Tolna Megyei Népújság, 1979. június (29. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-10 / 134. szám

IO Képújság 1979. június 10. BAYER BÉLA: Montázs (APÁM) kórházi ágy fehér magány — féktelen plazma-tánc sajgó disszonanciák — map map után feldúcolt pármák sikdltó tüdő elherdált jussod a bányalég foszló jegykendője Távlat harmadnapi vigaszra 'kavarog holnapunk — kínált lehetőség a jövő Szerelem magvas értelem csüng léted hangszálain gyöngyverte éjszakán verset írok hozzád IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: Kék sivatagban Most múlt el a tél. A szívemre hulló bánat vércseppjeiből gyökeret ver bennem erős szárú növénye a szónak s törlesztgetem régi tartozásaimat lassan, bizonyosan. álmaim fecskefészkén: a holdon magányom fényei lengnek ... Ki tudja, sosem-volt madarai merre szálltak, hova rebbent szét füstté-lett vágya a régi kamasznak? Alattam kicsinyes gyűlölet termeszhangyái nyüzsögnek, mellettem szabadon nyargal a szél. Gyere velem a myitott-ereszű ég pitvarához, — nézd — itt a hazám: e nagy, kék sivatagban, ahol Ma már a józanság ormairól fütyörészve nézem az ismerős tájat, s a 30 évé rakott öröm füzeiből csillagaim egyre feljebb ívelnek a közös feladatok horizontján. í zt mondta Zoltán és csuklón ragadta félórás fe­E leségét, de Étiké néni Sződligetrői még egyszer visszarángatja. Átadja a kávéfőzőt, a kávéfőzőt, ...... ami az általa ismert kávéfőzők közül a legkávé­í zűbb kávét főzi, mi a Cafe de Brasil értelemszerű adagolásából: a nem agyontömködésbői és a nem túl laza belehelyezésből adódik. De az istenért, nehogy megvárjátok, amíg a kávé felforr! Mihelyt kifolyt, azon­nal vegyétek le a gázról, nehogy kifőjenek belőle az illóolajok. De itt még csak kezdődik a kávéivás tech­nikája. Mielőtt kitöltenétek a kávét, a csészébe feltét­lenül tegyétek bele a cukrot. És porcukrot ám! Az gyor­san ' olvad. De nagyon keveset, mert egyébként csak édes kávé lesz, nem kávéízű kávé. Keverjetek a cukor­hoz két-három kávéskanál tejport, s csak ezután tölt­sétek rá a kávét. Töltés közben kavargatni kell. Ezzel kész a kávé, de még mindig nem fogyasztható. A kávé szürcsölése közben feltétlenül tartsatok a szájpadláso­tokon keserű csokoládét. így kell! És megint jön a pos­tás, ragyog a boldogságtól. „Utazzatok az eelet tenge- reen sok oeroemoet kivaanok een, akkor fordul minden joora, ha kisfiút hoz a gólya féri, vigyaazz, hogy a szaad ne taatsd ki, ezt uezeni miska baacsi, suerue elfoglaltsaagom miatt nem utazhatok, de leelekben veletek vagyok József, sohase hagyjaatok abba nagyon oeruel kata, elveszteel, de van meeg remeeny beelus”. Vonuljunk hát oda, vidáman és jókedvűen, autón, taxin, gyalog, villamoson, buszon, mindegy, amibe fé­rünk, menjünk, ahogy illik, felvirágozva, most aztán kifényesítve és csillogó fogakkal essünk neki az éle­tünknek. Nem keli megrémülni: süketnéma pincérek hordják el előlünk folyamatosan a mosatlant. A süket­néma pincérek máskor egészen olyanok, mint mi va­gyunk ilyenkor, de most ők vannak szolgálatban, más­kor mi vagyunk — és a szolgálat az szolgálat. Utáha nekünk is ugyanilyen jópofán nyomják a kezünkbe a baksist, hiszen semmit sem vettünk észre, amit nem kell, de mindenre figyeltünk, amire illik. Mindenki ragyog a boldogságtól. Zoltán kicsit inger­lékeny, de ezt most nem veszi észre senki, ö meg nem mondja, betömik a száját a papírok, első oldalukon halványkék vőlegény a menyasszonnyal, s az erre na­gyot fogok inni, dini, üdvözlő szöveggel a másikon. Pe­dig hát milyen jópofa az élet. Csak