókban, tartályokban összegyűlik néhány hét alatt csaknem az egész évi őrölni- való. Ha nagyon jó a termés, akkor szükségtárolás is van, rendszerint a termelő gazdaságoknál, amíg arra a gabonára is rákerül a sor, hogy a malom hengereinek adják át. Híres malom a dunaföld- vári. Boltban nem találkozunk a lisztjével, a sütőipar használja fel az összesét. Harminc százalék jut a paksi járásnak, hetven Budapestnek. Miszlai János üzemvezető azt mondja, nem volt semmiféle reklamáció hosszú évek óta, ez önmagában is dicséret. Az iroda falán látható huszonöt oklevél, a háromszoros kiváló üzemi kitüntetés mind róluk beszél. A tröszt vezérigazgatója betér időnként ebbe a kis mellékutcába, elidőz az öreg malom csöppet sem fényes irodájában, szívesen beszélget munkáról, családról. A vezér- igazgató is szereti a duna- földvári malmot, mert itt mindig jó liszt kerül a zsákokba. Nem varázslat persze, hanem okos, szakszerű és figyelmes munka eredménye. A beérkező búzák minősége különböző. Vannak kiválók, jók és kevésbé jók. összekeverik őket, megfelelő arányban és így az egész mennyiség jó. Egységesen kifogástalan minőségű lisztet tudnak adni egész évben, öt esztendő óta. Az üzemvezető mindig a kollektíváról beszél. — A kollektíva rájött, hogyan lehet legjobb lisztet készíteni, megvalósítani az állandóságot. Eszerint dolgozunk. Egyszer kell jói csinálni és utána csak ahhoz igazodni. Kitűnő kollektíva van nálunk. Mindkét brigád, tehát a malomban dolgozó és a raktáros-szárító brigád is több éve aranykoszorús. A legtöbben kiváló dolgozók. Az átlagéletkor több mint negyvenöt év, de vannak fiataljaink is. Három műszakban, éjjelnappal őrölnek. Minden műszakhoz három molnár és három segédmunkás tartozik. Szerencsém volt, éppen váltásidőben jártam a malomban és sikerült találkoznom a legfiatalabb meg a legöregebb molnárral: Varga István 23 éves, Hock Antal 69. A fiatalember dunakömlő- di, onnan jár dolgozni. Tulajdonképpen véletlen, hogy molnár lett. Két egészen más jellegű szakmát nézett ki magának, nem sikerült bejutni az iskolába egyiken sem. A Gabonaforgalmi Vállalatnál viszont megtudták, kik maradtak tanulási lehetőség nélkül, fölkeresték őket és akiket lehetett, beiskoláztak. Varga Istvánnal együtt öten tanultak akkor Tolna megyéből a székesfehérvári szakmunkásképzőben, molnárszakmát. Két évig a nagydorogi keverőüzemben dolgozott a paksi molnárlegény, és három éve van a földvári malomban. Ez tetszik neki. Tehát valóban molnár. Hock Antal kilenc év óta nyugdíjas lehetne, de a tétlenséget nem tudná elviselni. Többet dolgozik, mint egy átlag molnár. Az üzemvezető így mondja: ezerkezű ember. Nincs olyan munka a malomban, amit ő el ne végezne, szakértelemmel. Márpedig sokféle szakma fogásai kellenek ahhoz, hogy a javításokat, karbantartó munkákat ők maguk megtegyék. Erre rá is kényszeríti őket a szükség. Antal bácsi egy kicsit asztalos, szíjgyártó, ács, lakatos, bádogos. A hatalmas és igen drága hajtószíjak elkészítése, összevarrása például kimondottan rafinált dolog. Az öreg molnár, aki apja mellett kezdett tanulni 1927- ben, Dráva menti vízimalomban, Zalántán, tavaly lett kiváló dolgozó, itt, ahol 10 éve áll helyt minden poszton. A beosztása egyébként „kop- tatós”, de gyakran helyettesít másokat, ha szabadság vagy egyéb ok miatt csorba a létszám. A munkakedve és az ereje, úgy látszik, elnyűhe- tetlen. Beszélgetésünk nem volt hosszadglmas, mert sietett a munkába, másrészt pedig nagyon kevés szóval sokat tud mondani. Egész életében tanult. A mesterség