Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-15 / 164. szám

6 NÉPÚJSÁG 1979. július 15. — Handa néni, hajlan­dó egy beszélgetésre? — Attól függ, hogy miről?! — A házasságról. — Velem, a házasságról? Mit tudok én arról magának mondani? — Az majd kiderül. Csak tud valamit erről a kérdésről mondani agy gyémántdiplomás feleség. — Gyémántdiplomás? Ezt jól mondta. Gyémántdiplo­más mérnökről, orvosról már hallottam a rádióban, ol­vastam az újságban, de gyé­mántdiplomás feleségről még nem. — Én sem. De gondol­tam, aki hatvan évet eltöltött a párjával, az megérdemelné, hogy ne csak gyémántlako­dalma legyen, hanem gyémántdiplomát is kapjon. — Hát ebben van valami. Hatvan év, mégiscsak hat­van év. Sok mindenen ke­resztül megy hatvan év alatt az ember. — Kezdjük az elején. Hány éves volt, amikor férjhez ment? — Most nyolcvankettő va­gyok. 1919. június 21-én mentem férjhez. A Tanács- köztársaság idején esküdtünk Sárbogárdon. Huszonkét éves voltam. — És a férje? , — Ö huszonhat. Tizen­nyolcban jött a fogságból és akkor kezdett hozzánk jár­ni. — Ismerték egymást korábban is? — Hát persze, hogy ismer­tük. Még az iskolából. De azon túl is, hisz a férjem a sógorom testvére volt. Mi nyolcán voltunk testvérek. Korán kenyérkereset után kellett nézni. Én szakácsnő­nek mentem Pestre. Tizenhét éves koromtól, huszonkét éves koromig önálló szakács­nő voltam. Akkor hazajöt­tem és akkor kezdett hozzánk járni a férjem. — Udvarolni? — A fenét! Beszélgetni. — Nem is udvarolt? Nem mondott szépeket, hogy lehozná a csilla­gokat, meg ilyeneket...? — Nem mondott az semmi ilyent. Csak beszélgettünk. A szüleimmel is, meg vele is a falu dolgairól, az életről, a munkáról, meg mindenről. Aztán egyszercsak nyilatko­zott. Azt mondta: elvenne fe­leségül. — És maga mit vá­laszolt? — Azt mondám: jól van, de a szüleimnek is mondja meg ugyanezt, ö megmondta. A szüleim nem ellenkeztek. Az anyám ugyan mondta: „Te választottad, haza ne gyere panaszkodni.” — A számon van a kérdés: lett volna oka panaszkodni, de előbb mégicsak tisztázni kel­lene: szerelmes volt a leendő férjébe? — Nem mondhatnám, hogy olyan nagyon szerelmesek voltunk. Inkább tiszteltük, becsültük egymást. — Meddig jártak jegy­ben? — Körülbelül fél évig. Úgy emlékszem, hogy nem tovább. Lehet, hogy vala­mivel több volt. vagy keve­sebb. A lényeg, hogy nem sokáig. — Megesküdtek. Ho­gyan kezdték el az új életet? — Az anyáméknél kezdtük. A férjem vasutas volt.. — Állami ember. Jó parti. Vasutashoz még a középparaszt is szí­vesen hozzáadta a lá­nyát, mert nyugdíjas állás, jó fizetés, biztos kenyér. — Akkor nem volt jó a fizetés. Meg aztán az én apám is vasutas volt. Tehát egyenrangúak voltunk. De mint mondtam, a férjem a vasúttól rukkolt be, oda is ment vissza, pályamunkás­nak. A fizetés kevés volt, a pénz se ért sokat. Nyáron masinálni, csépelni járt, vál­laltunk kukoricát, malacot tartottunk. Négy évig éltünk az édesanyáméinál. Akkor Simontornyára helyezték a férjemet, örházba. — És mit vittek ma­gukkal? — Kaptunk egy szekrényt, az édesapám fúró-faragó em­ber volt, csinált két ágyat, egy asztalt, meg egy kasznit. Ez volt a bútorunk. Utána, később vettünk két új ágyat. — Most Pincehelyen