úgy jönnek-mennek a legkülönbözőbb menetek. Most például egy esküvői menet Zoltánnal az élen, aki most ingerlékeny egy ki­csit. Sőt, ingerült. Régóta ingerült már. Az unokatest­vérének, aki most a menet végén kanyarog, egyszer el­mondta egy kocsmában, hogy tudod, nekem is volt egy első szerelmem. Az első szerelem... folytatta volna, de az elfogyasztott sörmennyiség elálmosította, s inkább megint egy kortyot ivott, nehogy elaludjon. Falnám az izzó port a flaszterről, hogy egy ilyet ki tudjak bulizni magamnak. Akkor engem úttörőzenekar kísérne az állomásra, zsugorodnátok és döngölnétek a parkettát előttem. Ilyeneket gondolt az unokaöcsi a fényes menet végén, Zoltán meg azt, hogy ezt még ki kell bírni, miért ne lehetne épp ezt kibírni, aztán úgyis úgy csinálja, ahogy ő akarja. Nem úgy csinálja. Most Zelei Miklós: Menjünk hát! is itt áll a fényes menet élén, lám a kocsmában, hogy elakadt a hangja, talán nem is az elfogyasztott sör­mennyiségtől, hanem már akkor tudta, hogy ide fog állni a fényes menet élére, felvirágozva, kifényesítve, s azt fogja majd mondani magának, hogy aztán úgyis azt csinálom, amit én akarok. Pedig az unokaöcsi a sor végén, már hogy kigondolta, hogy kimondta magában: ha egy ilyet ki tudnék bulizni magamnak. Az unoka­öcsi már tudja, és Zoltán is tudja, hisz nem esett a fejére, csak még hitegeti magát, hogy aztán úgyis, de aztán nincs, mindig csak most van, a pillanatnak élj öregem, mondta neki egyszer a kocsmában egy öreg csavargó, s ő akkor nem fogta fel e mondat mély ér­telmét, mindig csak most van, s Zoltán már tudja, hogy egyre ritkábban lesz ingerlékeny. Ö lesz mindnyá­junk megismétlődése — nem fog messzi esni a fától. — ö lesz a kiköpött ők, hisz már elindult a fényes menet élén, mostantól kezdve tulajdonképpen ő is szolgálat­ban van, nemcsak a pincérek, de a pincéreknek majd­csak letelik a műszak, Zoltánnak mikor? ejde ő lesz a mi fiunk, mondja a Laci bácsi, és limß valami csomagot gyömöszöl a markába, még mindig tart az adakozás, pedig már indulni kéne. -—-* De azért kicsomagolja, Laci bácsi segít neki ki­csomagolni, segít ennek a fiatalembernek, hiszen a mi fiunk, nem különbözik tőlünk, segítsünk neki. Na, mi kell? Ja persze, hisz éppen most telefonáltak, kérem, ne várakoztassa ezt a fiatalembert! Ö lesz a kiköpött ők, az éppen olyan, a te is úgy, ahogy mi szoktuk, fiam. Belerózsaszínedve a körbe, már most is bújik a fogpaszta-mosoly mögé, jól látják* hogy sejde ő lesz a mi fiunk! Nahát, fiam, nézd csak. nem olyan ez, mint egy ócska magyar gyártmány, amelyik kilövi a pirítóst az abla­kon. Valódi angol. Én hoztam, direkt ezért küldtem ki magam. Ide kell helyezni a kenyérszeletet, jó. Ha egy kicsit száraz. Ez nem égeti meg a kenyérszeletet, ha kész. magától kikapcsol. És nem sárgul meg, mert speciális angol krómozása van. Én fiam, el sem tudom képzelni a reggelit pirítós nélkül, mondja Laci bácsi, én se, mondja Zoltán, és nem tudja, hogy ilyen apró­ságokkal kezdődnek a-dolgok. Én se! Én se, Laci bácsi, kérem. Laci bácsi nélkül sem tudom elképzelni a reg­gelit. Milyen humora van ennek a gyereknek, és Zoltán nyugtázhat magában egy sikeres beilleszkedést, fojto­gatja félórás felesége csuklóját, odakint már csapód­nak a kocsiajtók, csattognak, sűrűn, mint nyári ziva­tarban a ménkű. Sietni kell, már rég elmúlt a reggel, magasan ragyog a pirítós az égen, a speciális krómozású Cigánydalok OLÁH ZOLTÁN: Kúszik iá fűben az este csönd folyik szám falára, láng lapui! két boci szemre, pislog a gömb-csiga tála. Csók zuhan