alapjait még olyan malomban sajátította el, ahol a kövek között egyből szétzúzódott a búzaszem és újra meg újra föl kellett önteni a gabonát, hogy a kívánatos finomságra őröljék, s még szét is tudják választani a jobb részeket a kevésbé értékestől. A vízimalom lassan őrölt. A korszerű hengermalomban óriási a tempó — Dunaföldváron naponta 600 mázsát őrölnek meg — és mégis tudnak vigyázni arra, hogy finoman történjék a búzaszemek szétbontása, folyamatosan és ugyanígy az osztályozás, szitálás. Agyonveretni nem szabad a gabonát, így mondja az öreg molnár és az üzemvezetővel közösen elmagyarázzák, mit is jelent ez. Először csak meg kell pattintani a szemeket, majd egyre jobban ösz- szenyomódó hengerek között futtatni, előcsalogatni az értékes anyagot. Az a jó, ha a korpa valóban csak korpa, tehát héj, semmi más. Szabányminták vannak, tehát előírásnak megfelelő liszteket kell készíteniük. Miszlai János kérésére megcsinálta két fiatal molnár az összehasonlítást és mutatták nekem. A vizes lisztet szépen rákenik egy kis lemezre, mintha nyers tészta lenne. Egy sávon a szabványból és tökéletesen mellédolgozva a saját lisztjükből valót. A színeket keli nézni. Halvány eltérés volt látható, a saját készítésű liszt fehérebb. Amikor ezt észrevettem, jólesően elmosolyodott a két molnár. Búcsúzás után, a lépcsőkön lefelé kapaszkodva magyarázta az üzemvezető: az, hoPv kicsit széthúzódott a szájuk, mindent kifejez. Az örömöt. Az ilyen molnár lélekkel dolgozik. Szóval jobb a lisztünk az előírásosnál. Miszlai János üzemvezető és Pfeifer József művezető irányítja a munkákat, ilyenkor nyolc óránál rendszerint hosszabb szolgálatban. A malom az életük. Az üzemvezetőnek az ötödik őse is molnár volt. Nem az apjától tanult, mert ő nem tudott volna elég szigorú lenni hozzá: megkérte egy malmos barátját, tanítsa a gyereket. Miszlai János így emlékezik: — A somogynagybajomi mester belémnevelte a munkaszeretetei is, meg a becsületet is, így mondanám. Voltam malomvezető Pápán és Dunaújvárosban, s már 16 éve vezetem a földvárit. Ötvenöt éves. Édesapja is él, 86 éves. Dombóváron lakik. Az igazi molnár, úgy -látszik, tele van életerővel. Délelőtt a tsz-konyhán __________________________________________________KÉPÚJSÁG 7 H a nem volt más, hát egy kis lisztből, zsírból, krumpliból, babból, kukoricakásából, olykor-olykor egy sánta tvúk- ból, de az asszonyok mindig előteremtették a meleg ételt. Még a legínségesebb időkben is úgy gazdálkodtak, hogy a mezőn dolgozó férfiember a legjobb falatokat kapja; mert hisz aki kora reggeltől késő estig izzad a napon, a munkát csak erős koszton bírja. Délben kosarakkal útra kelő, nagyobbacska gyerekeket mostanában nemigen látni. Dologidőben, ha mást nem, hát tarisznyát kapnak a kint dolgozók. Lassan-lassan erre sem lesz szükség. A mező- gazdasági üzemek gondoskodnak a dolgozók ellátásáról. például, ahogy azt Tevelen, a Kossuth Tsz-ben teszik. Üzemi konyha tavaly április óta van a szövetkezetben. Üzemi konyha? Nevezzük inkább teveli konyhának, ahol a dolgozók ízlése szerint főznek. Itt nem számítják az ételek kalóriaértékét, a dolgozók elégedettek a konyhával, maradékot nemigen hagynak, a kalóriát a hasukon mérik. A tiszta kis konyhában Forrai Márton főszakács irányításával négyen főzik az ebédet. Nyáron 200—230-an, télen 100-an, 120-an esznek itt. S nemcsak az étkezdében vagy a műhely ebédlőjében, hanem kinn a határban is. Reggelente a brigádvezető bejelenti, hogy hol, melyik táblán hányán dolgoznak, délben a furgon kiviszi