Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
1979. július 1. ^fepÜJSÄG 11 Magányos Decsi Ilona festménye OLÁH ZOLTÁN: Boldog lennék (ALIZNAK) Ha egyetlen szavamra, madár-sikolyomra fölöltözne előtted pirosba a hajnal, — boldog lennék. Ha kavicsok könnyei gyűjtenék a gyöngyöt szép tenger-fodros szoknyádra, — boldog lennék. Ha násznapi vendég lehetnék minden tavaszi szirmot ölelő álmodban, — boldog lennék. Ha reggelente táncod pára-takaróban röppenne el hozzám, — boldog lennék, boldog a legboldogabb. A befogadókért... I 1 ll11“1 111 mm .............ui i uu i ii. ■ i. »wr—«rn Tételénük fel, hogy valoki •— egy zseniális művész — egy lakatlan, vagyis pontosabban csak általa lakott szigeten megírja — mondjuk kétezer oldalon — a világ legjobb, vagy legalábbis feltételezetten legjobb regényét. Aztán, ilyen-olyan okoknál fogva — talán mert sértett az a művész, és nem akarja a világot megajándékozni, vagy talán csak egyszerűen fázik — elégeti az egészet. Régi példa, régi kérdés,: létrejott-e új művészi minőség? Nyilvánvalóan nem! Még akkor sem, ha a példa nem volna abszurd — mert az —, hiszen valaminek a minősége csak valamihez viszonyítva határozható meg. A művészi minőség pedig csak az emberiség által felhalmozott kulturális ismeretanyagot hordozó közegben — vagyis a társadalomban. Tehát még logikailag sem „remekmű” az elégetett, mert a műalkotás felfogója — szinte része — minősítője; a befogadó, jelen esetben az olvasó, nincs jelen. Ha nem olvasta senki az alkotón kívül, akkor például nincs minősítő sem, nincs, aki a mű értékét a maga viszonyító képességével meg tudná határozni. De ami a minősítésnél is fontosabb, ha nincs, aki a mű keltette érzés- és gondolatvilágot be tudja fogadni, akkor az a mű nem műalkotás. Mert a műnek az az értelme, hogy éljen az őt befogadókban. Ezért sajátos eszközeivel ábrázolja az embert és világát — persze, a legszélesebb és legsokoldalúbb értelemben — és ennek az ábrázolásnak segítségével megérteti és formálja azt. Minden művészi alkotás a maga eszközeivel teszi ezt. Nagyon egyszerűsítve, általában két jelentkezési formában. Van olyan, amely reve- lálóan felfedez valami újat (bármilyen kicsi is legyen ez az új), és hozzáteszi ezt a már eddig létrejött művészi információhalmazhoz, és van olyan, amely nem fedez fel semmi újat, alkotáson belül is csak interpretál, még akkor is, ha igyekszik új meg új formán összerakni a már eladdig ismertet, a mások által felfedezettet. Nyilván az első az értékesebb! Sőt — mondják sokan — csak az az igazi művészet, azaz igazi alkotás, és csak annak létrehozója az igazi művész. Ha csak a létrehozott művet nézzük — talán így van. De valamit, ami ilyen különösen bonyolult összetevők eredménye, önmagában szemlélni képtelenség. S ha mégis ezt teszem, akkor olyan lakatlan szigeti műremekszemlélethez jutok. Sokkal bonyolultabb ez a kérdés, hogy az összetevők közül csak egyet említsünk, például a befogadó oldaláról nézve. Mert lehet, hogy a szakműveltséggel rendelkezők egy szűk csoportja számára valami már jól ismert és csak interpretáló értékű: mert tényleg csak már ismertet mond el a mű. — S mégis ez a mű az emberek igen nagy csoportja számára lehet reve- láló, felfedező. A világ megismerésének olyan új értelmiérzelmi összetevőit tartalmazhatja számukra, amelyek megismerésével gazdagabbá válhatnak. összetettebben, bonyolultabban látó és gondolkodó emberekké alakulhatnak. És az a bizonyos új is, amihez hozzájutottak —, s amit nem az az alkotó fedezett fel, aki közvetítette nekik — ez is csak most vált jelentős szellemi — majd később — anyagi erővé. A befogadók széles körén keresztül, a nélkülözhetetlen művészi tömegbázis létrejöttével. Úgy hangzik mindez — biztos, így első olvasásra —, mint a másod-, harmadrendű alkotások epologetikája. Természetesen, a nagy művészek mindig felfedezők és mindig ez a legfontosabb, mert nélküle az interpretálóknak sem lesz később mit összerakni és később ők — akiket legszívesebben közvetítőknek neveznék — a nélkülözhetetlenek, nem tudnának mit közvetíteni. De ebben, a mi kicsit alkotócentrikus világunkban fontos újra kimondani, ez az egész azért érte van: a műélvező emberért, a befogadóért, ö az, aki az összefüggésekben legalább annyira nélkülözhetetlen, mint a művész. Ha ő nincs, vagy ha ő nem fogad be, semmit sem ér az alkotás. Annyit csak, mint a lakatlan szigeten elégetett mű. A művészetek életben maradásához, egészséges továbbfejlődéséhez mindig nélkülözhetetlen a befogadók egyre növekvő tábora. Manapság egy ország, közösség szellemi élete éppen a társadalmi munkamegosztás gyorsuló tovább- osztódása miatt egyre bonyolultabb lesz. Ez a bonyolultság szükségszerűen a művészt is befolyásolja. De minden bonyolultságon át éreznie kell — mert ez a társadalmi érdek mellett közvetlen létérdeke is —, hol tart a befogadó, mit képes és mit nem képes felfogni? Ha ezt érzi. akkor képes igazán őt értő, és őt egyre magasabb szinten befogadni képes művészi közönséget nevelni, a ma művészetének igazi tömegbázist teremteni. Saját művészetéért kell tehát a művésznek is népművelőnek lennie. Ez a munka nemcsak a hivatásos népművelőé — Dontosabban új rétegek nevelése. a művészetek befogadására, megszerettetésére csak akkor folytatható nagyobb hatékonysággal, ha minden művész hivatásos népművelőnek tekinti magát. SZALONTAY MIHÁLY Ifjú koreográfusok A mai szovjet balettművészet legérdekesebb tendenciája a fiatal koreográfusok előretörése. Fiatalok állnak több hires balettegyüttes élén, új kísérleti csoportokat szerveznek. Ezek közé tartozik például a leningrádbon nemrég alakult Koreográfiái együttes, amelyet Borisz Ejfman vezet. Borisz Ejfman próbál A szovjet táncművészet óriási klasszikus örökséget kapott, de e művészeti ág fejlődése új módszereket, formákat, a műfajok gazdagítását igényli. A szovjet balettszínház az utóbbi években például nagy szükségét érzi, hogy modern témát vigyen színpadra. Ez rendkívül bonyolult feladat, s egyelőre keveseknek sikerült jól megoldania. A kamaraegyüttesek létrehozása éppen ezért rendkívül fontos, hiszen a kis létszámú ifjúsági kollektívák munkájának irányítása közben a koreográfus megszerzi azt a tapasztalatot, amely igen jól jön majd később, nagy színházak nagy előadásainak színpadra vitelénél. Borisz Ejfman olyan együttest kíván kovácsolni, amely nemcsak a táncosok életkorát, hanem repertoárját és esztétikai nézeteit tekintve is fiatal. — Az a célunk, hogy megfeleljünk a fiatal közönség ízlésének, hogy számára nélkülözhetetlen művészetté tegyük a balettet, amelyben választ kaphat az őt foglalkoztató mai problémákra, — mondta Ejfman. Meg kell mondanunk, hogy az együttes egészében érdekesen oldja meg a maga elé állított feladatot, bár teljes sikerről még korai volna beszélni. Ejfman műfaji sokféleségre törekszik. Szívesen koreografál a jelen ritmusait és intonációit hordozó modern zenére, szovjet és külföldi szerzők alkotásaira. A fiatal koreográfus nem szakít a klasszikus balettalappal, amely minden új útkeresés bázisa, de feszültségekkel teli dinamikus és energikus táncstílusra törekszik. Ejfmant vonzza a fiatalok érzelemvilága — a szerelem születése, az első vonzalom, az első örömök, az első csalódások. A Nemcsak szerelem című egyfelvonásos balettben, amely Rogyion Scsedrin muzsikájára készült, derűs és boldog ifjúságot ábrázol, bemutatja a fiatalok szórakozását, szokásait, viselkedésük jellemző vonásait. A táncjáték cselekménye egy tánckertben játszódik le, ott gyűlnek össze a fiatalok, sok minden történik velük, kellemes és drámai élmény eeva- ránt. A koreográfus azonban nem akar megrekedni ilyen ifjúsági „show”-nál. Legjobb munkája, A félbeszakadt dal című balett, amely a szabadságért tragikusan elpusztult chilei énekesnek, Victor Jará- nak állít emléket. A politikai plakátstílust idéző megoldást publicisztikai pátosz feszíti, de az ifjú nézőhöz oly közel álló mozgásban a klasszikus tánc alapjain egyesülnek a modern balett és a dél-amerikai folklór elemei. Ejfman leningrádi, a világhírű balettiskolában tanult, majd a konzervatóriumban koreográfus szakon végzett. A leningrádi koreográfusok új nemzedéke most is mind aktívabban jelentkezik, s a balettművészet kedvelői sokat várnak tőlük. Közülük sokan már igazolják is a bizalmat. Nemrég mutatták be nagy sikerrel a Shaw darabja nyomán Frederick Loewe zenéjére készült filmbalettet, a Galateát, amely a művészeti filmek fesztiválján Prágában nagydíjat nyert. A Szovjet Televízió legutóbbi estjén a magyar nézők is láthatták ezt a szellemes és szórakoztató előadást, amelynek koreográfiáját egy leningrádi