Tolna Megyei Népújság, 1979. június (29. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-03 / 128. szám

* NÉPÚJSÁG 1979. juntas 3. Pedagógusok köszönése Szekszárdon A Tolna megyei Ta­nács művelődési osztá­lya, a Pedagógusok Szakszervezetének me­gyei bizottsága és a KISZ megyei bizottsága rendezésében tegnap tartották meg Szek­szárdon a már hagyo­mányos pedagógusnapi ünnepséget, a Babits Mihály művelődési központban. Az ünnepségen részt vet­tek azok is, akik pénteken Budapesten vették át kitün­tetéseiket. Dr. Farkas Jenő, a dombóvári Gárdonyi Géza Általános Iskola tanára, ve­zető szíakfeiügyelő az Apá­czai Csere János díjat, Grill Ferencné, a tamási általá­nos iskola tanítója, Kiss An- talné, a faddi általános is­kola tanára és Szabó Gyulá- né, a kajdacsi napközi ott­honos óvoda vezető óvónője pedig a Kiváló Pedagógus kitüntetést vehették át az országos pedagógusnapi ün­nepségen. A megyei ünnepségen dr. Szabópál Antal, a megyei tanács elnöke adta át a ki­tüntetéseket azoknak, akik az oktatás-nevelés területén kimagaslóan jó munkát vé­geztek. Dr. Kolta László, a bony­hádi Perczel Mór Közgazda- sági Szakközépiskola tanára, szakfelügyelő a Munka Érdemrend ezüst fokozatát kapta. Bronz fokozatot ka­pott Bolvári Józsefeié, a tol­nai. I. számú Általános Is­kola igazgatója. Az oktatási miniszter Kiváló Munkáért kitüntetését hatvannégy pe­dagógus és tanügyi dolgozó vette át. Az egészségügyi mi­niszter kettő, a mezőgazda- sági és élelmezésügyi minisz­ter kettő, a munkaügyi mi­niszter kettő, a belkereske­delmi miniszter pedig három pedagógust tüntetett ki ki­váló munkáért. Az utóbbiak közül Gméhling Ferenc, a szekszárdi Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmun­kásképző Iskola tanára és Laczkó László, a szekszárdi Bezerédj István Kereskedel­mi Szakközépiskola tanára már huszonöt éve, a keres­kedelmi szakmunkásképzés kezdetétől végzik pedagógiai munkájukat. Az oktatási miniszter di­cséretében 39 pedagógus és tanügyi dolgozó részesült. Egy pedagógus a közlekedési és postaügyi miniszter dicsé­retét kapta meg, s kiváló szövetkezeti munkáért a SZÖ- VOSZ egy pedagógust jutal­mazott. Három pedagógusnak ad­ták át a megyei tanács mű­velődési osztálya által alapí­tott Babits Mihály emlék­plakettet. A megyei KlSZ-bizottság és a megyei úttörőelnökség is kitüntetéseket adott az ifjú­sági mozgalomban és az úttö­rőmunkában kifejtett tevé­kenységért. Kiváló ifjúsági vezető kitüntetést kaptak ketten. Négyen aranykoszo­rús KISZ-jelvényt vettek át, s tízen kapták meg a KISZ KB dicsérő oklevelét. (Az utóbbiak a járási-városi ün­nepségeken vették át kitün­tetéseiket.) Nyolcán kaptak úttörővezetői érdemérmet, tízen kiváló úttörővezető ki­tüntetést vettek át, s huszon­nyolcán dicsérő oklevelet. (Az utóbbiak szintén a járási-vá­rosi ünnepségeken vették át a kitüntetést.) A megyei KISZ- bizottság kitüntetéseit Péti Imre első titkár, a megyei úttörőelnökség kitüntetéseit pedig Temes Ágnes megyei úttörőelnök adta át. A megyei pedagógusnapon osztották ki az 1978—79-es tanév megyei pedagógiai pá­lyázatának díjait is. Első díjban és megyei kü- löndíjban részesült Péter Já- nosné, a paksi III. számú Ál­talános Iskola tanítónője, Az eredményesebb anyanyelvi oktatásért című pályamun­kájáért. Második díjat kapott Ónodi Szabolcs, a bonyhádi Petőfi Sándor Gimnázium ta­nára „A tanórán kívüli test­nevelés és sport formái és szervezése középiskolánkban” című munkájáért; Gálosi