a duplafalú kannákba mert ebédet, a dolgozók az árokszélre, vagy az erdőbe telepszenek, s az otthonról hozott kis lábosba kapják az ételt. Ennél az étkezésnél egyedül a kanál meg a kis lábos a hazai. Ha valaki pontosan akarja tudni, hogy aznap, hol hányán dolgoznak, nemcsak a szakembereknél érdeklődhet, megmondhatja ezt a konyhavezető is. Szerdán, július 11-én például 194 adag ételt készítettek, ebből 63-at vittek a gépműhelybe, 16-ot a szőlőbe, 8-at Papsarokba, Kútágasra kettőt, Bonyhád- varasd Mocsarasba négyet, Temetődre 11-et, s aki egyedül volt aznap a „Götz mögött”, az is főtt ételt kapott. Lám, nemcsak a munkahelyek, hanem a dűlőnevek is szépen kiolvashatók a konyha nyilvántartásából. A tsz-tagok gyerekei, azok, akik nem napközisek, s akinek az édesanyja a háztáji tennivalók miatt nem ér rá főzni, itt esznek. Ide járnak azok a nyugdíjasok is, akik még dolgoznak. Az ízletes ebédekhez a zöldségféléket a ZÖLDÉRT túrajárata hordja, a húst — ha kell— Szek- szárdon veszik meg. Húsféléért nem mindig kell utazgatni, hisz a konyhára kerül az állattenyésztés technikai selejtje: törött lábú szarvas- marhák, sertések. Idén 32 sertést vágtak le a szövetkezetben, s készítettek belőlük ennivalót a konyhán. Ha nincs éppen villany, akkor is készül ebéd, mégpedig a tábori konyhában. Csütörtökön tejfölös zöldbableves házi csipetkével és savanyú vetrece — azaz ma- lactokány — volt az ebéd. A tsz-konyha mindennapi kosztosai a sült tésztát, a pörköltet és a rántott húst szeretik a legjobban. Az ebédért tíz forintot fizetnek, amihez a szövetkezet 6,50-et térít — a szociális-kulturális alapból. A főszakács a levest „méricskéli”, a szakácsnők a púpos kanál tésztát, a főkönyvelő meg a számokat sorolja. Én azokra az asz- szonyokra gondolok, akik valamikor nem is olyan régen minden délelőtt a forró sparhelt mellett álltak. Főzték a kiadós, a laktató ételt, — majdhogynem a semmiből. S vajon mi jut az eszébe a csajkáról egy mezőgazdasági szövetkezetben dolgozó fiatalembernek? Megkérdeztem. Korom fekete hathengeres luxusautó. (dvm) Színházterem az ifjúsági házban Pakson, a volt Béke szálló felújítása, illetve a nagy munkát követő hiánypótlás közvetlenül a befejezéshez közeledik. Mint már korábban is tudattuk, ifjúsági ház lesz az emeleti rész és vendéglátó hely a földszint. Az épület új neve: Béke ifjúsági ház. Klubszobák és egyéb, kisebb helyiségek mellett színházterem is van az emeleten, tehát a fiatalok szórakozásához, művelődéséhez gazdag lehetőség kínálkozik. Amikor ott jártunk, már csak a terem burkolásának utolsó műveleteit kellett elvégezni. A Paksi Körzeti Építőipari Szövetkezet asztalosai dolgoztak, bársonyhatású textilanyaggal vonták be a terem falát. A 17 millió forintra tervezett felújítás 14 millióba került, tehát nagy megtakarítást ért el a fővállalkozó TOTÉV és a paksi költségvetési üzem. A munkából fele-fele arányban jutott mindegyik vállalat dolgozóinak. Szép az épület belseje, a kőművesek és az asztalosok kölcsönösen dicséretesen dolgoztak. Uj az összes ajtó és ablak, ezeket a TOTÉV műhelyében készítették. Becsomagolva a helyszínen áll az étterem, ételbár és eszpresszó berendezésének java, remélhetőleg hamarosan megtörténik a vendéglátó helyek kialakítása. Égetően nagy szükség van ezekre, különösen egy jó étteremre, Paks belvárosában. Fotó: Bakó Szabják az anyagot a színházterem falburkolásához Folyosórész, már pihenő szerszámokkal GEMENCI JÓZSEF Az ebédlő Szentes Ferencné és Csibi Mártonné dupla falú edénybe meri az ételt