élnek. — Igen. Simontornyáról kerültünk ide. Simontornyán voltunk négy évig. Utána itt kapott a férjem egy őrházat. Tizenhét évig éltünk ott. — Hogyan éltek? — Jobban, mint azelőtt, mert itt már volt jószág: te­hén, baromfi, disznó. Földet vettünk ki bérbe és termel­tünk ezt azt. A férjem negy­venötben 34 évi szolgálat után ment nyugdíjba. Akkor beköltöztünk Pincehelyre. — Nagyot ugrott az időben, Handa néni. Közben történt azért egy és más. Ha jól tu­dom: öt gyereket ho­zott a világra. — Jól tudja. Két fiút és három lányt. Sajnos, ma már csak a három lányom él. A két fiúnk meghalt.. — öt gyereket nem lehetett könnyű nevel­ni. Nem volt óvoda, bölcsőde... — Itt Pincehelyen volt óvoda. De mi nem járattuk őket, mert messze volt az őr­ház a községtől. Elég volt onnan bejárni iskolába is. Ha szép idő volt, akkor a gyerekek hazajöttek enni, ha nem, akkor vittek ma­gukkal. Télen a sínek mellett mentek... — Sok baj volt velük? * — Nem mondhatnám. Szó­fogadó, szorgalmas gyerekek voltak. Amikor már tudtak tnindenben segítettek: a ház körüli munkában, a mezei munkában, mindenben. — Ezt a házat, amiben most laknak, mikor vették? — Várjon csak. Negyven­ötben bejöttünk a faluba. Házbérben laktunk egy ide­ig. Ezt a házat, nem is ezt, hanem azt, ami ennek a helyén állt, 1956-ban vettük. Ötvennyolcban épült ez a ház, amiben most vagyunk. Akkorra lett annyi pénzünk, hogy a sajátunkban lakhat­tunk. Fokozatosan ment min­den. Az első két gyerek még bölcsőben volt. Kölcsön böl­csőben, mert akkor szívesen odaadták az emberek a böl­csőt kölcsön, ha nekik nem volt rá szükségük. A másik háromnak már volt gyerek­kocsija. — Hírből tudom, hogy a három lányuk férj­hez ment. Van hat unoka, hat déduno­ka. Azt elmond­ta, hogy maguk mit kaptak indulónak, de azt is szeretném tudni, hogy mit kaptak a lá­nyok? — Az első lányom korán, tizenkilenc éves korában ment férjhez. Ő új bútort kapott. A második lányom is. A harmadiknak pénzt ad­tunk. Ezt a bútort vették be­lőle, ami itt van most a mi szobánkban. Visszaörököltük tőle. Nekünk ez nagyon jó. Neki már nem tetszett. — Jó házasságban él­nek? Nem jöttek pa­naszkodni? — Nem. Mint ahogy én sem mentem soha. — Mehetett volna? — Hatvan év alatt? Hogyne mehettem volna. De mindig eszembe jutott, hogy mit mondott az édesanyám: Te választottad, haza negyé­re panaszkodni. Ha össze­koccant a tányér, hamar el­csendesült a hangja. Mindig mindent szépen elrendez­tünk. A türelem, az egymás iránti tisztelet, megbecsülés mindig mindennél erősebb volt. — Ugye, nem harag­szik meg, ha most olyant kérdezek, amit nem illik megkérdez­ni. De csak nem tu­dom megállni, hogy meg ne kérdezzem.. Maguk ugye abban az időben kerültek össze és élték le együtt éle­tük nagy részét, ami­kor még az a mondás járta: „A pénz olvas­va, az asszony verve jó . . .” — Ne is folytassa. Tudom, hogy mit akar kérdezni. Azt akarja kérdezni, hogy meg­vert-e az uram? Hát, ha er­re kíváncsi, megmondhatom: nem vert meg soha. Egy uj­jal sem nyúlt hozzám. De még meg sem sértett. Igaz, veszekedni, veszekedtünk, de én mindig tudtam, mikor kell abbahagyni a nyelve­lést. A férfiember mind egy­forma. Ma is olyan, mint régen. pedig ma már azt mondják, hogy egyenjogúság van. A férfiember mindig is azt képzelte és képzeli ma­gáról, hogy ő több. Egyszóval hogy ő férfi. — Hatvan évvel ezelőtt férjhez ment Handa Péterhez. Akkor tett esküjét nemrég meg­erősítették. Gondolom, a gyémántlakodalom alkalmával, miután el­mentek a gyerekek, az unokák, dédunokák, számba vette az elmúlt hatvan évet. Gondolt-e arra, ha most vissza lehetne pergetni az időt 1919-ig, ismét es­küdhetne. ismét Handa Pétert választaná? — Erre nem gondoltam. De most, hogy mondja elgondol­kodtat egy kicsit a kérdés. Ha úgy ismerném Handa Pé­tert, mint most, akkor... Tud­ja, hogy van ez. Amíg össze nem kerül az ember, addig mást mutat mindegyik. Csak a jó oldalát mutatja a férfi... — És a nő nem ... ' — Dehogynem. Az is. És aztán jönnek a hétköznapok, az évek és akkor ismerik meg egymást igazán. — De térjünk vissza az eredeti kérdéshez: ismét öt választaná? — Igen. Mert azért nem volt ez egy rossz házasság. Hatvan év, mégiscsak hatvan év. Soha nem gondoltuk vol­na, hogy ennyi ideig élünk majd együtt. — A hatvan év alatt sok minden történt. Mi volt életében a leg­szebb, mire emlékszik vissza a legszíveseb­ben? — A gyerekek. A gyere­keimben én megtaláltam min­dent. Én is nagyon szerettem őket, ők is nagyon szeretnek engem. Még a vejeim is sze­retnek. Az volt az én nagy boldogságom, ha felöltöztet­tem vasárnap, ünnepnap a gyerekeimet, elmentünk a templomba és ott látták az én nagy boldogságomat. — És mi volt olyan, amire nem szívesen emlékezik? — Az több volt. össze se tudnám talán számolni. De erre már nem is emlékszem olyan nagyon, mint arra, hogy milyen boldogságot je­lentettek nekem a gyereke­im.. — Ha most arra a kér­désre kellene válaszol­ni: jó volt-e a házas­ságuk, mit válaszolna? — Azt, hogy jó. Voltak ne­héz napjaink, de még gondo­latban sem jutottam el odá­ig, hogy válni kellene. Meg­voltunk, megvagyunk mi együtt jól. — És, ha most arra a kérdésre kérek vá­laszt: miben látja a jó házasság titkát, mi lenne a felelet? — Még az elején mond­tam, hogy nem voltunk mi nagyon szerelmesek egymás­ba. Nem nyaltuk, faltuk egy­mást, mint a mai fiatalok. Tiszteltük, becsültük egy­mást. Nemcsak akkor, ha­nem egész eddigi életünk­ben. Szerintem ez tartott ösz- sze bennünket: egymás tisz­telete, becsülése. A szerelem múló dolog. A hétköznapok kigyógyítják az embert a sze­relmi betegségből. A tiszte­let, megbecsülés érzése nem olyan múlékony. — Hogyan látja a mai házasságokat? Szere­lemre épülnek? — Arra. Ez biztos, hogy ar­ra. Az a baj, hogy csak ar­ra. Aztán elmúlik a szere­lem, szerelmesek lesznek egy másikba és kezdik elölről. Van, aki háromszor-négyszer is megpróbálja mással az életet. A mai fiatalok köny- nyen házasodnak és könnyen válnak. Nincs idejük arra, hogy alaposan megismerjék egymást, hogy kialakuljon bennük egymás tisztelete, megbecsülése. Lehet, hogy rosszul látom a dolgokat, le­het, hogy csak a mi házas­ságunkra érvényes az, amit mondtam, de én csak a ma­gam tapasztalatát tudom el­mondani. — Köszönöm, hogy el­mondta. SZALAI JÁNOS Múltunkból „A századik liter bor” A felszabadulást megelőző évtizedekben a „társadalmi bajokat” orvosolandó, jóté­konysági akciók sokaságát szervezték. Lényegük: a va­gyonosabbak adakozásából összegyűlt összeget meghatá­rozott célokra fordították. Volt akció a szegény gyerme­kek ruhával, cipővel való el­látásáért; szegény családok lisztellátásáért (hetenként 1 —2 kg lisztet jelentett né­hány családnak községenként a téli hónapokban), volt fér­fi és női alsóruhagyűjtési akció is (főleg az első világ­háború végén gyűjtöttek ru­haneműt). Nem vitatható ezeknek a jótékonysági ak­cióknak humánus jellege, de ezek csak cseppek voltak a tengernyi szükség idején. Ügyszólván semmit sem ol­dottak meg. Érdekes volt például a me­gye főispánjának, gróf Appo- nyi Rezsőnek 1918-ban kez­deményezett akciója. A címe is igazán figyelemfelkeltő: „A századik liter bor”. Nem, nem az alkoholizmus elleni küzdelmet hirdette meg, (ámbár akkor is társadalmi probléma volt), hanem a tbc leküzdését írta zászlajára. Mi az összefüggés a bor és a tbc elleni küzdelem között? Csu­pán annyi, hogy a főispán felkérte a megye földbirtoko­sait, a közigazgatási appará­tus tisztségviselőit, szőlőtu­lajdonosokat és másokat, akik vagyonnal rendelkeztek, hogy minden századik liter boruk árát fizessék be a fő­ispán által meghirdetett ak­ció megyei pénzügyi alapjá­ra. Az így befolyt összegből kívánta felépíttetni a főispán a tüdőszanatóriumot Szek- szárdon, illetve segélyt nyúj­tani a frontról visszatért, ott tbc-ben megbetegedett kato­náknak. A felhívásra szokatlanul sokan nyitották ki pénztár­cájukat. Rövid néhány hét alatt, szeptember elejéig már 35 223 korona gyűlt egybe. A gyűjtés végső eredményéről nincsenek adatok a Tolna megyei Levéltárban őrzött iratokban. De a fenti összeg­nek többszöröséről volt szó. Ezt bizonyítja többek között az, hogy 1918 októberében fi­zetett Strasszer Vilmos és Lajos 5000 koronát, a gyön- ki kocsmárosok 200 koronát. Páriban 1732, Gyánton 429, Hőgyészen 1664, Medinán 654 koronát gyűjtöttek. Október­ben fizetett a pécsi püspök is, aki levelet is írt a főis­pánnak. Idézzük: „Teljes mértékben méltá­nyolom azt a nemescélú és minden elismerésre méltó mozgalmat, melyet Méltósá­god a kormányzására bízott megye területén fenyegető tüdővész leküzdésére és egy Tolna vármegye területén fel­állítandó tüdőbeteg-szanató­rium létesítése céljából indí­tott. Ennek felkarolása céljából jelen soraimmal egyidejűleg — sokoldalú lekötöttségem dacára — 2000, írva Kettő­ezer koronát utalványozva, szívből kívánom, hogy Mél­tóságod lelkes fáradozását a legteljesebb siker koronázza. Fogadja Méltóságod kiváló tiszteletem őszinte nyilvání­tását. Pécs, 1918. október 21. Zichy Gyula pécsi püspök” Műsoros esteket is rendez­tek, amelyeknek bevételét ugyancsak befizették a tbc elleni küzdelem alapjára. A főispán az akciót össze kívánta kötni egészségügyi felvilágosítással is. Ezért fel­kérte báró Podmaniczky Ti­bort, az Országos Hadigondo­zó Hivatal osztályvezető fő­orvosát, jöjjön a megyébe 1918. október végén és egy körutazás keretében tartson előadásokat a tbc-ről és az ellene való védekezésről. A körutazás elmaradt, s a szanatórium sem épült fel. A „századik liter bor” akció nem hozta meg a kívánt eredményt. Az 1918 októberi katonai összeomlás és az azt követő forradalmak nem jó­tékonysági akciókkal akarták megoldani a társadalmi problémákat. Jellemző erre, hogy a Magyar Tanácsköz­társaság idején állami fel­adatnak tekintették a tüdő- szanatórium megépítését. Kajdacsot, Szedrest és Szek- szárdot vették számításba a leendő építkezésnél. A szem­lebizottságba a megyei ta­nács behívta dr. Tanárky Ár­pádot és Pubi Istvánt. Érde­mes idézni a meghívó szöve­gét is, amelyből kiderül, hogy a beteg gyermekekre gondolva, a tüdőszanatórium építését iskola létesítésével kívánták összekötni. „A törvényhatóság terüle­tén felállítandó tüdőbeteg­szanatórium és erdei iskola létesítése tárgyában megtar­tott értekezlet megbízásából felkérem elvtársat, hogy mint a szemlebizóttság tagja, a Kajdacsra folyó hó 14-én ki­szállásnál megjelenni szíves­kedjék. Indulás folyó hó 14- én (hétfőn) reggel 6 órakor vármegyeház VI. ügyosztály helyiségéből. Dick György osztályvezető”. A Magyar Tanácsköztársa­ságnak nem volt ideje a nagy terv megvalósítására. Csak később, a kórházi épít­kezéssel egyidejűleg került sor — ha nem is tüdőszana­tórium, de tüdőosztály meg­teremtésére. Nagy szükség volt rá, mert a tbc egykor népbetegség volt Magyaror­szágon, s évente tízezrek hal­tak meg ebben a betegség­ben. Vihar egy pohár vízben 1905-ben vereséget szenve­dett a Szabadelvű Párt, amely 1875-től volt uralmon. Ezt a vereséget Bécs nem volt hajlandó tudomásul venni, nem engedte a kor­mányhoz a győztes koalíciót. Emiatt a vármegyék ellenál­lást hirdettek meg a kor­mány ellen. Nem fogadták az általa kinevezett főispánokat, nem biztosítottak részükre lakást, volt ahol fizikailag is bántalmazták őket. Tolna megyében ilyen szélsőséges eset nem fordult elő. Az ide kinevezett főispán nem érke­zett meg, mielőtt elfoglalta volna állását, már vissza is adta megbízatását. A megye közgyűlése har­cias hangú határozatot ho­zott. Idézzük: „...a tárgyalás alatt álló le­irattal bemutatkozó kormány az országgyűlés többségének bizalmát nélkülözi, s ennek következtében helyén való megmaradása a parlametá- rizmus követelményével egyenesen ellenkezik; midőn a vármegye közönsége a le­iratot irattárba tétetni ren­deli, egyszersmind kimond­ja, hogy a kormány iránti bizalommal nem viseltetik, s a kormány leiratában kifeje­zésre juttatott várakozással szemben azon várakozásnak ad kifejezést, hogy az ország ügyeinek vezetését mihama­rább egy, országgyűlés törvé­nyes többségéből alakuló parlamentáris kormány fog­ja átvenni. ...sem az országgyűlés által meg nem szavazott adó tény­leges behajtására, sem a meg nem ajánlott újoncok tényle­ges kiállítására vonatkozólag netán kibocsátandó rendele­teket végrehajtani nem fog­ja. Végül kijelenti a Törvény- hatósági Bizottság, hogy min­den olyan kísérlet ellen, mely az ország törvényeinek mellőzésével akarna kor­mányozni, eleve is tiltako­zik... amennyiben a várme­gyéhez törvénybe ütköző ren­delet érkeznék... az ilyen ren­delet tárgyalása végett a törvényhatósági közgyűlést azonnal összehívja”. Vihar egy pohár vízben — ennyi volt az 1905. évi „nagy nemzeti ellenállás”. Tolna megyében még ez a „vihar” is csak csendes háborgás volt. K. BALOG JÁNOS rut fj v -1 1, j mm III jTJ^TO (Tü Hanti a Péterné „gyémántdiplomás" feleséggel

Next

/
Thumbnails
Contents