Já­nos, a paksi Vak Bottyán Gimnázium tanára „így ta­nítom a történelmet a gim­názium első osztályában” cí­mű munkájáért; Nikodémusz József, a bonyhádi Petőfi Sándor Gimnázium tanára „Szakköri kísérletek a szer­vetlen kémiából” című pálya­munkájáért és Gyimesi Já- nosné, a gyönki általános is­kola napközis nevelője „A ci­gánygyerekek művelődési esélyegyenlőtlenségének csök­kentése személyiségfejlesztés­sel a napközis szabad idő te­vékenység során” című mun­kájáért. Harmadik díjat kapott dr. Vadász Terézia, a faddi álta­lános iskola igazgatóhelyet­tese „A magyar nyelv tanu­lásának lehetőségei, korszerű eszközök felhasználásával” című munkájáért és Kovács- né Kaszás Beatrix, a szek­Mindnyájan így kezdtük... szárdi Gyermek- és Ifjúság­védő Intézet pszichológusa „Deviáns pubertáskorú lá­nyok értékorientációja” című munkájáért. Kitüntetéseket adott át a Pedagógus Szakszervezetek megyei bizottsága is. Egy pe­dagógus kapta a Szakszer­vezeti Munkáért kitüntetés arany fokozatát, egy az ezüst fokozatot, nyolcán pedig ok­levelet kaptak. Az ünnepségen adták át az 1978/79. évi megyei pedagó- gus-fénvképpályázat díjait. Beküldött munkáikért pálya­díjban részesült Pesti Gyula, a szekszárdi Garay János Gimnázium tanára. Cser Zol­tán, a Pedagógus Továbbkép­zési Intézet oktatástechnoló­gusa és Balogh Lajos, a Tol­na megyei Tanács V. B. Gyermek- és Ifjúságvédő In­tézet és Nevelési Tanácsadó igazgatója. Az ünnepség résztvevőit és a kitüntetetteket a Szekszár­di Tanítóképző Főiskola hall­gatói és a gyakorló általános iskola tanulói műsorral kö­szöntötték. Felültünk az első gyorsvonatra Nem vágtak pezsgősüveget a mozdony oldalá­hoz, nem szólt a zenekar és nem hangzott el ün­nepélyes köszöntő. De ahogyan elindult a legelső gyorsvonat Paksról, úgy volt a legszebb, ötvenen fölszálltunk rá. Tizenöt utas a végállomáson, az új pályaudvaron, harmincöt pedig a Duna-part megállóhelyen, ahol valamikor hajók kötöttek ki, persze néhány méterrel mélyebben. A víz reggeli, friss, hűvös illata átszaladt a karcsú sze­relvényen, ilyen kellemes vo­natfülkébe talán még soha életemben nem léptem be. Azelőtt nem járt erre vonat, nem volt pálya. A személy- vonat egy év óta közlekedik — vagy több is már? — de borzalmas füstjével és lassú­ságával egyáltalán nem lett vonzó, még itt a Dunánál sem. A gyorsvonat izgalmas ér­deklődést keltett. Föl lehet érni Budapestre annyi' idő alatt, mint autóbusszal, de nem kell megfőni, üléshez préselődni. Vasárnap reggel fél hétkor már várta egy kis tömeg az első gyorsot a város régi köz­pontjához tartozó megálló­ban. Babai József nyugdíjas is leszaladt a hegyről, csak hogy lássa a vonatot. Szálfa termetét átbújtatta a 6-os út alatti átjárón, olyan izgatott volt, mintha ő indítaná a sze­relvényt. Két másik férfi úgy készült az útra, hogy Előszál­lásig megy, ott átül a Buda­pestről érkezőre. Csak azért, hogy itt legyenek, utazzanak az elsőn. Háromnegyed hétkor pon­tosan és elegánsan kigördült a szerelvény „PAKS” pá­lyaudvarról, aztán négy perc múlva elérte a vízparti gesz­tenyefákat, a tömeg fölka­paszkodott rá. Meglepetést keltett. Nagyobb és szebb, mint várták. Négy hosszú, kék kocsi és egy fürge morajú piros elejű dízel-elektromos mozdony. Többen gyerekestül utaz­nak. Élvezik a gyerekek a levegőt, az elrohanó látniva­lókat, és hogy szabadon mo­zoghatnak. Bölcske határában sötét a föld. Jó eső volt itt az éjjel. De arrább is: Dunaföldvár ugyancsak megázott. — Ez