egy kicsi lányba csiiűaiglot rúg le a Iáiba könny fut az ágra, levélre, hold lakik szíve zsebében. angol pirítóssütő lomhán úszkál alatta, mint valami eltévedt űrhjó. Én bizonyisten fel se kelnék, de lehet, hogy meg se születtem volna, ha nem lenne pirítós. Bruhaha, mondja Zoltán, második beilleszkedés. Két gól és milyen könnyen. Fog ez menni. Most a Laci bá­csi mondja, hogy bruhaha. Zoltánban újjászületik a Laci bácsi röhögése. Teljesen olyan lesz, mint a Laci bácsi röhögése, és ezt Laci bácsi érzi, és ettől — ezen? vág^ ám az esze, mint a borotva! — még jobban röhög. Ettől Zoltánt elkapja a görcs, és egymást licitálják túl a Laci bácsival a Laci bácsiszerű röhögésben. Szervusz, Laci bácsi! (Belecsaphat.) Ez is jó, de nem ez a fontos, hanem hogy röhögünk, röhögünk bele a világba, egy bolyból kiszakadt, bolyszerű röhögéssel. Csökken kö­zöttünk a távolság, egészen összeérünk, egymásba fo­lyunk, eggyé válunk, egy darab nagy röhögéssé, ami rózsaszín nyelvén egészen enyhén megvajazott pirítóst egyensúlyoz. De ez még mind semmi, hiszen ezek csak apróságok, hátra van még a kulcsátadás. A fényes menet késle­kedik, de nem baj, késlekedhet, meg van fizetve, me­legen tartják a hét fogást. Az étteremből Zoltán és négy-ötórás felesége az ajtó mögé bújik, az ajtó mögé, amit ez a ritka fényes kulcs nyit. Mert van itt minden. Jó itt, nagyon jó itt, és tudja ezt Zoltán, hisz élére állt a fényes menetnek, pünkösdi királyság, holnap mehet a sor végére, valahová az unokaöcsi elé. Nem úgy van az, ahogy az iskolában tanítják, men­nek a dolgok maguktól, csak beléjük kell kapaszkodni, meg kell fogódzni bennük, hogy te is velük mehess. Nem azt mondom én, hogy nincsenek csetepaték. Van­nak. De vannak várak is. És a lövöldözés a várak kö­zött? Menetrendszerű lövöldözések azok, fiam. Csak azért kellenek, hogy mindenki, annál biztonságosabb­nak érezze a maga várát. Kis csetepaték, sosincs ha­lottjuk. Vár a fejünk fölött a fedél, a kenyér is vár, s az ebéded is, fiam, az is a vár. Meg az ebéd utáni fe­ketéd is. A csészében a kiskanál, az is a vár, el kell bújni benne. Aki pedig a kis csetepatékba belehal, az vagy komolyan vette őket, vagy nagyon ügyetlen. Te nem leszel az fiam. És megtörténik a kulcsátadás, és Lojzi néni tipeg oda, kezében takaros kis csomag, megint valami apróság. Ahol ablak van, oda függöny is kell, mondja Lojza néni, és leteszi a kis csomagot. Valaki megint rátesz valami kis apróságot, már a mennyezetig érnek az apróságok, kitöltik az életünket, már nyugodtak lehetünk, gondolja. E oltán a fényes menet élén, ami végre elindul a zöld étterembe a sárga színű nagy ebédhez. Éppen olyan, amilyet ilyen alkalomra elképzel az ember. Amilyet el kell képzelni. Illetve már el sem kell képzelni, csak rágondolni, és bemondani a számát, ahogy az lenni szokott, ahogy ezúttal is kijár a mi fiunknak, mi lányunknak, ahogy ezelőtt is kel­lett, ahogy illik, a nagy, sárga ebéd, essünk neki, so­hasem ér véget. MISZLAl GYÖRGY: Hármasban Jó Apámhoz tavasztól őszig minden vasárnap el-eljöttek. Mindegyiken tiszta, fehér ing, szivaroztak, s huszonegyeztek. Miszlai, Győri, s délceg Gősi, egyívású három cimbora. Famíliájuk régi, ősi, s rájuk mosolygott Borjád bora... Előttük teli borospohár. Csillogott bennük Borjád leve. Kacagás közt hörpintésre várt... Oportó volt a bonnak neve. Két emberöltő'tűnt azóta, s eljönnek még vígan-mevetve. Ajkukon megremeg a nóta, s elküldik messze, napkeletre!... Láng lapul Csohány Kálmán sorozatának egyik képe

Next

/
Thumbnails
Contents