fiatalember, Dmitrij Brjancev készítette. Gyakorlatilag ez volt tehetségének első próbája. Brjancev most meghívást kapott egy egész estét betöltő balett koreografálására a Kirov Opera és Balettszínháztól, a Moszkvai Nagyszínházban ő tervezte Rogyion Scsedrin Holt lelkek című operájának táncait. A fiatal leningrádiak közül nagy reményekre jogosít Va- lentyin Jelizarjev, aki jelenleg Belorussziában dolgozik a Minszki Operaház főkoreográfusaként. Olyan jelentős előadások fűződnek a nevéhez, mint az Andrej Petrov zenéjére készült A világ teremtése és Jevgenyij Glebov Till Eulenspiegele. A balettkedvelők hosszabb ideje figyelemmel kísérik munkásságát. Már első, koncertszámokból összeállított estje felkeltette az érdeklődést rendkívül erőteljes formaérzékével, drámai mondanivalójával és szenvedélyes érzelemvilágával, Jelizarjev érdekes koreográfiát készített A tavaszi áradás című Turgenyev-kisregény Fantázia címmel készült tv-feldolgozásá- hoz. A fiatal koreográfus az ismert szovjet rendezővel, Anatolij Efrosszal, az ünnepelt táncművésznővel, Maja Pliszeckajával, és a rendkívüli tehetségű Szmoktunovsz- kijjal dolgozott együtt. Jelizarjev koreográfiáit a legfontosabb művészi adottság — az önálló és egyéni látásmód jellemzi. Teljesen új megoldást talált például A világ teremtése című baletthez és a Carmen szvithez, bár előtte is igen tehetségesen megoldott koreográfiákkal. A táncművészetben most tapasztalt folyamat, a koreográfusok felfrissülése azzal kecsegtet, hogy napjaink hőseinek balett-megformálásában minőségileg új szakasz kezdődik. ALEKSZANDR GYEMIDOV Könyv Az aránytalan arány művésze Nem tudom, hány emberhez juthat el a Filmbarátok Kiskönyvtára sorozat mindahány bevált kötete, de a kortárs filmművészek bemutatásának szándéka kezdettől a diadalmas megvalósulás alkalmait jelentette. A legutóbbi füzet Walt Disneynek, a gyermek és felnőtt nézők által egyaránt kedvelt mesefilmgyártónak, mondhatni jelenségnek a pályáját, művészi törekvéseit, mutatja be — ildomtalan közelségben (avagy az aktualitás gyorsaságával) a művész halálához. Walt Disney tehát jelenség volt, egy darab mesevilág, öntörvényű birodalom a film- művészeten belül is. Az animációs filmek technikusa és rendezőjeként alkalmas pillanatban ragadta meg a lehetőséget, de nem csupán üzleti megfontolások vezérelték: a mesefilm-kategóriában is művészi elképzelések lebegtek szeme előtt. Vajon van-e a fantáziavilágnak olyan népszerű mesealakja, aki ne jelent volna meg Disney vásznán? Aligha. Klasszikus Bambija korosztályok élménye volt, a népszerű meseregények közül ő vitte filmre az Alice-története- ket, Hófehérke törpéit és Grimm alakjait. Pinocchiót is Disney keltette életre, de Robin Hood legényei, s száz- egy aranyos kiskutya mellett az ő mozija tette élménnyé a kalandregényeket — a szem számára is: a Kincses szigetet vagy A dzsungel könyvét. A Disneyworld valóságos mesebirodalom volt; a New York Times 1966-os évfolyamának egyik decemberi száma szerint „egy egérre építve”, s ez az egérke Miki egér volt, évtizedek magyar és nemzetközi mikimauzija. Talán a Verne Gyuláéval vethető össze Disney tevékenysége: a francia író fantasztikus könyvi világa a Disney fiimi világa egyformán kihívás volt a korszakos realitás, az értelem ellen A rajzfilm mestere volt. Rengeteg filmet készített, megszámlálhatatlanul sokat. Lobo, a farkas, Mici Mackó és társai emlékképek a gyermekkorból kinövők számára. S a filmek mögött, az önfeledt, s a való világ bajait feledtető dramaturgia által rejtve ott a humánus művész, aki félelmetes tömeghatással számol, de építhet a gyermeki fantázia korlátlanságára s legállandóbb képességére: a játékosságra. A gyermeki (és emberi) lélek meseigényére. Ahogy azt Thomas Mannt köszöntő versében József Attila- időtlen érvénnyel megfogalmazta : „Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged...’ így aztán az sem meglepő, hogy Disney figurái torzak. Aránytalan arány jellemzi - őket, mely technikai és pszichés előnyökkel is jár: hangsúlyoz és jellemez, kiemel és eltakar. Benne van ebben az ősművészet alaktalansága, lényegre törése, szimbolikus idomtalansága is (gondoljunk csak a Willendorfi Vénusz formátlan harmóniájára! ). S benne rejlik a legtökéletesebbnek tartott geometriai forma, a gömb iránti vonzalom is. DRESCHER ATTILA