kellett volna Paks- nak — mondja valaki. — Az összes vetemény kiég. A vonat mindvégig kelle­mes. Érdnél már kezdene me­legedni, de úgy megiramo­dik. olyan sebességgel vágtat át a gyümölcsfás városon, hogy az utas jól érzi magát. Dunaföldváron kevesen szálltak föl, Előszálláson is csak húszán, Dunaújváros jól megadta a létszámot, Puszta- szabolcs is hozzátett talán har­mincat, összesen kettőszáz- öten mentünk Budapestre. Az első osztályú kocsiban 35 utas ült. Kulin János kalauz szolgáltatta a statisztikát, ö egyébként Dunaújvárosban jött a. vonatra, váltotta a Paksról induló íresik Ilonát. A vonatvezetők is cserélőd­tek Dunaújvárosban, Kiss Já­nos visszament Paksra a má­sik gyorsvonattal, amelyik Budapestről indult, valamivel korábban, mint mi: hat óra 20-kor. Az új vonatvezetőnk, Gulyás László pusztaszabol­csi lakos, akárcsak a jegy vizs­gáló. Érdemes megemlíteni ezeket az adatokat, kiderül belőlük, hogy a vasút dolgo­zói valóban nagy szolgálatot tesznek, sokszor kerülnek messzire az otthonuktól, de még a megszokott vonaluktól is' _ - „ Csak a motorvezeto maradt végig a helyén. Amikor beér­tünk Budapest Déli pályaud­varra, odamentem hozzá, föl­hívott a „vezérállás”-ba és beszélgettünk. Szabadi László budapesti, 32 éves, 1968 óta vezet mozdonyt. Ebből hat év az úttörővasúton telt el. Nyugodt, jókedélyű ember­nek látszik és azt is észrevet­tem, örül ennek a vonatnak. Azt mondja, kérni kellene, hogy Pakson hosszabbítsák meg a Duna-part megálló be­tonsétányát, tehát a felszálló­helyet és akkor négy kocsi­nál hosszabb lehet a szerel­vény. A mozdony bírja a ter­helést, ezer lóerős M—40-es fogja vontatni a paksi gyors­vonatot, csak ez a .mai út volt kivétel: a 600 lóerős „kicsi” mozdony húzott. Jegyezzük meg azért a számát, hiszen első útról van szó: 44056. És még közbevetőleg: a reggel Paks felé igyekvő Kemény Balázs vonatve­zető, aki az első szerel­vényt hozta Budapestről gyorsnak még 60 utasa volt azután, hogy a dunaújvárosi­ak leszálltak. A bemutatko­zás tehát jól sikerült. De vár­junk csak estig. Többen mondják, estére zsúfolt lesz a szerelvény, mert SZŰR is van, meg BNV is. Eltelik a nap, megyek visz- sza a metróval (tehát ugyan­csak jó iramban) a Délibe. A vonatunk ott áll az előkelő harmadik vágányon, egyelőre mozdony nélkül. Az „Érkező vonatok” tájékoztatón meg­akad a szemem: Dunaújvá­ros—Paks. Persze piros be­tűkkel. Összekötötték azt a két várost, amelyik a maga nemében egyedülálló jelen­tőségű alkotásoknak köszön­heti a létét, illetve a rangját, és szocialista gazdaságunk mérföldköveivel van kirak­va a térképen. A pénztárosnő kicsit této­vázva keresi a megfelelő je­gyet, nem szokott még hozzá, hogy paksi gyors. Ballagok a szerelvényhez, egy órával indulás előtt, le­gyen ülőhelyem. Szembe jön egyik sógorom, teljes szolgá­lati díszben, vonatvezetői pa­pírokkal. Paksi ember, eddig többnyire az erőműhöz szállí­tott anyagokat, súlyos és drá­ga tehervonatok irányításá­val. A töltés közelében látom időnként a nagy mosolyú fe­jét, kinéz a dübörgő szerel­vény elején. Richter János. — Te vezeted az expresz- szünket? — De már a Balatont is megjártam, gondolhatod, mi­lyen ideges lettem, soha nem vittem még oda vonatot. Az ennivaló itt a táskámban, alig ettem egész nap. Mit mondjak erre? Számá­ra nehéz munka, nagy gond az, ami nekünk kényelem. Tegnap este ért Paksról Bu­dapestre, persze a sokáig cammogó személyvonattal, mert akkor még nem volt gyors. Kialudta magát, ha ugyan jól aludt, érezve a fe­lelősséget és a nagy mele­get, meg különben is sokszor kel éjjel két-három órakor, mert a szolgálat kívánja, te­hát biztos fölriad, úgy alszik. Aztán mehetett a Balaton­hoz, de nem kirándulni, ha­nem személyvonatot vezetni. Most meg készülődik a mi gyorsunk indítására Siet a forgalmi szolgálatte­vőhöz. Telik a szerelvény. Bevált a jóslat. Jön a büfés is, lefog­lal egy fülkét. Mentegetőzik, hogy még nem kapcsoltak a szerelvényhez külön kocsit. Éppen hogy jut ülőhely min­denkinek, pedig 300-nál több hely van. Egy ismerős házas­pár ül hozzám, Vácról utaz­nak haza Paksra, három na­pi vendégség után, kisgye­rekkel. Odafelé négy órát utaztak személyvonattal, szá­mukra megváltás a gyors. Nincs is más panaszuk, mint hogy Vácon még csilla­gászati számot jelent a cse­resznye ára, nemcsak az epe­ré. Szekszárdon én fele any- nyiért vettem a múlt héten, de abból is „elég volt” 30 de­ka. Egyszeriben megváltozik a hangulatom, amikor Dunaúj­városban előre sietek a moz­donyhoz és fölkapaszkodók, előzetes megbeszélés szerint. A motorvezető Kanczler Já­nos 31 éves, tíz év óta vezet mozdonyokat, nagyon friss és barátságos. Természetesen úgy és akkor beszélgetünk, amikor nem zavarom a mun­káját. Leírni nem lehet, milyen érzés mozdonyon utaz­ni. a hintázóan rugózó, ma­gas, érezhetően nagyon erős gép fülkéjében, ráadásul es­te, amikor izgalmas, sőt ideg­feszítő és egyben romantikus, ahogyan látja az ember a gyorsan előbukkanó, megvi­lágosodó, gyakran kanyargó pályát. Kanczler János még soha­sem vezetett Paksra moz­donyt. Dunaföldvárig ment, néhány éve. Egyébként gya­korlott motorvezető, gyorsvo­natot sem először bíztak rá. Ügy lehetett motorvezető 21 éves korában, hogy szerelő szakmát tanult, tehát ismeri a dízelmozdonyokat, csak a forgalmi anyagból kellett vizsgáznia, ö az új típusú MÁV-dolgozó, aki a gőzmoz­donyt csak messziről nézi. Ez természetes. Nem vállalnák ma már a legtöbben, hogy a piszkos-nyitott gőzmozdo­nyon dolgozzanak. Az új paksi vonal tehát tel­jesen új, ismeretlen a motor­vezetőnek, ráadásul este rosszabb a látási lehetőség. Na de ott a fülkében a vonat­vezető is, aki minden bokrot sötétben meglát, és persze ott van Kanczler János keze- ügyében a pálya leírása, me­lyik szakaszon milyen maxi­mális sebességgel viheti a szerelvényt. Semmi nyugtalanság. A magyar gyártmányú dí­zel-elektromos mozdony, amit nagyon szerethet ez a fiatal­ember, mert nem győzi di­csérni, szépen engedelmeske­dik és hatalmasakat kürtöl (a kocsikban kicsit erős is, nyitott ablaknál), több he­lyen. Nagy kanyarban, átjá­róknál. Nem árt a figyelmez­tetés. ember, nagyvad lehet a vágányon. Segítek egy kicsit, a lehe­tőségem megvan a figyelésre. Lassújel következik a kömlő- di halászcsárda után, itt csak 10 kilométeres sebességgel szabad menni, egy szakaszon. Kint van persze a tábla, de jobb, ha előre mondjuk, most következik a csárda, most a régi vasútállomás, ezen csak átszaladunk, még €gy iramo- dás a gesztenyefákig, igen, már látható a fák sötét lomb­ja, ott lesz a megállóhely. Hozzáteszem, mielőtt elbú­csúznék, hogy az új paksi ál­lomáson kényelmes szálláson pihenhetnek a dolgozók, hal­lottam dicséretet nem egyszer. A motorvezető eleget pi­henhet reggelig, amikor el­indul majd vissza, Budapest­re. ismét a vezérállásban, a gyorsvonat elején. GEMENCI JÓZSEF Fotó: Bakó Jenő A visszapillantó tükör

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents